Tudatalatti memória, avagy az adaptív tudattalan tréfái

Mi a közös a képrejtvényekben, a fifikás kérdésekben és a fals gyermekkori emlékekben? Minket vernek át vagy magunkat tréfáljuk meg? Síklaki István szociálpszichológus adta meg a választ a kérdésekre a múlthét szerdai Vírus Esten.  

Mutatni fogok két képet! Mit gondoltok, van köztük különbség? – kérdezte Síklaki elkezdve az előadását.

A képek ugyanazt a szituációt ábrázolták. Utasok szállnak fel egy múltszázadbeli repülőgépre. A kérdés feltevése és a képek átvizsgálása után beindult a találgatásáradat, sikertelenül. A közönség közül senki sem vette észre, hogy míg az egyik képen a gép rendelkezik egy aprónak nem mondható sugárhajtóművel, a másikon nem.

Az érzés, hogy környezetünkben elménkkel mindenhez hozzáférünk egy illúzió

– vezette tovább a gondolatmenetet Síklaki. A tudattalanunk látta a változást. Kimutatható, hogy ilyenkor az optikai jelet érzékeli az agyunk, viszont tudattalanunk mérlegelte a szituációt, és úgy döntött hogy a különbség nem releváns, nem képez belőle tudatos információt.

Arcképek, karambolok, gyermekkori történetek

A külső információk ilyen fajta szűrése a szakirodalmat is megihlette. Kutatók arcképeket mutattak a kísérletükben résztvevőknek. Minden egyes kép vizsgálásakor egy-egy személy hol kedves, hol irritáló hangja volt hallható. A következő fázisban az alanyoknak már nyugodt körülmények között el kellett dönteniük, hogy a képekhez tartozó hang az kedves vagy irritáló volt-e. A kutatók ez esetben annyi különbséggel éltek, hogy a képeket észrevehetetlen módon átretusálták. Egyes esetekben apró mosolyt, máskor enyhe szemöldök ráncolást rajzoltak a képekre.

A retusálás megtette a hatását. A kísérleti alanyok nem a visszaemlékezéseik alapján döntötték el, hogy az arcképekhez tartozó hangok kedvesek, vagy irritálóak voltak, hanem valószínűsíthetően aszerint, hogy milyen arckifejezést fedeztek fel az átalakított képeken. Azokban az esetekben, amikor a kutatók mosolyra retusálták az arcképeket egyértelműen pozitív hanghatásról számoltak be a résztvevők, szemben azokkal az esetekkel, amikor enyhén marcona pillantás tekintett rájuk.

A tudatalattink szelektáló magatartása nemcsak kísérleti közegben érvényesül. A kérdéskör külön teret nyer például bírósági környezetben a tanúk befolyásolhatóságának vizsgálatakor. A szakirodalom arra már rámutatott, hogy

a különböző nyelvezetű, viszont tartalmilag azonos kérdések befolyásolni tudják a válaszadókat.

Jó példa erre, amikor az ügyész egy autóbalesettel kapcsolatban kérdezte meg a tanúktól, hogy volt-e üvegtörmelék az utcán. Abban az esetben, amikor az ügyész az ütközésre egy sokkal erősebb kifejezést használt (smash – összetör, szétzúz), sokkal többen emlékeztek az üvegtörmelékre, mint amikor egy gyengébb frázist (contact – érintkezik).

Az rafinált kérdéseken túl, gondolatokat is el lehet ültetni az ember elméjében. Síklaki egy olyan történetet említett, mikor a családtagok egy családi vacsora alkalmával egy konspirációt hitettek el egy családtagjukkal. A kísérleti alany, mintsem sejtve az átverésről, az azt követő napokban egy beavatott pszichológusnak megosztotta a kitalált gyerekkori történetet. Sőt, további részletekkel egészítette ki azt.

Az Ingram tragédiája

A kisebb kísérleti és valós életbeli történetek után Síklaki egy esettanulmányra fókuszálva Paul Ingram, egy családapa érdekes és egyben tragikus történetét mesélte el. Ingram lányának egyik barátnője kérdéseivel azt a konspirációt akarta elültetni a lányban, hogy apja molesztálta gyermekkorában. A trükk sikeresnek bizonyult. Ingram lánya a egyszer csak el kezdett emlékezni a képzeletbeli bántalmazásokra.

Az ügyben bírósági eljárás indult, miközben Ingram másik lánya is hasonló emlékekre bukkant. Ingram valószínűsíthetően szintén a felé irányzott kérdések hatására beismerő vallomást tett a molesztálás ügyében. Sajnálatos módon, valószínűleg értelmetlenül 20 év letöltendő börtönbüntetésre ítélte el a bíróság.

Ingram esete nagy port kavart ezután a pszichológia berkeiben. A témában kutató pszichológusok létrehoztak egy alapítványt, ami felvilágosító előadásokat tartott az elhitetett emlékekről. A történelembe ez a mozgalom a „memory wars” (memória háború) néven vonult be, jelezve, hogy ezen előadássorozat az olykor formabontó nézeteivel heves szakmai ellenállásba ütköztek.

Ki lopta el a dalomat?

Végezetül Síklaki egy könnyedebb példával zárta előadását. Két zeneszámot mutatott a közönségnek, amik hangról hangra azonosak. Az egyik a The Chiffons – He is so fine 1962-es szerzeménye, a másik az ex-beatle George Harrisontól a My Sweet Lord 1970-ből. A plágiumra fényderült, és bírósági tárgyalásra került sor. Harrison, aki elfogadta a két hanganyag azonosságát, azzal védekezett, hogy ismerte ugyan a régebbi zeneszámot, de annak nem volt tudatában, ergo a tudatalattija plagizált. A bíróságot ez a magyarázat nem győzte meg, Harrisont 1,6 millió dollárra büntették tudat alatti szerzői jogsértésért.

Az eredeti ’62-es szám:

És a tudatalatti másolata: