Emlékezz rám, különben meghalok!

Mindenki arra vágyik, hogy emlékezzenek rá, ez a halhatatlanság egyik módja” – mondta a talán legismertebb egzisztenciális pszichoterapeuta, Irwin D. Yalom egyik páciense. De pontosan hogyan kerül összefüggésbe a lélekben a halállal az, ahogyan mások emlékezetében élünk? Hogyan épülnek be és érnek össze a pszichológiában Kierkegaard, Heidegger, Proust, Alan Sharp és a zsidó kaddish gondolatai? Egy pszichológiai esettanulmányon keresztül megtudhatjuk…

Az emberi lélek négy legfőbb szorongása

A pszichoterápia „harmadik bécsi iskolájának” keretében, a Viktor Frankl által alapított, majd Irwin D. Yalom munkásságában kicsúcsosodó egzisztenciális pszichológia a pszichoanalízishez hasonlóan a dinamikus szemléletű megközelítések közé tartozik. A pszichés folyamatokat azonban a kierkegaardi szorongásfogalomból eredeztethető, de a Heideggertől kölcsönzött „négy végső aggodalommal” hozza összefüggésbe. Ezeket, mint tudattalanul folyamatosan működő, a létezésből szükségszerűen fakadó egzisztenciális szorongásokat definiálja, amelyeket többnyire az elhárító mechanizmusok tartanak kontroll alatt. Ellensúlyozó erőt jelent továbbá a lélekben az egyén omnipotenciájába vagy a végső megmentőbe (például Istenbe) vetett hit is.

Az egzisztenciális pszichológia által meghatározott négy végső aggodalom:

a halál, a szabadság, az egzisztenciális elszigeteltség és a jelentésnélküliség létproblémája.

A magunkra való emlékezés szempontjából a négy közül leginkább a halál problémája releváns. A mulandóságból fakadó szorongással a psziché általában halhatatlansági illúziók táplálásával igyekszik megküzdeni, az egzisztencialista szemléletű terapeuta így számos tünet, attitűd vagy működésmód mögött képes felismerni a lappangó primer halálszorongást.

Joyce és Jack esete válásról, emlékekről, felejtésről

Irwin D. Yalom egyik híres esettanulmánya kiváló szemléltetése annak, hogyan függ össze a halálszorongással és a múlandóságtól való félelemmel az, ha elfelejtenek minket, vagy ha már nem olyan minőségünkben emlékeznek ránk, mint korábban.

Joyce és Jack elváltak. Joyce már nem szerette Jacket, és azóta új párkapcsolatban élt, azonban még nem dolgozta fel teljesen a válás veszteségét. Ragaszkodott ahhoz, hogy Jack örökre úgy gondoljon rá, mint élete nőjére, továbbra is szeresse őt, és sose felejtse el. Amikor Yalom igyekezett felderíteni annak a hátterét, hogy miért olyan fontos ez számára, Joyce a következőt mondta:

„Mindenki arra vágyik, hogy emlékezzenek rá, ez a halhatatlanság egyik módja”

– úgy érezte, ha Jack elfelejti, azzal neki is meghal egy része.

Joyce tüneteinek másik háttérmotívuma abban nyilvánult meg, hogy úgy gondolta, ha már nincsenek együtt Jackkel, akkor korábbi közös élményeik és emlékeik elveszítik létjogosultságukat. Mivel tizenévesen ismerkedtek meg, úgy érezte, ha ezen emlékei érvényüket veszítik, múltjának jelentős része delegitimálódik. Így szembesült a mulandósággal, mivel

„… a múlt megszűnésével megrövidül a jövő.”

Joyce vágya hasonló volt a prousti törekvéshez, hiszen Az eltűnt idő nyomában című művön is az a motívum vonul végig, hogy

„… a múlt visszafoglalásával hogyan menekülhet meg az ember az »idő mohó állkapcsai közül«.”

Mások emlékei és a halhatatlanságunk illúziója

Yalom páciense az egzisztenciális pszichológia egyik alaptételét fogalmazta meg: keressük és ragaszkodunk azokhoz a dolgokhoz, amelyek halhatatlanságunk illúzióját táplálják. Ösztönös halálszorongásunk enyhítése miatt vágyunk arra, hogy emlékünket őrizzék és ápolják.

Alan Sharp, A Green Tree in Gedde című regényének temetőjében két részleg van: az egyik a „halottaknak”, a másik pedig az „igazán halottaknak”. Előbbiben a sírokat még látogatják a halottak élő emlékezői, utóbbiba viszont már senki sem jár. Ehhez a gondolathoz hasonlóan, a kaddish szerint is, a szülő is csak addig él, amíg gyermeke emlékezetében él.