A tehetség deviáns – Dr. Vekerdy Tamás a tehetségről

Egyre gyakrabban indítanak az iskolák tehetséggondozó programokat, keresik a tehetséges gyerekeket, de vajon mit jelent tehetségesnek lenni? Hogyan illeszkednek a tehetségek a magyar iskolarendszerbe? Miben nyilvánul meg a tehetséggondozás valójában és mit kellene, hogy jelentsen? Milyen pontokon lenne érdemes fejleszteni az oktatási rendszert? Ezekre a kérdésekre kaphattunk választ az IQ terápia évadnyitó előadásán Dr. Vekerdy Tamástól. Tudósításunk.

„A tehetség deviáns, ezt a leghatározottabban állíthatom” – kezdi éles felütéssel előadását Vekerdy.  Állítását rögtön meg is magyarázza: a tehetséges gyerek gondolkodása eltér a megszokottól, divergens. Ám mit jelent mindez? Egy probléma felvetése esetén azonnal elindul a „brain storming”. Gondolataink több irányba cikáznak. Ez látszólagos hadoválásban nyilvánul meg, pedig kizárólag arról van szó, hogy több úton folyik a megoldás keresése, ebből születnek végül az új dolgok. Ám a jelenlegi oktatási rendszer gondolkodás egy másik típusát támogatja: a konvergens gondolkodást, azaz egyetlen lehetséges úton, az egyetlen lehetséges válasz visszaküldését.

Az új dolgok azonban a divergens gondolkodásnak köszönhetően születnek.

A történelem áttekintése során rengeteg példával találkozhatunk. Kezdjük a Bessemer-féle kemencével. Henry Bessemer ébredt rá, hogy ha igazán finom acélt szeretnénk kapni, akkor a keringő acélra levegőt kell fújni, hogy még jobban felhevüljön. Mivel az első próbálkozásnak köszönhetően tönkre mentek a berendezések, bolondok házába akarták csukni – meséli Vekerdy Tamás.

„A tehetség nem a jó tanuló.”

Nézzük Petőfi Sándor esetét! A „Deákpályám” című versében arról ír: iskolai tanulmányait közel sem kitűnően teljesítette, sőt bukás közelében állt. Lássuk be, nem erre számítottunk.

Sir Winston Churchillt pedig „butácska gyerekként” emlegették. Őt is többen meg akarták buktatni. Egyetlen tanár látott meg benne valamit és segítette őt.  Vekerdy Tamás szerint ezt nevezhetjük valódi tehetséggondozásnak. A tehetséges gyerekek ugyanis nem minden területen kiemelkedőek, sőt azt mondhatjuk, – ahogy azt a fenti példák is mutatják – hogy bizonyos tantárgyakban kifejezetten alulteljesítenek. Ami nem köti le őket, azzal nem foglalkoznak. Tehát az lenne a cél, hogy ezeken a területeken legyenek a tanárok elfogadóak, nyújtsanak segítséget a gyermeknek. Vegyék észre, mi az, amiben diákjuk kiemelkedő. Az északi országokban ez már egy működőképes dolog. Azonban

„a mai magyar iskola nem kedvez a tehetségnek”.

Sőt a „mai magyar iskola nem kedvez a valódi kibontakozásnak” sem. A tanárok azt kérdezik: mit nem tud a gyerek ahelyett, hogy mit tud. A tehetséggondozás azt jelenti hazánkban, hogy az eminens diákok közül választják ki a legjobbakat, és próbálják még inkább továbbfejleszteni őket.

A tehetséges emberek agressziós szintje magasabb, mint az átlagé.

Idegesebbek, feszültebbek, hajlamosabbak a depressziós állapotokra. Ugyanakkor nem viselkednek agresszívabban, szublimálják azt. Otto Weininger „Nem és jellem” című tanulmányát hozza Vekerdy példaként, amely a zsenialitással is foglalkozik. A zseni e mű szerint két pólus között ingadozik. Egyszer a fellegekben szárnyal, máskor viszont megjárja a poklot. A kitágult tudatállapotot depresszió követi, hiszen úgy érzi: soha többé nem érheti el az imént megtapasztaltakat. A két pólus közötti szélsőséges váltások ellenére ők azok, akik létrehoznak valami újat. Az emberek nagy része inkább a biztonságos, jól bevált módszereket választja. Nem kockáztatja meg a melléfogás lehetőségét. A tehetséges emberek azonban veszik a bátorságot, hogy kísérletezzenek és időnként akár hibázzanak, annak ellenére, hogy Vekerdy Tamás szerint „új dolgot létrehozni halálfélelemmel jár”.

Figyelembe kellene venni a tanterv megalkotásakor az egyéni különbségeket és az általános érési folyamatot.

A szakember példaként említi az írás oktatását. Az az elvárás, hogy első év végére minden gyermek elsajátítsa az írást. A cél érdekében feszített tempóban haladnak. Nem törődnek azzal, hogy míg egyes gyerekek már tudnak írni, mire belépnek az első osztályba, mások nagyon nehezen birkóznak meg a feladattal.

A világ legokosabb emberének tartott Stephen Hawking is problémákkal küszködött az írás-olvasás terén, pedig akkor még teljesen egészséges volt.

Magára a technikára is érdemes odafigyelni – mondja Vekerdy. A tanárok ugyanis gyakran nem a megfelelő eszközöket használják. Első osztályban minél vastagabb postaironnal kellene kezdeni a betűk gyakorlását. Ezzel szemben sokszor azonnal előkerül a tűhegyes ceruza, amellyel szűk sorok közé kell bekanyarítani az első betűket. Noha a kézközépcsont éretlensége miatt elengedhetetlen lenne, hogy a ceruza minél könnyebben fogható legyen, amivel eleinte minél nagyobb betűket formálhatnak a gyerekek. A Waldorf iskolákban éppen ezért egy téglácskával kezdik a gyerekek az írást. Csak később sajátítják el a háromujjas ceruzafogást.

Felmerül egy érdekes kérdés is: vajon miért ilyen nagy a kisiskolás gyerekek feje? A válasz egyszerű: mert felnőtt aggyal rendelkeznek. Azonban „problémát” okoz, – állítja Vekerdy Tamás – hogy a tüdő ebben a korban még nem elég fejlett, így a kicsiknek rengeteg mozgásra, kiabálásra, friss levegőn töltött időre van szükség ahhoz, hogy kellő mennyiségű oxigénhez juthasson az agyuk. Mindez gyakran nincs összhangban az iskolai elvárásokkal. A tanórák 45 percig tartanak, ahol illik csendben figyelni a tanító nénire, nem mocorogni, beszélgetni, felállni a padból.

pexels-photo-23966
A gyerekeknek több mozgásra van szükségük.

A kamaszkor is egy sarkalatos pont az ember életében. A 20. század elején azt tartották: ebben a korban kímélni kell a serdülőket, akik ekkor egy különösen nehéz időszakon mennek keresztül. Azóta neurobiológiai kutatások is alátámasztották a feltevést, miszerint a serdülőkor nem a legideálisabb időszak a gyermekek túlterhelésére. Mégis ekkor emeli az oktatási rendszer az egyik legnagyobb kihívást a fiatalok elé – mondja Vekerdy.

Az előadás fő állítása, hogy a gyerekeket gyakran titulálják butának, nem kezelik megfelelően, vagy egyáltalán nem fogadják el őket, csak azért, mert az iskolák nincsenek felkészülve a befogadásukra. A megoldás az lehetne, ha az oktatási rendszer a  gyerekekre mint egyénekre figyelne oda, ennek megfelelő tempóban haladna. Az iskolákban nagyobb hangsúlyt kellene fektetni az általános biológiai érésre is, hiszen az nagyban befolyásolja, milyen mértékű fejlődésre van lehetőség.