Őseink köteléke, kötelékeink őse – A gyermekkori kötődés rejtelmei, I. rész

„Anya csak egy van!” – hangzik a mindenki által jól ismert szállóige. De vajon jelent-e ez többet egy egyszerű örökléstani törvényszerűségnél? Meg tudja-e mindenki válaszolni azt a kérdést, miért csak egyetlen édesanyja lehet az életében? Na és tisztában van-e azzal mindenki, hogy egy anyának szükséges-e mindenképpen biológiai szülőnek lennie? Veszítünk-e bármit is azzal, hogyha valaki más veszi át édesanyánk szerepét? Vagy ő valóban pótolhatatlan volna? A fejlődéslélektan több évtizedes kutatómunkája mára jó néhány ígéretes választ talált a fenti kérdésekre.

john-bowlby
John Bowlby, a kötődés-elmélet „atyja”

John Bowlby (1907  1990) neve megkerülhetetlen és igen sokat emlegetett a pszichológia berkeiben. Az angol származású, pszichoanalitikus képzettségű orvos 1960-as években napvilágot látott, mára klasszikusnak számító elmélete ugyanis alapjaiban formálta újra a csecsemők és a gyermekek gondozóikhoz való kötődéséről alkotott addigi nézeteket. Mielőtt azonban részletesebben is megismerkednénk Bowlby korszakalkotó kötődés-elméletével, mindenképpen szükséges megvizsgálni mindazon tudományos eredményeket és teoretikus megközelítéseket, melyekre az említett elképzelés is épült. Ugyanis a kötődés-elmélet „atyja” jómaga is számos korabeli forrást dolgozott fel annak érdekében, hogy munkássága kellőképpen eklektikus, mégis reális és megalapozott legyen.

Mit tudhatunk meg az állatoktól?

Tekintsük át elsőként az imprinting, azaz a bevésődés fogalmát. A kifejezés eredendően az etológa (a biológia állatok viselkedésével foglalkozó tudományágának) tárgyköréből származik. Ez a különös koncepció lényegében egy olyan folyamat, amely során az újszülött (vagy legalábbis relatíve fiatal) élőlény agyában és elméjében egy kifejezetten gyors és hatékony tanulás megy végbe az őt aktuális körülvevő környezet egy adott tényezőjével kapcsolatosan. E tanulás egy olyan erős viselkedésváltozáshoz vezet, amely az említett kontextuális aspektus vonatkozásában igen tartósan marad fenn az egyed élete folyamán.

Kissé lesarkítva olyan ez, mintha egy kutya rögtön beleszeretne abba az ételbe, amibe elsőként belekóstolt. Ez a „kulináris tapasztalat” pedig aztán olyan mély (neurológiai és pszichológiai) nyomokat hagyna a fejében, amelyek egészen az állat haláláig fenntartanák ezt a robosztus preferenciát. Kissé zavarba ejtő a jelenség. De vajon valóban létezik?

Konrad_Lorenz
Konrad Lorenz, a modern etológia egyik megalapozója

Konrad Lorenz (1903  1989), osztrák zoológus és ornitológus minden bizonnyal egy határozott igennel felelt volna erre a kérdésre. A bevésődés rejtélyének természettudományos feltárása ugyanis Lorenz nevével forrott össze az etológiában. Ő volt ugyanis az első olyan szakember, aki az 1930-as években alaposabb kutatásokat is szentelt annak  az egyébként már az ő idejében is jól ismert  jelenségnek, hogy a fészekhagyó madárfiókák csakis azt a mozgó objektumot hajlandóak követni, amelyet először pillantanak meg a kikelésük után.

Ez a megfigyelés a napjainkban is gyakori eleme az egyes, gyermekeknek szóló rajzfilmeknek. Ismerős lehet a kép, hogy az éppen csak napvilágot látott kiscsibék véletlenül nem a tyúkanyót, hanem egy macskát vesznek észre, így aztán komikus módon azt tekintik elsődleges gondozójuknak.

Az imprinting azonban nem mese, s még csak nem is feltétlenül vicces.

Azok a nyári lúd fiókák ugyanis, amelyek elsőként nem a közelükben tartózkodó lúdanyákat, hanem magát Lorenzet (a tőlük rengeteg szempontból különböző emberi lényt!) pillantották meg, onnantól kezdve csak őt voltak hajlandóak követni.

Lorenz több dologra is figyelmes lett a további kísérletei folyamán. Elsősorban arra, hogy a bevésődés folyamata az egyedfejlődésnek egy egészen korai és viszonylag élesen körülhatárolt időbeli ablakához kötődik, amelynek az eredménye aztán egy bizonyos életkor után már nem alakítható ki, illetve nem formálható át. Az imprinting szűk időintervallumában tehát vagy bekövetkezik valamiféle, adott kornak megfelelő viselkedésváltozás, vagy nem. Ha pedig már létrejött az adott preferencia,

akkor az már nem módosítható, pláne nem visszafordítható

(szakszavakkal élve: determinisztikus és irreverzibilis)

Mindez ráadásul gyakran még a szülők részéről is megfigyelhető  gondoljunk csak vissza azokra az esetekre, amikor egy fészekből kiesett tojást vagy fiókát többé nem fogadott vissza az anyamadár!

Az etológia ezen eredményeit látva felmerülhet bennünk egy izgalmas kérdés: a szülő-gyermek kapcsolatok bevésődés általi kialakulása vajon az összes élőlény esetében hasonló vagy inkább fajspecifikus? Másként fogalmazva: elképzelhető-e, hogy az emberi egyedek fejlődésében is létezik egy olyan kritikus periódus, amely kitüntetett szerepet játszik az anyák és a csecsemők közötti kötődés kialakulásában? Azt meghaladva már nem jöhet létre egy efféle „lelki kapocs”? Mielőtt egy egyszerű nemmel türelmetlenül félresöpörnénk a problémát, előbb még tekintsük át Bowlby klinikai tapasztalatait, amelyek egyrészt a saját elméletét is nagyban kiegészítették, másrészt az imént feltett kérdés megválaszolásához is közelebb vitték őt.

A kór(okozó)házak hatása

rene-spitz
René Árpád Spitz, a hospitalizmus első kutatója

A hospitalizmus vagy hospitalizáció  ahogyan azt a neve is mutatja – egy olyan többé-kevésbé tartós magatartászavar, amely a kifejezetten hosszú ideig tartó, hivatalos intézetekben (elsősorban kórházakban és nevelőotthonokban) való ott-tartózkodások miatt és alatt alakul ki. Ezek a társas és érzelmi elszegényedéstől létrejövő viselkedéses problémák csak a csecsemőket és a kisebb gyermekeket érintik hosszútávon. A hospitalizmus jellegzetes tünetegyüttesét az 1940-es években egy magyar származású, osztrák-amerikai pszichoanalitikus, René Árpád Spitz (1887  1974) írta le. A szakember a második világháború során kórházba jutott, s így a szüleiktől tartósan elszakadt gyermekek fejlődését vizsgálta.

Spitz azt figyelte meg, hogy amíg a családokban felnövekvő babákat nem befolyásolta maradandóan a környezetük, addig a szülők nélkül felnevelkedő csecsemőknél már számottevő fejlődésbeli lemaradásokat lehetett észleni. A kórházi (és a nevelőotthoni) gyermekeken ugyanis szerető szülők híján idővel a testi-lelki regresszió sajátos jelei mutatkoztak meg – úgy mint a közönyösség, az eltompultság, a kontaktuskerülés, a mimikai sivárság, illetve bizonyos pótcselekvések (pl. az ujjszopás, a himbálódzás vagy a maszturbáció) megjelenése.

Spitz ezen feljegyzéseiből indult ki később Bowlby is a maga praxisában. Ő az 1960-as években ugyanis olyan 15-30 hónapos gyermekeken figyelte meg az édesanyjuktól való tartós szeparáció folyamatát és következményeit, akik egyébként már egy jól beazonosítható, csakhogy még igen „friss” kötődéssel rendelkeztek az említett szülőjük irányában. Bowlby ezen a nagyjából fél évig tartó  eddig még többnyire visszafordítható folyamaton belül végső soron három nagy fázist különített el.

Az első a tiltakozás szakasza, amikor is a kicsik lényegében egyáltalán nem hajlandóak elfogadni sem az anyjuktól való elszakadásuk tényét, sem pedig mások velük való törődését. Éppen ezért ebben az időben rendkívül sírósak és agilisek. A második aztán a kétségbeesés és reményvesztettség szakasza, amely során a babák jellemzően mély apátiába süllyednek és olykor előre-hátra himbálóznak, viszont már készségesen alávetik magukat mások akaratának. A harmadik végül az ún. kötődés-nélküliség szakasza, amikor is a gyermekekkel újfent könnyen lehet kommunikálni és játszani is. Csakhogy innentől kezdve már nem hajlandóak sem a régebbi kötődésüket „feleleveníteni”, sem pedig egy újabb kötődést kialakítani. Mindezek miatt ezen a ponton túl már a saját édesanyjukat is hűvösen fogadják, s szinte idegenként kezelik.

Two_nurses_with_baby_in_nursery_at_Toronto_East_General_and_Orthopaedic_Hospital,_Toronto,_ON
A kórházak régen komoly veszélyt jelentettek a szülő-gyermek kapcsolatokra

Körvonalazódó válaszok

Lorenz, Spitz és Bowlby kutatásainak és eredményeinek az egymással való összecsengése igen jól érződik, s talán még a korábbiakban felmerült kérdésünkre is egy hihető választ sejtet. Miért? Nos, elsősorban azért, mert jól látható, hogy az állat- és az embervilág között igenis vannak bizonyos hasonlóságok az elődök és az utódok közötti kapcsolatok alakulásában. Először is: mind a két élőlénycsoport fejlődésében feltételezhető egy olyan korai időintervallum, amely kitüntetett jelentőséggel bír a kötődés megalapozásában. Másodszor: egyértelmű, hogy ha ebben az időszakban valamiféle zavar (pl. tartós elszigetelődés) üti fel a fejét, akkor annak hátrányos következményei lesznek a későbbiekben. Harmadszor pedig: úgy tűnik, ezek az esetlegesen bekövetkező negatív hatások igencsak mély nyomokat hagynak maguk után. De vajon mennyire tökéletes a szóban forgó hasonlóság az emberek és az állatok között?

The_trinity_of_life
Mi lehet a kötődés titka?

A későbbiekben látni fogjuk, hogy annyira azért mégsem. A mi fejlettségi szintünkön hosszabbak az időkeretek, rugalmasabbak a változások, és a gyermekek is ellenállóbbak az egyes behatásokkal szemben. Mindezeknek alapján az emberi kötődéskor inkább szenzitív, mintsem kritikus időszakokról beszélhetünk. Ezek az időablakok mindazonáltal egyértelműen bele vannak programozva az egyéni „fejlődési ütemtervünkbe”. De vajon mi okból és célból? És pontosan miféle mechanizmus alapján működve? S ami talán a legfontosabb: mindez mégis miként befolyásol bennünket, társas lényeket?

Ezzel a témával egy másik cikkünk is foglalkozik!