A díványba süppedve – Mire hat a pszichoanalízis?

Sok mindenre asszociálhatunk (szabadon) a pszichoanalízisről: Freudtól kezdve, a díványon át, egészen az álomfejtésig. Tudjuk, hogy a terápiás üléseken képzett szakemberrel, egy választott terápiás cél érdekében zajlik a kezelés. De mik is azok az életterületek melyekben segítséget kaphatunk és fejlődhetünk?

A pszichoterápiának általában nincs előre meghatározott, pontos időtartama. A kezelés lehet rövid (15-20 alkalom), hosszú (fél-egy év) vagy nagyon hosszú is (több év), a választott terápiás céltól függően. Jogosan vetődhet fel a kérdés, mi is történik ennyi idő alatt?

Az emberek többsége egy specifikus, szenvedést okozó problémával keres segítséget. Például hűtlensége miatt veszélybe került a házassága. Így ilyenkor az elsődleges feladat ennek orvoslása. Amennyiben ezt sikerül megoldani, és a kliens elégedett, a terápia lezárulhat. Ez általában könnyebb munka, és kevesebb időt vesz igénybe, mint a mögöttük húzódó konfliktushelyzetek, életvezetési problémák és fejlődési elakadások megoldása. A példánál maradva, könnyebb lesz a félrelépéseknek elejét venni, mint azt elérni, hogy az illető már ne is vágyjon rájuk.

Minél mélyebbre szeretne tehát valaki ásni, annál hosszabb a folyamat, ám a várható változás hordereje is annál nagyobb lesz. Sokan az eredetileg megjelölt probléma megoldásakor köteleződnek el hosszú távon, de vannak, akik eleve ilyen motivációval érkeznek a terápiába. Ha valaki a többéves mélylélektani, önismereti munka mellett dönt, az jellemzően számos területen

pozitív hatással van általános működésmódjára.

Ezeket a területeket, amelyek fejlesztésére a legtöbb gyakorló analitikus a pszichoterápia céljaként tekint, a következőkben mutatom be.

1. Rálátás – Érteni akarom!

Rálátás saját élettörténetünkre, indítékainkra, és ezek összefüggéseire. A kliens és a terapeuta beszélgetéseik során új, alternatív jelentéssel bíró történeteket alkotnak a kliens életéről. Az így kapott történetekre azonban objektív igazság helyett csupán  narratív igazságokként, lehetséges értelmezésként tekintenek. Ezek az új értelmezések kétség kívül már önmagukban is sokat adhatnak a terápiára jelentkező személynek. Kialakításuk közben lehetnek aha-élményeik, nagy felismeréseik, ám gyógyító hatása nem is annyira az így megszerzett tudásnak, sokkal inkább magának a folyamatnak van, mely során az létrejön. Így végső soron

az értelemkeresés már csak másodlagos fontosságú,

csupán a beszélgetés tárgyaként van jelen, amíg a fent említett kapcsolati hatás dolgozik.

2. Ágencia – A választás szabadsága

A belső szabadság és autonómia érzése legféltettebb kincseink egyike. Sokan keresnek terápiás segítséget, mert úgy érzik, személyes hatékonyságuk útjában áll valami. Ez a valami lehet egy betegség (pl. depresszió), szorongás (pl. agorafóbia), de rengeteg más is, ami miatt kicsúszik kezünkből életünk irányítása. Az ágencia támogatása fontos cél a terápián. Ez áll többek között a tipikus, pszichológusokra jellemző visszakérdezések mögött („Maga mit gondol erről?”; „Miért fontos ez Önnek?”). A választás szabadságát helyezi előtérbe az is, hogy a kliens választhatja meg az adott ülés témáját, továbbá, hogy a pszichológus nem ad direkt tanácsokat. Ha sikerül biztosítani valaki számára az autonómia érzését, az a legkülönbözőbb eredményeket hozhatja: jobban megbízik saját érzéseiben, meghúzza határait, képviseli saját érdekeit, vállalja a felelősséget döntéseiért.

3. Identitás – Ki vagyok én?

Az identitás kérdése az 1950-60-as években vált meghatározóvá, és azóta is központi jelentőségű. Az akkori társadalmi változások aláásták a régi kulturális szerepeket, előre lefektetett életutakat, melyek kijelölték az egyén helyét a közösségben.  Erre a problémára kínált megoldási javaslatot Erik Erikson. Felismerte ugyanis, hogy a hagyományos szerepek eltűnéséből következően az egyénnek magát kell meghatároznia. Magának kell kialakítania a saját identitását, válaszolva a nyomasztó „Ki vagyok én?” kérdésre.

Célokat kell találnia, és a létezésének értelmet.

Nem szerencsés viszont, ha önmeghatározásunk (csak) külső tényezőkön alapszik (pl. munka, párkapcsolat). Ezek elvesztésekor mind biztonságérzetünk, mind a világban elfoglalt helyünk megkérdőjeleződhet, könnyen identitás-krízist élhetünk át. Létfontosságú tehát, hogy létrehozzunk vagy megerősítsünk egy egységes és egyedi belső énképet. Ki kell jelölnünk saját értékeinket, melyek szerint élhetünk, meg kell tanulnunk figyelni belső folyamatainkra, érzéseinkre, késztetéseinkre.

4. Önértékelés – Értékességünk feltételei

Az önértékelés hiánya jelentős szenvedés forrása lehet, amit nem könnyű orvosolni. Hosszú és kemény munka egy magát értéktelennek látó embert meggyőzni ennek ellenkezőjéről. Ilyenkor a terapeuta ahelyett, hogy megpróbálná jó tulajdonságai miatt dicsérni a klienst, két dolgot tehet. Egyrészt rámutathat saját hiányosságaira, és arra, hogy tökéletlenségei ellenére is el tudja fogadni magát értékes emberként. Másrészt azáltal, hogy meghallgatja kliense őszinte vallomásait hiányosságairól, és elfogadja őt ezekkel együtt, azt az üzenetet közvetíti, hogy a hibák nem annyira szörnyűek, nem központi jelentőségűek.

5. Az érzések felismerése és kezelése

A terapeuták olyan érzékenység kialakítására törekednek, ami talán az érzelmi intelligencia fogalmára hasonlít. Az alkalmak célja, hogy

tudatában legyünk annak, amit érzünk, amiért érezzük.

Fontos, hogy ennek spontán kifejezése helyett legyen lehetőségünk érzelmeinket úgy megjeleníteni, hogy az nekünk és környezetünknek is előnyére váljon. Ehhez törekednünk kell testi érzeteink minél pontosabb tudatosítására és szóbeli megfogalmazására.  Ez teremtheti meg a lehetőséget belső energiánk kezelésére, konstruktív levezetésére.

6. Én-erő

Mindannyiunk életében előfordulnak nehéz szakaszok, ám nagy különbségek vannak az emberek között abban, mennyire tudják ezeket jól átvészelni. Az analitikus fogalomrendszerben az ezt elősegítő képességcsoportot hívják én-erőnek. Freud a személyiségről alkotott strukturális modelljében három fő lelki apparátust különített el: az ént  (ego), az ösztönént (id), és a felettes ént (superego). Ezek közül az ego oldja meg, hogy belső késztetéseink (id) az elsajátított értékrendszerünknek (superego) és a külső, objektív valóságnak megfelelően nyerjenek kielégülést. Minél fejlettebb tehát az énünk, azaz minél nagyobb az én-erőnk, annál jobban tudunk helytállni a stresszes, embert próbáló időszakokban, anélkül, hogy fel kellene adnunk önmagunkat.

Freud eredeti terápiás kanapája a bécsi Sigmund Freud Múzeumban.

7. Szeretet, munka és érett kötődés

Freud az emberi viselkedést a bennünk lévő két alapvető ösztön, az élet- (Érosz) és halálösztön (Thanatos) között létrejövő feszültség viszonylatában magyarázta. Az életösztön, a szexuális hajtóerő kreatív oldala a szeretet, a halálösztön agresszív energiája pedig a munka során fejeződhet ki pozitívan.

„Egészséges az, aki dolgozni és szeretni tud.”

– mondta Freud. Ezért nem meglepő, hogy az általa kialakított pszichoterápia során fejlődik a szeretetre és munkára való képesség.

Freud után jó fél évszázaddal a szakma rádöbbent, hogy egy ugyanilyen fontos szempontot eddig kihagyott vizsgálataiból: a kapcsolatokat. Innentől kezdve az emberről alkotott modellek már nem egy önmagában működő rendszert ábrázoltak, hanem egy olyan embert, aki a kapcsolatok iránti igénnyel jön a világra. A terápia céljává vált az is, hogy segítse az érett emberi kapcsolatok, kötődések kialakítását.

8. Öröm és békesség

Paradox helyzet, hogy pont a boldogság hajszolása közben tudunk hatalmas károkat okozni magunknak és másoknak. A jelenség magyarázata részben kulturális lehet, hiszen a nyugati individualista hagyomány szerint a boldogsághoz egy aktív, cselekvő út vezet: el kell érnünk, amit akarunk. Ugyanerre a kérdésre keleti kultúrkörben ezzel homlokegyenest ellentétes, passzív válasz született:

a boldogsághoz azt kell akarnunk, amink van.

Az analitikus gondolkodásmód ennek a két nézőpontnak érdekes elegye. Noha a frusztráció és szenvedés csökkentése érdekében a vágyak kielégítésére törekszik, igyekszik ezt a valós lehetőségekkel minél jobban összeegyeztetni. Erre eszközt jelenthet például a reális célok kijelölése, vagy a bizonytalanság és halogatás elviselésének segítése.

Nem az a kérdés tehát, vagyunk-e elég rosszul ahhoz, hogy felkeressünk egy terapeutát, hanem az, hogy motiváltak vagyunk-e önmagunk továbbfejlesztésére, alakítására.