Gyógyítható a politikai apátia?

Egyre többször halljuk, globális probléma a politikai apátia: az emberek nem tartják fontosnak, hogy kövessék a közéleti eseményeket és aktívan részt vegyenek a politikai közösségük ügyeiben. Ez egy egyértelmű trend, amelyben a közép-európai országok – sajnos – élen járnak. Látható, hogy választásról-választásra egyre kevesebb embert tudnak a pártok szavazásra mozgósítani. Vajon milyen tényezők befolyásolják a jelenséget? Egyáltalán van-e rá megoldás?

A választói viselkedés kutatásán belül a politikai apátiának könyvtárnyi irodalma van. Vizsgálja a közgazdaságtan, a politikatudomány, a szociológia és a pszichológia is. Ennek megfelelően sokféle megközelítés és elmélet született a kiábrándultság e káros megnyilvánulásának értelmezésére.

Miért káros?

Elemzők szerint nemcsak az a gond, hogy a parlamenti választáson alacsonyak a részvételi adatok. A politikai kutatóműhelyek azzal is szembesülnek, hogy a közvélemény-kutatások során egyre nehezebben érik el a lakosságot. Amint kiderül, politikai célú felmérést végeznek,

csukódnak az ajtók és elhallgatnak a telefonvonalak.

Ez már önmagában probléma, hiszen ezek a kutatások sok szakpolitikai döntést nemcsak megelőznek, de befolyásolnak is. Ha pedig nem tudnak jól használható, reprezentatív mintákat a javaslatok mellé tenni, fals eredmények születhetnek.

Alapesetben persze a politikai pártok között komoly verseny zajlik a választók figyelméért. A politikai versenynek nagyon fontos tulajdonsága, hogy – más tényezők mellett – életben tartja a demokráciát és távol tartja az autokráciát. A kormányok és parlamenti összetételek sorsa négyévente mégiscsak a választók kezében van. Ha az emberek nem élnek az állampolgári jogukkal, hogy azokon a bizonyos esős vagy napos vasárnapokon urnákba dobott szavazataikkal hallassák a hangjukat – jutalmazzák a kormányt, és még négy évre bizalmat szavazzanak nekik; büntessék az ellenzéket, és még négy évre oda „száműzzék” őket; vagy ugyanezeket fordítva – akkor a politikai piac beszűkülhet, a verseny pedig megszűnhet.

Ez könnyedén eredményezheti a demokratikus intézmények kiüresedését: lesznek választások, egy nagy párt vagy egy nagy koalíció – aki ügyesen mozgósítja a saját szavazóbázisát – pedig sorra fogja – akár komoly többséggel – nyerni a választásokat. Felmerülhet a kérdés, ez probléma? Valahol régóta így mennek a dolgok, mégis jól élnek az emberek, pörög a gazdaság, rend van. Azonban, ha egyet hátralépünk, megnézünk választási statisztikákat, esetleg tapasztalhatjuk, hogy a szavazati joggal rendelkező lakosság fele otthon maradt. Nem ment el szavazni.

Egyfajta elkényelmesedés ez, amelynek nemcsak pozitív okai lehetnek.

A politikai apátiáról gondolkodásnak ezen a pontján beszélhetünk az érzelmek szerepéről, az azokra ható politikai kommunikáció fontosságáról és az ezeket magyarázni képes pszichológia eszköztáráról. Látható ugyanis, hogy egyáltalán nem csak a pártok programjainak jobb-rosszabb megvalósítása alapján ítéljük meg a politikát. Egy sikeres kormányprogramot el lehet adni sikertelenként és egy sikertelent is sikeresként. Ez leginkább a kommunikáción múlik. Az pedig csak úgy ömlik ránk: a közösségi médián keresztül megsokszorosíthatóak a politikai üzenetek csatornái. Ugyanazt el lehet mondani a tv-ben, a rádióban, az újságban, a facebookon, a twitteren, az instagramon.

A politikai kommunikációnak per se nemcsak az feladata, hogy a „bizonyítványt magyarázza”. A politikai logika alapján két tengely mentén biztosan értelmezhető egy politikai aktor kommunikációja: bizalmat és reményt sugároz; bizonytalanságot és félelmet kelt. Az apátia és kiábrándultság vizsgálatának, egy társadalom attitűdjeinek megismerésének az egyik legfontosabb része, hogy az említett két tengely mentén a politika eltalálja-e azt az egyensúlyt, amely mellett a legtöbben mennek el szavazni.

A politikának érdeke azokat az ügyeket tálalni a választók elé, amelyekre „rezonálnak”.

Ezzel szemben a politikának nem érdeke az összes ügyet és az összes álláspontot megmutatni. Így elképzelhető, hogy ami nagyon népszerű a baloldali érzelmű emberek körében és rengeteg szavazatot hoz, az kiábrándultságot okoz a jobboldalon – és így van ez fordítva is. Az effajta politikai megosztottság egy bizonyos mértékig elfogadható.

Tény, nem fog mindenki mindig szavazni. A túlzott és egészségtelen apátia azonban elkerülhető. Az ellenszer megtalálásnak egyik leghatékonyabb eszköze az egyéni és társadalmi szükségletek vizsgálata. Minél alapvetőbb szükségleteket nem tudunk kielégíteni, annál inkább vagyunk elégedetlenek. Az ellenérzés és az érzelmi-indulati elem szintje is nő. Ha viszont gyenge a verseny és nincs olyan erő, amely képes lenne az elégedetlenségünket politikai értelemben csatornázni, akkor egyszerűen elfordulunk a politikától és kiábrándulunk.