Egy showman, aki kitölti az Ovális Irodát – I. rész

A The Atlantic júniusban hozott le egy elemző cikket Donald Trump amerikai milliárdosról, aki a republikánus párt színeiben harcol az elnöki pozícióért Hillary Clintonnal szemben. Az üzletember igazi médiaszemélyiséggé nőtte ki magát már bőven a kampányolás kezdete előtt. Ingatlanbizniszét szépségkirálynő-választásokkal valamint TV-s realityshow-szereplésekkel bővítette. Így a címplapokon való szereplése elkerülhetetlenné vált. Kissé nárcisztikus, grandiózus, nehezen meggyőzhető, végtelenül egyszerű nyelvi megfogalmazás – ezek jellemzik a leendő elnökaspiránst szereplései alapján. Hogyan mutatna mindez az Ovális Irodában?

Kicsoda Donald Trump, amikor nem Donald Trump?

Dan P. McAdams, a cikk írója, pszichológus szemmel készített portrét a republikánus elnökjelöltről. Cikkét azzal kezdi, más írók mit tapasztaltak Trumppal történtő beszélgetésük során, legyen az egy interjú a The New Yorker-rel vagy a róla készülő biográfia. Az aranyhajú ingatlanmágnásról rendre hasonló emlékképek rajzolódtak ki. Valahogy mindig arra késztette az embert, hogy ne higgye valóságosnak a közszereplőt, hanem kezdjen el kutatni az igazi Donald Trump után. Milyen borotválkozás közben, jó társaság-e, milyen, amikor nem valamilyen médián keresztül közvetítik.

Milyen Donald Trump, amikor nem Donald Trumpot játssza?

Mark Singer is feltette a kérdéseket, melyre Trump válasza a következő volt: “Milyen az ideális társaság? Egy jó falatka segg!”. Ezek után Singer úgy jellemezte a mogult, mint egy lény, ami a morajló lélek háborítatlansága nélkül létezik. Túl erős jellemzés lenne?

Színház az egész világ!

Egy szempontból bizonyosan. Gondoljunk bele, az ember társas lény, aki felismerte, hogyan lehet fizikai harc nélkül átvészelni az élet akadályait. Képességünk a reprodukcióra és a túlélésre nagyban függ attól, hogy mennyire játszunk tökéletesen. Olyan világba születünk, ahol szerepekbe kell vágnunk magunkat és képesnek kell lennünk arra, hogy menedzseljük a körülöttünk lévők rólunk alkotott benyomásait. A csoportok erős hatással vannak arra, hogyan definiáljuk magunkat. Így az, hogy csoporttársainkkal hogyan jövünk ki, mennyire jutunk eléjük, mind saját előadói teljesítményünktől függ.

Az amerikai elnöki szférában Ronald Reagant sok kritika érte, amiért érezni lehetett rajta, hogy el(ő)ad egy szerepet. Ha valakin még inkább észrevehető, hogy egyfajta színész-szerepben mozog; de legalábbis tudja magáról, hogy folyamatosan kamerák kereszttüzében van és eszerint cselekedik, az Donald Trump. Amint összekapcsoljuk ezt azzal, hogy az ember természetétől fogva társas aktor, akkor

ebben az értelemben Trump emberfeletti.

Tehát itt van előttünk egy jól ismert ember, szembe jön velünk a képernyőn, ott van az újságok oldalain, a social media pedig hol támogatja, hol őrjöngve támadja. Nem csoda, hogy rengeteg kérdés övezi a kampánykirályt. Mennyire van tisztában a közügyekkel; miért kezeli ennyire kényelmesen a politikai erőszakot; hogy lehetne egy elnök ennyire provokatív és egyszerű? Lássuk ezt pszichológiai lencsével: Ki ő igazából, hogyan működik az agya? Mi alapján fog döntést hozni, ha egyszer elnök lesz? Mit implikál eddig megismert személyisége, milyen elnök lesz? Trump személyisége talán joggal mondható minden norma szerint extrémnek; elnöki jelöltek között hasonlóan meghökkentő személyt ritkán találunk.

A portré megalkotása, pszichológia a politikában

McAdams a portrét a személyiség-, fejlődés- és szociálpszichológia fogalmai mentén készítette. Habár a pszichológia évekig [simple_tooltip content=’A társadalom által negatívan volt megbélyegezve’]stigmatizálva[/simple_tooltip] volt, az elmúlt évtizedek mérhetetlen mennyiségű tudományos kísérletei mára lehetővé teszik, hogy releváns legyen a személyiség analízise akadémiai szinten is. Az emberek temperamentuma, motivációi és céljai, magukról alkotott képük erős predikátorai annak, hogyan éreznek, gondolkodnak. Segítenek előre megjósolni, hogyan és mi mentén fognak dönteni a jövőben. A pszichológusok a politika világában is igazolták egyes személyiségjegyek (pl. extraverzió vagy nárcizmus) vezetési stílus- és döntésformáló hatását az elmúlt évek amerikai elnökein keresztül. Így az, hogy milyen az adott politikai valóság, ugyanannyira determinálja, hogy a politikai vezetők mit és hogyan döntenek, mint az alapvető emberi személyiségjegyek. Ezek rendkívül különböznek egymástól két vezető között.

Az ötök

A [simple_tooltip content=’A személyiségpszichológia azt kutatja, hogyan lehet az emberek között különbséget tenni. Vizsgálja, milyen tulajdonságokkal rendelkeznek, valamint a személyiség működésével és fejlődésével foglalkozik.’]személyiségpszichológia[/simple_tooltip] egy viszonylag egyszerű taxonómiája, a [simple_tooltip content=’A modell a személyiségpszichológia egyik legfontosabb elméletcsoportja, a fogalmat Warren Norman hozta be a köztudatba az 1950-es években. Az elmélet szerint a személyiségjellemzők öt faktorcsoportba rendezhetők. Az öt személyiségvonás (trait) együttesét alapvető diszpozícióként értelmezhetünk.’]Big Five személyiségmodell[/simple_tooltip] az emberi különbözőségek legalapjait mutatja be. Ezek a jegyek a következők:

  • extraverzió: asszertivitás, társaságkedvelés, magabiztosság
  • érzelmi stabilitás: idegesség, depresszív hajlam, stresszkezelés módja
  • lelkiismeretesség: fegyelem, szabálykövetés, szorgalom
  • nyitottság: intellektus, kreativitás, fogékonyság
  • barátságosság: gondoskodás, melegség, együttérzés

A legtöbb ember valahol mindig középen egyensúlyozik minden faktor skáláján, de vannak, akik inkább tendálnak az egyik pólus felé. Az ötök azonban általában stabilan megmaradnak egy bizonyos szinten az élet során. George Washington például, eléggé [simple_tooltip content=’Rendszerint a külvilág felé forduló. Akkor érzi jól magát, ha minél több inger éri.’]extrovertált[/simple_tooltip] volt, de kevésbé nyitott újdonságokra; Barack Obama politikusokhoz viszonyítva [simple_tooltip content=’Befelé forduló típus.’]introvertált[/simple_tooltip] és majdnemhogy emberfelettien alacsony a [simple_tooltip content=’Magas érzelmi labilitás, szorongásra való hajlam.’]neuroticitása[/simple_tooltip] – érzelmileg nyugodt és szenvtelen; ezt sokan már hibának gondolva.

Egy dühös ember humoros karizmája a Fehér Házban

trump
Donald Trumpot McAdams egy végtelenül temperamentumos, dühtől vezérelt, de humoros showmannek tartja (The Atlantic)

Donald Trump eddigi élete során olyan személyiségprofilt mutatott, amit egy elnöktől kevésbé várnánk. Égig szökő extraverzió jellemzi már-már padlót súroló barátságossággal. Ezek természetesen, ahogy a portré készítője írja, nem mély elemzések, hanem mint társas aktorok, mindenki számára ismert és tapasztalt profiljegyek.

Bill Clintonhoz és Roosevelthez hasonlóan társaságban domináns szerepben mutatkozik, tweetjei alapján pedig talán ő élvezi a leginkább a kampányidőszakot. McAdams kiemeli, hogy extraverziója Trumpot a jutalmazás megélése irányába tolja. Ezt a hírnév, vagyon vagy társadalmi elismerés során éri el az ember. Trump egy 1987-es interjúban el is mondja, hogy nem igazán maga az elnöki szék izgatja, hanem maga az út, ahogyan odáig el lehet jutni; amolyan vadász-típus.

Az elnökjelöltet rendre családjáért rajongó és bőkezű főnöknek mondják. Mégis, amikor nem csupán a szűk körében mozog, inkább tűnik ellenszenvesnek, mint barátságosnak. Ellenfeleit veszteseknek és undorítónak nevezi. A valóságshow-k világában ez egyáltalán nem feltűnő, de politikai jelöltek, akik mások szavazataira számítanak, ritkán viselkednek így. McAdams mindezek mögött a dühöt látja, ami leginkább jellemzi retorikáját. Szerinte

 a harag és agresszív töltetű humor az, ami Trump karizmáját alkotja.

Minden bizonnyal senki meg nem mondta volna a 2000-es választások alkalmával, hogy Bush inváziót terjeszt Irakra; valószínűleg nem ment volna Szaddam Husszein után, ha nem történt volna meg 9/11. Láthatjuk, a világ eseményei nagyban befolyásolják egy adott döntés kontextusát. Mégis, a személyiségjegyek sejtetik, milyen stílusú vezetésre számítsunk a következő elnöktől.

Ingatlanbáróként sokat kockáztatott, de a ‘90-es évek óta inkább mint konzervatív üzletember jelent meg a porondon. Bush-sal (aki nagyon kevéssé volt nyitott) ellentétben rugalmasabb és pragmatikus döntéshozónak bizonyulhat. Továbbá, mivel kevésbé mozog konkrét ideológiák mentén – egyes intézkedései konzervatívnak, míg mások liberálisnak tekinthetők, továbbiak pedig besorolhatatlanok , nagyobb teret ad manőverezésre tárgyalások során. Nemzetközi ügyekben Nixont keménynek, pragmatikusnak és hűvös racionalistának írja le McAdams; ugyanezeket a jegyeket jósolja Trumpnak. Ezek alól talán a hűvös racionalitásnak ad kevesebb teret, amit visszakapcsol az erősen dühvezérelt temperamentumához. Belügyekben szintén egymáshoz hasonlítja a két férfit: cinikusnak, ravasznak és empátiától mentesnek. Trumpnál viszont kiemeli, hogy

kettejük közül csak ő képes megtölteni a szobát showman-ségével. 

Nixon vesztét a kutatások szerint az őszintétlensége okozta. A PolitiFact felmérése szerint az emberek 75%-a egyáltalán nem, vagy csak fenntartásokkal tartja igaznak Trump szavait. Mire számíthatunk tehát? Egy energetikus, aktív elnökre, akinek kevés köze van az igazsághoz. Merész, agresszív döntéshozó, aki kétségbeesetten a legjobb és legcsillogóbb intézkedéseket akarja bevezetni. Aki nem gondolja meg kétszer, milyen járulékos veszteséggel járhat egy-egy döntés.

“You know what, darling? You’re not going to be scared anymore. They’re going to be scared.” Donald Trump

Portrénk második részéért, kattints ide.