„A szüleim szülője voltam!” – A szülői szerepbe került gyerekek maradandó sérülései

Az utóbbi évtizedekben gyakori jelenség, hogy a szülők valamilyen okból kifolyólag nem tudják a megfelelő mértékben biztosítani a gondoskodást, figyelmet, törődést gyermekük számára. Így a gyermek erős hiányt, elveszettséget él meg, magára marad, sőt, a szülő helyett kénytelen felelősséget is vállalni olyan helyzetekben, ami még egyáltalán nem az ő feladata volna. Ez a szerepfelvétel aztán állandósul, és vele együtt észrevétlenül elvész a gyermekkor is. De hogy kerül a gyermek szülőszerepbe, és mik ennek a felnőttkori következményei? Heller Csilla, tanácsadó szakpszichológus írása. 

Gyermek szülőszerepben

„Egymás anyja és apja voltunk!”

mondta egy kliensem gyermekkoráról, arra emlékezve, mikor szüleik évekre egyedül hagyták őket az alkoholista nagymamánál.

Azt a jelenséget, amikor a gyermek szülői szerepeket vesz fel és felnőtt feladatokat hajt végre, parentifikációnak nevezzük. A gyermek viszonylag könnyen bekerülhet a szülői alrendszerbe azáltal, ha az egyik vagy esetleg mindkét szülő tartósan nincs jelen fizikailag vagy funkcionálisan. Fizikailag ugyan elérhető a mentális betegségben vagy valamilyen függőségben szenvedő szülő, de érzelmileg már alkalmatlan azt nyújtani, amire gyermekének szüksége lenne. Ezért például A depressziós anyákat bizonyos esetekben „halott anyának” is hívják.

Parentifikáció történik akkor is, ha a szülő kötődése bizonytalan, vagy minden döntést a gyermekre hárít. A nem funkcionáló szülő hatására a gyermek kénytelen magára vállalni a felelősséget saját maga és testvérei, sőt sokszor a szülei iránt is. Több kliensem számolt be arról a traumatizáló gyermekkori élményéről, amikor ő maga

akadályozta meg anyja vagy apja öngyilkossági kísérletét.

A parentifikált gyermek a felhőtlen játék helyett életet ment, aggódik, gondoz, gondoskodik, támogat, ápol, elintéz, megold, figyel. Mindeközben azonban mint gyermek nem élheti saját, felhőtlen életét, fényévnyire kerül kortársaitól és életszakaszának fejlődési feladataitól. Egyszerre lesz érettebb, ugyanakkor éretlenebb, s ez végigkísérheti egész felnőtt életét is.

„A gyermekem a legjobb barátom!”

A parentifikációhoz nem feltétlenül kell a fent említett traumatikus eseményeknek megtörténniük. Sok szülő gondolkodás nélkül oszt meg gyermekével rá egyáltalán nem tartozó dolgokat, szinte sokkolva őt a rábízott információkkal, melyekre a gyermek érzelmileg még egyáltalán nincs felkészülve. Ide sorolható a szülők házassági, akár szexuális konfliktusai, vagy az anyagi, megélhetési gondok ráterhelése a gyermekre, mint helyettesítő partnerre.

Sokszor ezek a beszélgetések már az abúzus szintjén hatnak.

A gyermek megértő, empatikus hallgatóságnak tűnik, hiszen végre látszólag vele foglalkozik a szülő. Ám közben hajlamos azt érezni: neki kell megoldani a felnőtt problémáját. Eszköztelensége és a szülő talajvesztettsége azonban nagyfokú szorongást eredményez benne, emiatt sokszor nem is képes erre.

Gondoljunk csak arra, amikor a konfliktusos válás során a gyermek hirtelen partnerszerepbe kerül édesanyja mellett, végighallgatja anyja sérelmeit, ennek következtében ellenérzései lesznek a saját apjával szemben. Úgy érzi, neki kell megvédenie az anyát a jövőben. Az apa helyére lép, az anya társává válik. Ebből az erős szövetségből később nagyon nehéz lesz majd kiszabadulnia.

Tragikus jelenség továbbá az is, mikor a gyermek valamilyen titkot kénytelen őrizni. Például az egyik szülő külső kapcsolatának terhét cipeli, amit nem mondhat el a másiknak. Feladata a falazás, a hazugságok közvetítése, közben a szülőpár összetartása is, így szinte szétszakad a lojalitáskonfliktus alatt.

 A szerep beépül az identitásba

Ha a gyermek önként vagy elvártan magára vállalta a felelősségteljes szerepet, a családban megszűnik gyermeki státusza, és felnőttként tekintenek rá. A gyermek megéli, hogy képes támaszt nyújtani, ellátni másokat, és egy idő után ezt már kötelességének érzi. Így

létrejön a parentifikált identitás.

Hiába az elvárt felnőtt szerep, a gyermek életkori sajátosságaiból adódóan még nem tudja azt hiánytalanul teljesíteni, így ez nyomot hagy az önértékelésén is. A parentifikált gyermekeket, bár kívülről határozottnak tűnnek, belül szorongás, bizonytalanság és a bűnösség érzése nyomasztja őket. Bűntudatuk abból fakad, hogy a gyermek még nem érzi kompetensnek magát a ráerőltetett szerepében. Hiába hiszi a környezete alkalmasnak az erejét meghaladó feladatokra, ő nem ezt éli meg. Egyik pillanatban még ő az egyetlen felnőtt a családban, a másikban pedig a védtelen gyermek érzései törnek elő belőle. A meg nem élt gyermekkor hiányos énkép kialakulásához vezethet, nyomában megjelenhetnek depressziós és pszichoszomatikus tünetek is.

girl-1568923_960_720
A gyermek megéli, hogy képes támaszt nyújtani, ellátni másokat, és egy idő után ezt már kötelességének érzi.

A parentifikált gyermek felnőttkora

A parentifikált gyermekkort végigkíséri a bűntudat, mely megmarad a felnőttkorba lépve is. A patológiás családi dinamika gyakran a gyermeket kiáltja ki bűnbaknak, hibásnak, aki nem tett meg mindent a család érdekében. Sőt, neki tulajdonítják a konfliktusok kirobbantását is. Ebben az esetben a gyermekből kényszeres, empátiától mentes segítő válhat, aki bűntudatát csökkentve öntudatlanul vállalja az önfeláldozó megmentő szerepét. Mivel gondoskodása az idő múlásával elvárt és megszokott lesz, az ezzel való felhagyás (például családalapítás miatt) éles konfliktusokat válthat ki az eredeti családból, hiszen az idősödő szülők továbbra is követelik az eddigi gondoskodást.

Gyakran megfigyelt jelenség az is, hogy a parentifikált gyermekben felnőttkorára tudatosul meg nem élt gyermekkora, ettől úgy érzi, szülei az adósai maradtak. Kirohanásszerűen akarja behajtani rajtuk az elmaradt törődést és szeretetet, a ki nem elégített gyermeki igényeket. Ez általában az örökség azonnali követelésében mutatkozik meg. Az is lehetséges, hogy a visszatért gyermekkori vágyait a felnőtt maga elégíti ki: tárgyakat, akár játékokat vásárol magának, hedonista életmódba kezd, ám belső feszültsége ezáltal sem csökken.

Ha egyszer elindul a láncolat: transzgenerációs hatások a parentifikációban

A parentifikált szülők gyakran válnak saját mintázatuk rabjává,

és ahogy annak idején tőlük is, elvárják saját gyermekeiktől is a gondoskodást. A mintát követő szülők gyermekeiktől várják a megnyugtatást, az érzelmi támasz nyújtását, de a házassági konfliktusaikban is igénylik a gyermek intenzív bevonását, békítő, villámhárító szerepét.

Transzgenerációs mintáinkat azonban nem muszáj kiélnünk és átadnunk utódainknak. Pszichológus segítségével megváltoztathatjuk viselkedésünket, átírhatjuk a mintázatot önismereti munkával, felismeréssel, tudatosítással, alternatív megoldások kidolgozásával, valamint a bennünk élő gyermek követelőző hiányainak feloldásával.

A szerző Heller Csilla, (krízis)tanácsadó szakpszichológus, relaxációs terapeuta, család-és párterapeuta-jelölt, a Lisznyai Pszicho-Műhely tagja.