Arachnofóbia II. – Menekülés a pók hálójából

A cikk első részében bemutattuk a fóbiákat, és külön kitértünk az arachnofóbiára, azaz a pókiszonyra. A folytatásban a kezelési lehetőségeket helyezzük előtérbe, hiszen az e a betegségben szenvedőknek is van esélyük a gyógyulásra.

Megoldás a pszichoterápia közbenjárásával

A fóbiák bio-pszicho-szociális megbetegedések, ezért a szakma mind a biológiai oldal (gyógyszerek segítségével), mind a pszichés és szociális alap (pszichoterápia révén) kezelését fontosnak tartja. Az már a beteg állapotától függ, hogy ennek a két komponensnek milyen lesz az egymáshoz viszonyított aránya. Például súlyosabb esetekben érdemesebb lehet gyógyszeres kúrával kezdeni a kezelést, mert ameddig az illető pánikrohamot kap félelmének tárgyától, addig szorongásának valódi okát nem lehet részletesen feltárni.

A pókiszony gyógyítása során a klasszikus pszichoterápiás módszerek helyett hatásosabb azok egy speciálisabb változata, ami nem más, mint a viselkedésterápia. Ennek lényege, hogy leépíti a bizonyos tárgyak vagy helyzetek által automatikusan kiváltott reakciókat. Előnye egyrészt, hogy a páciens találkozik valamilyen formában félelmének kiváltójával; másrészt, ha bármilyen gond merülne fel, a terapeuta közbe tud lépni. Erre építve az alábbi elemekből tevődhet össze egy sikeres viselkedésterápia:

  1. A páciens hozzáér egy játékpókhoz.
  2. Ezt követően egy pók képét nézi.
  3. Majd egy lezárt üveget fog meg, melyben kisméretű, élő pók van.
  4. A következő lépés az, hogy már a kis, élő pókot fogja meg.
  5. Ezután megérint egy nagy, élő pókot tartalmazó nyitott tetejű üvegtartályt.
  6. Utolsó mozzanatként már meg is meri fogni ezt a nagy, élő pókot a kezével.

Ez egy általános módszer, de a technika és a tudomány fejlődésének köszönhetően ma már más lebonyolítású eljárások is ismertek. A következőkben egy igen érdekes, viszonylag új terápiáról lesz szó.

A pókiszony gyógyítása során egyébiránt a klasszikus pszichoterápiás módszerek helyett hatásosabb azok egy speciálisabb változata, ami nem más, mint a viselkedésterápia.

Konkrét kezelési módok

A szisztematikus deszenzitizációs kezelés révén a beteg fokozatosan, lépésről lépésre kerül egyre közelebb a pókokhoz, és emellett sikerül megtanulnia relaxálni is. Az ún. elárasztásos technika éppen ellenkező módon kerül alkalmazásra: a pácienst valósággal elárasztják félelmének tárgyával; tehát olyan helyre viszik, ahol sok pók található. A siker akkor születik meg, ha rájön, hogy az állatok valójában ártalmatlanok rá nézve, és ez által megszűnik a rettegése tőlük. Mindkét módszer hátránya, hogy élőben kell találkoznia az illetőnek a pókokkal. Ezért nevezhető akár forradalminak is a Washingtoni Egyetem kutatói által készített ún. virtuális valóság (VV) technika, amikor csupán egy számítógépes szimuláció jeleníti meg az állatokat, és a terápia kezdetén élő pókkal nem is kell szembesülniük a fóbiásoknak.

A VV terápia

A kutatók önkéntes diákokat kértek fel arra, hogy próbáljanak meg minél közelebb merészkedni egy tarantulát tartalmazó terráriumhoz; majd az egyén és a pók közti távolságot is lejegyezték. Ezután véletlenszerűen két csoportra osztották szét őket. Az elsőben kizárólag VV terápiát alkalmaztak az egyetemistákon, tehát ők csak virtuálisan kerültek kapcsolatba a nyolclábúakkal (1. csoport); a másodikban a VV mellett az érintés terápiáját is tesztelték rajtuk (2. csoport), vagyis ők egy kombinált típusú kihívással néztek szembe. Mindkét csapatnak 3 feladata volt a SpiderWorld (Pókvilág) nevezetű szimulációs program jóvoltából. Az elsőben egy zárt helyiségben karnyújtásnyira kellett megközelíteniük egy virtuális pókot. A következő teszt során egy vödröt kellett felemelniük, amelyben egy nagy, szintén animációs pók tartózkodott, amely kimászott, miután a diákok letették a vödröt; nekik pedig minél közelebb kellett menniük hozzá. A harmadik próba alkalmával egy virtuális kézzel kellett megfogniuk egy tarantula odavetített képét. A csak a VV terápiában résztvevők ekkor értelemszerűen a levegőn kívül valójában mást nem érintettek meg; a 2. csoport tanulói viszont nem csupán a képet, hanem egy előre odakészített, valósághű, szőrös tarantula modellt is megérintettek a képen keresztül; alighanem nem kis meglepetésükre.

pok3

A teszt kiértékelése során látványos eredményeket hozott. Az 1. társulat tagjai a kezelés előtt még csak 150 centiméteres, azután viszont már 75 centiméteres távolságra mertek közel menni a terráriumban levő tarantulához. A 2. csoportbeli önkéntesek pedig átlagban alig 15 centiméterre álltak meg a próbák után az élő póktól, és szorongásszintjük is jóval alacsonyabb volt, mint az 1. csoportbelieké. A kutatók így tudták kimutatni, hogy az ún. taktilis (tapintási) megerősítés mennyire hasznos tud lenni a virtuális és a valóságos világ közötti távolság eltüntetésében. Az érintésnek köszönhetően a 2-es csapat tagjainál látványosabb volt a szorongáscsökkenés, szemben az 1-es csapat növendékeivel, akik a végső fázisban sem érintették meg ténylegesen, fizikálisan a nyolclábú modelljét. Nyilvánvaló, hogy ez a fajta gyógykezelés ma még nem elterjedt – hiszen a megfelelő infrastruktúrához többek között az anyagi hátteret is biztosítani szükséges –, de remélhetőleg rövidesen egyre szélesebb körben azzá válik.

Mindezek mellett érdemes józan ésszel is belegondolni abba a biológiai ténybe, hogy a legnagyobb rettegést okozó, legnagyobb mérettel rendelkező pókok, azaz a madárpókfélék családjába tartozó különböző egyedek mérge egy felnőtt, egészséges emberre nem veszélyes, főként nem halálos. Ajánlatos ezt a tényt jobban megfontolni, és talán ennek tudatosítása is segíthet abban, hogy kicsit más szemmel tekintsünk ezekre az egyébként biológiailag rendkívül összetett, lenyűgöző élőlényekre.


Iratkozz fel hírlevelünkre!