„A politika paraván mögötti, elzárt világ” – Interjú Perlaky-Papp József kríziskommunikációs szakértővel

A pszichológiában azt a jelenséget nevezzük krízisnek, amikor az egyén olyan, sokszor váratlan körülményekkel néz szembe, amelyek az általános lélektani egyensúlyát felborítják, viszont nincs elérhető megoldása a problémára. Míg a személyes krízisünket legtöbbször csak a közvetlen környezetünk észleli, addig a politikában kihat a közhangulatra, nagyságától függően nemcsak az adott nemzetet érintheti, hanem globális is lehet. Hogyan kezeli a politikai kommunikáció a kríziseket? Milyen eszközöket használ egy elnökválasztáson? Hol van a botrány szerepe a kampányban? Perlaky-Papp József kríziskommunikációs szakértővel, a Metropolitan Egyetem docensével beszélgettünk.

Pontosan mi is az a kríziskommunikáció?

A kommunikációs szakmában akkor beszélünk krízisről, ha a mindennapi ügymenet megtörik, ráadásul a legtöbb esetben hirtelen következik be ez a törés. Ha a baj tartós, akkor ez a krízis válsággá tud mélyülni.

A szervezeteket aktív, témageneráló környezet veszi körül. Az így létrejött ügyeket fontos megérteniük és kezelniük pont azért, hogy ne kelljen krízisként elszenvedniük azokat. Ám ezzel már az issue-menedzsment foglalkozik, és ma már a felkészült cégek kifejlesztették ezeket a képességeiket. Mindezek miatt is pontosan kell fogalmaznunk: a kríziskommunikáció nehéz helyzeteket, kommunikációs módszerekkel, a nyilvánosság előtt kezel.

A politikusok gyakran rászorulnak erre?

A politika nagy „beszállítója” a kríziskommunikációnak. A botránykeltéssel gyorsan megszerezhető előnyök egyre inkább magával ragadják a politikai stratégákat. A politika kiélezett küzdelmei, a nagy tétekben játszó szereplők és a komoly hatalmi érdekek generálják a legtöbb nehéz helyzetet. A krízisek nyilvánosságba hozatalával le lehet foglalni az ellenfelünket, be lehet zárni őket a botrányba, meg lehet akadályozni a támogatók további csatlakozását hozzájuk. Ha a hitelességet – a politikus legfontosabb képességét – sikerül a botrányokkal kikezdeni, az egy időre vagy akár véglegesen is  képes eltávolítani a porondról az ellenfelet.

Talán a politikai krízisek amiatt is kezelhetők nehezen, mert sokszor nem ismerjük a valódi mozgatórugókat. A politika a nyilvánosság elől elzártan működik, sokszor csak részinformációk ismerete mellett tudjuk segíteni a politikust vagy az adott politikai ügyet.  A politikai stratégia azért nagy kihívás, mert

meg kell ÉREZNünk, MILYEN A VÁLASZTÓ LELKI ÁLLAPOTA,

Ezzel tudunk a választások dinamikájára építeni.

Ez a hangulat „termelte” ki Trumpot is. A választók változást akarnak. A változás igénye mindennél erősebb volt, így az elnökjelölt még a máskor halálos méregnek tűnő kríziseket is túlélte.

Követői szerint Donald Trump határozott, erős személyiség, ám az ellentábor attól fél, hogy irányíthatatlan és túl makacs. A felépített imázsok megtévesztőek lehetnek, de melyik oldal véleménye áll közelebb a racionalitáshoz? 

Egyet bizonyosan állíthatunk: a politikus valódi személyisége eltér a nyilvánosságban róla kialakult képtől. Persze erősebb pozíciót jelent, ha az imázs mögött hiteles, a kialakult képhez közel álló karakter van. Ám a politika paraván mögötti, egy elzárt világ, amely lehetőséget ad a politikus karakterének erősségeinek bemutatására, személyiségének legvonzóbb részeinek kiemelésére.  A választó így beleszerethet a kialakított képbe, hinni tud benne. A politikus pedig viszonozza a bizalmat, hiszen mindenkinek a saját elkötelezett, „evangelizált” szavazói a legfontosabbak. Ebben az imázsoknak óriási a szerepük, a politikusi márkaépítés ezt célozza. Szoktuk is mondani:

A POLITIKA AZ IMÁZSOK KÜZDELME IS.

Trumpról az eddigiek alapján mondhatjuk, hogy nehéz karakter, erős személyiség. Olyan milliárdos, akinek a vagyona biztosította számára azt a védett környezetet, amelyben hatékonyan tudta érvényesíteni akaratát. Megerősödhetett az önbizalma, és a győzelem reménye mellett fel tudta vállalni a csatákat. Tudja, mit akar, és ebből keveset enged, inkább a környezetet formálná úgy, hogy az megfeleljen a szándékainak.

Azt nem tudhatjuk pontosan, milyen ember, ugyanakkor nem gondolom, hogy lenne félni valónk tőle. A reményadás és a félelemkeltés a politikai kampányok sajátjai. Trump sikeresen adott reményt. Elhitték neki az üzenetét: képes újra naggyá tenni Amerikát. Clinton pedig szintén sikeresen tudta démonizálni Trumpot, még mai is látjuk a szűnni nem akaró tiltakozásokat.

Melyek a kommunikációs elemei a démonizálásnak?

A legjellemzőbb a karaktergyilkosság: a politikus létező és markánsan látható karakterjegyeit túlhúzzák, felnagyítják, negatív tartományba emelik. Így lesz a határozott, döntésképes vezetőből agresszor, az empatikus, alkalmazkodó karakterből populista. Kétségtelen: Donald Trump kedveli a szép hölgyeket, elég csak rápillantanunk a családi fotóira. A női szépség iránti erőteljes rajongása egy politikai küzdelemben mozgatójává válhat annak a karaktergyilkos pozíciónak – főleg az erre társadalmilag érzékeny USA-ban –, amely felrajzolja a zaklató, a nőkkel tiszteletlenül bánó politikus képét.

Trumpot sokan nem vették komolyan. Több elemző és politikus is azt jósolta: nincs esélye a győzelemre. Folyamatosan érték a támadások a sokak szerint xenofób, hímsoviniszta megjegyzései miatt. Retorikája ugyan enyhült, ezáltal többeket tudott megszólítani – az eredmények így is sokakat megleptek. Mégis mi Trump sikerének titka? 

Trump őszintébbnek tűnt, mert a nyilvánosságban felvállalt karakteréhez közelebb áll a személyisége. Clinton kimért, modoros karaktere a „megcsinált” politikus hangulatát adta. Egy kimódolt karakternél nem jön át a mozgósító erő. Hiába volt sokkal professzionálisabb rendszer a demokratáké, mégsem volt benne elég üzemanyag. Vissza kell térnünk ahhoz a szemponthoz, ami a választói klímát meghatározta: a (elektori rendszerből fakadó) többség asztal akart borítani. Emiatt az sem volt gond, ha a republikánus párt nem támogatta mindenben Trumpot.

A politikai stratégiák és kommunikáció hazájában nyilván mindkét jelölt stábja nagy szerepet szánt a választási kutatásoknak, statisztikáknak. Amikor Trump látta: olyanok is jelzik választási részvételüket, akik eddig távol maradtak az urnáktól, rögtön be is jelentette, ő pártonkívülinek tartja magát. Kiváló alkalomnak tűnt ez a szavazóbázis növelésére: így szolgálja ki a kommunikáció a politikai stratégiát.

A médiumok nagy szerepet játszottak abban, hogy végül Trump lett az elnök?

ÓRIÁSI EMPÁTIA ÉS KARIZMA KELL A POLITIKÁBAN AHHOZ, HOGY TÖMEGET LEHESSEN MOZGATNI.

Érezni kell, mit akar a választó. A jelöltnek pedig át kell ezt adnia a televízión keresztül is. Az USA-ban a kereskedelmi tévék a tájékoztatás legfontosabb szereplői, amelyek a bulvár logikája szerint működnek. A bulvár közérthető témái és nyelvezete szólítja meg a legtöbb embert, így lehet őket behozni a politikai részvételbe. Érthető, hogy ebbe Donald Trump karaktere jobban illett. Hitelesebbnek tűnhetett, mint ellenfele. Még akkor is igaz ez, ha az elektronikus médiumok jelentős része a demokraták felé tett gesztusokat a nyilvánosság befolyásolásában. Persze a politikai professzionalizmus ettől még működik, de most az működött, hogy felismerték: megváltozott a választói igény.

A karaktergyilkosság a kampány, retorika eszköze. De hol része a botrány a kampánynak, és hogyan lehet felhasználni?

A politikai kommunikáció jól láthatóan botrányközpontúvá vált. A kampányban a legfontosabb kérdés: hogyan tudunk egy jelölt, egy ígéret mögé többséget szervezni. A botrányok pedig lezárják a támadott személyhez való csatlakozás lehetőségét. Sarkosan azt mondhatom, egy jól működő botrány

STERILIZÁLJA A SIKERESEN TÁMADOTT SZEMÉLYT, AKI ELVESZÍTI A VONZEREJÉT ÉS A POTENCIÁJÁT A SOKASODÁSHOZ.

Ám egy átlátszó, izzadtságszagú támadás, akár visszájára is fordulhat. A kampányban mindkét fél részéről voltak „sterilizációs” próbálkozások. Clintonnak az egészségügyi állapotára vonatkozó, és a hivatalos információk hanyag kezelésére tett botránykeltő próbálkozásokkal kellett megküzdenie. Trumpnak a nőkre tett megjegyzései és a zaklatási vádak szaporodó száma jelentette a legnagyobb kihívást.

Trumpnak ebben a helyzetben az őt támogató nők jelenlétére nagy szüksége volt, így került egy kis időre egy közép-európai hölgy a kampány középpontjába: a szlovén származású felesége. Ilyen esetben a hiteles védelmet kívülről lehet csak megszervezni. A közösségi média felületein ezt már régóta megfigyelhettük. A támogatóink a védelmi seregünk, ők fogják a vitákat lefolytatni a nevünkben.

A botrányok ölelte politikai kommunikációnak azonban számos következménye van. Noha mélyíti a táborok közötti szakadékot, ami csak rövidtávon emeli a politikai részvételt, hosszú távon inkább távol tarthatja a választókat véleménynyilvánítástól. Egyfajta Dugovics Titusz helyzetet hoz létre a botrányok szereplői között is:

EGYMÁST LÖKIK LE A VÁRFALRÓL ÖSSZEKAPASZKODVA, DE NEM MINDEGY, KI SZORUL A MÁSIK ALÁ, KI ESIK A HÁTÁRA.

A politikai kommunikációban már egy jó ideje él a gondolat: ha nagy a támogatói előnyünk a kampányban, akkor is támadni kell az ellenfelet. Ennek nem a paranoia az egyedüli mozgatórugója – bár a politikában ezt a győzelemhez tartozó erénynek tartjuk –, a „sterilizálási” szándék mellett hadművészeti okai is vannak: lefoglalja az ellenfelet. „Aki készen áll hátul, annak kevés ereje marad elől” Szun-Ce sok ezer éves háborúskodási elve miatt ma is úgy gondoljuk: a deffenzívába került ellenfél a legjobb ellenfél.

***

A Mindset Pszichológia nem csak érdekes cikkek halmaza. Nem egyszerűen egy szaklap. Ebből a rövid animációs videóból megtudhatod, miről is szól valójában ez a páratlan platform!


Iratkozz fel hírlevelünkre!