Éhség étvágy nélkül. Beszélgetés egy volt anorexiással – Más szemmel interjúsorozatunk, III. rész

Korábbi cikkeinkben arról olvashattunk, hogy a vakság és a stroke milyen mértékben és hányféle módon képes befolyásolni az általuk érintett emberek és a velük kapcsolatban lévő személyek közös életét, egymás mellet létezését. De vajon hogyan alakulnak társas kötelékeink abban az esetben, hogyha nem fizikai, hanem mentális síkon betegszünk meg? Ráadásul egy olyan súlyos pszichés zavarban, amely fokozottan életveszélyes!

K.L. húsz éves korában körülbelül 32 kilót nyomott. Napjainkban ezzel szemben már egy egészséges testsúlyú és elbűvölő személyiségű hölgy, akinek egykori pszichés zavara mára „csak” drámai emlék számára. Ismerjük meg K.L. megható történetét!

Mi volt a betegséged lényege? Körül tudnád írni?

Nos, igazából azért nehéz ezt jól megragadni, mert az ember mindig kap egy olyan bélyeget vagy keretet, hogy ő most akkor „valamilyen”. Orvosilag az anorexia nervosa nevezetű betegségnek voltam a szenvedő alanya, gyakorlatilag pedig rengeteg olyan további problémám volt, amelyet nem lehet egyetlen terminussal leírni. Nemcsak pánikrohamaim voltak ugyanis, de súlyos önértékelési gondjaim, alvászavaraim, valamint gyógyszer- és testedzésfüggőségem is. Továbbá harminc egynéhány kilóra sorvadtam össze – kicsit több mint fél év alatt.

3063941395_17c6537a0c_b
Az „anorexia nervosa” szó szerinti jelentése: „az étvágy idegi alapú elvesztése”.

Kik a legfontosabb személyek az életedben?

Első helyen mindenképpen a családom van. Amikor átestem a több éves problémámon, akkor volt egy párkapcsolatom is. Az a személy szintén nagyon fontos részét képezte az életemnek. Ez igazából egy eléggé magányos betegség. Kicsit én is elszigeteltem magam mindazoktól, akikkel korábban napi szinten együtt léteztem, s akik így igen sokat jelentettek a számomra.

Közülük kikre tudtál leginkább támaszkodni?

A szüleim mindig nagyon sokat segítettek nekem. Többször is előfordult, hogy el kellett értem jönniük és kórházba vinniük éjszaka, mert a szerveim már nagyon alulműködtek – nem úgy tették a dolgukat, mint korábban. Néha olyan életveszélyes állapotba kerültem, hogy ha akkor nem jönnek értem és visznek el, akkor most talán nem tudnék itt beszélgetni veled a múltbéli problémáimról.

Hogyan befolyásolta a betegséged a velük való kapcsolataidat a múltban, illetve milyen hatással van rájuk a jelenben?

Valahol ez az egész betegség a családból ered. Nekünk is megvoltak a belső konfliktusaink. Olyan nehézségek, amelyeken egyedül nem tudtam túltenni magam, ám gyakran még segítséggel sem igazán. A kérdésed alapján úgy érzem, azt szeretnéd feltárni, hogy milyen külső tényezők segíthetnek abban, ha valaki ki szeretne kerülni egy efféle betegségből. Nos, nekem ennek kapcsán a legnagyobb tapasztalásom az volt, hogy ha a gyógyulást választjuk,

akkor sosem szabad csak másokra támaszkodnunk.

Azt a belső motivációt és erőt kell inkább megtalálnunk, amely valóban ki tud segíteni bennünket a bajból. Mások törekvése ugyanis akkor sem feltétlenül „elég”, hogyha még az életüket is képesek lennének feláldozni érted.

Aki nekem akar segíteni, az olyan terhet vesz magára, amitől alapjaiban változik meg a közöttünk lévő kapcsolat. Én ugyanis onnantól kezdve számítok rá, s mivel kiszolgáltatott helyzetben vagyok (ráutalva a másik türelmére és jóindulatára), így gyakran nem felnőttként viselkedem az említett kapcsolatban. Ha egy pánikbeteget például mindig mindenhova elkísérget a családja, mert az illető fél egyedül a tömegben, akkor ő végül képtelen lesz egymaga is megbirkózni a jövőbeli kihívásokkal – holott a családja minden jó szándékát latba vetve próbál neki segíteni. Nekem is meg kellett értenem, hogy végső soron kénytelen leszek úgy átprogramozni a reakcióimat, ahogyan a betegségem fényében egyébként is szemlélem magam.

3662092601_c18725c6fe_z
Kevesen tudják, hogy az anorexia elsősorban testkép-zavar.

Előfordult veled, hogy pont a számodra fontos személyek váltották ki vagy éppen súlyosbították tovább a tüneteidet?

Természetesen előfordult, sőt! Amíg másokra próbáltam támaszkodni, addig többször is volt olyan helyzet, amikor ők esetleg elfáradtak vagy rosszul reagáltak bizonyos helyzetekre. Akkor még képtelen voltam kezelni ezeket a dolgokat. Ezért is kellett végül önmagamnak utat mutatnom.

Így elmondva nem tudom átadni neked mindazt, amin keresztülmentem. Képtelenség. Ezek így csak kiragadott, közepes hangsúllyal elmondott szavak, mondatok és gondolatmenetek. Éveknek kellett eltelniük és komoly belső munkának felhalmozódnia ahhoz, hogy újra képes legyek megenni bizonyos ételcsoportokat, s hogy utána ne utáljam magam. Vagy hogy ne akarjam mindig egy félmaratonnal kompenzálni a bevitt kalóriákat. Ehhez újra ki kellett tágítanom a tudatomat. Egy másik lényeges szempont pedig az, hogy

egy beteg ember legtöbbször beteg kapcsolatokat ápol.

Amikor ugyanis elkezdtem kijönni a problémámból, akkor szinte csontig hatolt bennem az a felismerés, hogy milyen rossz ötlet is volt olyan barátságokat kialakítanom, amiben mások hozzám hasonlóan betegek voltak. Borzasztóan terhes elvárások és iszonyatosan nehéz érzések akadályozták meg a gyógyulásomat. Mivel ugyanis senki nem tudott segíteni rajtam, így én sem tudtam másokon – bármennyire is akartam. Ebből aztán szépen lassan egy olyan negatív spirál alakult ki, amely végül már mindenki számára veszélyes volt.

26850534344_aa2f690593_b
Az anorexia napjainkban való elterjedtségéért a kultúra, a társadalom és a média is felelős.

Mindebben milyen szerephez jutott a párkapcsolatod? Párod segítség vagy inkább nehézség volt a számodra?

A párkapcsolatok ilyen téren nagyon rizikósak. Egy másik személy szerintem akkor tud igazán nagy segítség lenni, hogyha képes egy teljesen új nézőpontot adni neked a gondjaidhoz. Természetesen a megoldást ő sem fogja tálcán kínálni, de például át tud segíteni bizonyos negatív élményeken. Számomra az volt a kulcs ehhez az egészhez, hogy

egyszerűen jobb emberré akartam válni.

Ez márpedig sokkal könnyebb akkor, hogyha nem a szüleidre vagy ráutalva, hanem egy szimmetrikus kapcsolatban tudsz valaki más felé közeledni. Amint azonban ez a viszony megbomlik, akkor a párod mintegy átveszi a szüleid szerepét, s akkor megint eltorzulnak a körülmények: nehézséggé válik a másik felé irányuló megfelelési kényszer, a másik fél részéről pedig megjelenik a túlgondozás.

Mit gondolsz, hogyan alakult volna az életed akkor, hogyha nem fejlődött volna ki a betegséged?

Szerintem nem lennék ugyanaz az ember, mint aki most vagyok. Közel sem. Persze itt két lehetőség is van. Az egyik az, hogy a meglévő gondjaim nem csúcsosodtak volna ki egy ilyen krízisben, a másik pedig az, hogy eleve nem lettek volna családi problémáim. Ez utóbbi lenne természetesen a legszebb forgatókönyv, az viszont csak illúzió, hogy akkor gondtalan lettem volna. Az előbbi esetében én abban hiszek, hogy az ilyen belső jelenségek mindig utat törnek maguknak. Más esetben lehet ugyan, hogy nem anorexiás lettem volna, de akkor most talán minden párkapcsolatomban apa-komplexussal küszködnék, s egy kifejezetten destruktív személyiség lennék. Ki tudja.

Mit üzennél a veled egy cipőben járóknak?

Azt, hogy merjenek másképp gondolkodni, konfliktust felvállalni, s ami a legfontosabb:

fejezzék be Azt, amit elkezdtek!

Ha tehát megszületik egy gondolat, akkor ne firtassák, hogy az miért alakult ki, vagy hogy megérdemlik-e a befejezett munka örömének érzését. A kontroll akkor fog jönni, hogyha következetesek lesznek önmagukkal szemben. Mindig van miért küzdeni!

***

A Mindset Pszichológia több, mint érdekes cikkek halmaza. Nem egyszerűen egy szaklap. Ebből a rövid animációs videóból megtudhatod, miről is szól valójában ez a páratlan platform!


Iratkozz fel hírlevelünkre!