Torz tükörbe nézünk. Nem lesz ebből baj? – A média hatása az önértékelésre

Általános tapasztalat, hogy a média világa az ideák birodalma. Egy olyan, modern társadalmunk igényei által teremtetett virtuális valóság, amelyben minden hibátlanul működik és mindenki tökéletesen néz ki. Egy olyan reálisnak tűnő, mégis irreális univerzum, amely alapjaiban elégíti ki a szépség, az esztétika és a harmónia iránti, hedonisztikus szükségleteinket. De mégis milyen hatással van mindez a saját magunkkal kapcsolatos gondolatainkra és érzelmeinkre? Vajon jó irányba befolyásoljuk egymás én-képét és önértékelését a médián keresztül? Vizsgáljuk meg ezt kérdést egy kicsit közelebbről is!

Barbara L. Fredrickson és Tomi-Ann Roberts 1997-ben publikált elmélete a kultúra és a társadalom szemszögéből mutat rá arra, hogy egy adott történelmi korban és nemzeti közegben pontosan miként is játszik szerepet a különféle testképzavarok kialakulásában az emberek által ideálisnak tekintett testalkat „média-imázsa” . Ezen szociokulturális teória szerint ugyanis azokban a társadalmakban, amelyekben a közvélemény úgynevezett „szexu-ális objektumokként” definiálja a nőket és a lányokat, ott a hölgyeknek sokkal negatívabb lesz mind az önmagukról kialakított képe, mind pedig az abból (is) eredeztethető, testi-lelki jólléte. Mindez azonban nem csak az említett nem képviselőire igaz!

Az vagy, aminek látni akarnak?

Fredrickson és Roberts szerint abban az esetben beszélhetünk „szexuális objektifikációról”, amikor egy adott embert elsősorban (de nem kizárólagosan) abból a nézőpontból közelítenek meg, értékelnek ki és írnak le mások, hogy az illető teste számukra milyen szexuális jellegű, használati szintű előnyökkel és hátrányokkal rendelkezik. Azaz röviden: nemi értelemben véve mennyire tekinthető „attraktív objektumnak”, „vonzó tárgynak” az illető. Ezzel a hozzáállással az a legsúlyosabb gond, hogy az az egyes embereket (s nemcsak a nőket!) szinte teljes mértékben dehumanizálja. Vagyis minden további, értékes emberi sajátosságuktól (a személyiségüktől, az intellektusuktól, a kreativitásuktól, a képességkészletüktől vagy a tudástáruktól) megfosztja. Így a média kontextusában végső soron nem marad más belőlük, csakis a külső személyek számára

hasznosnak vagy haszontalannak ítélhető, felszíni jellemzők halmaza.

Az elmélet szerint a szexuális objektifikáció társadalmi szintű elfogadottságának és médiában való elterjedtségének legsúlyosabb következménye az lesz, hogy az emberek bizonyos mértékig internalizálni fogják annak perspektíváját. Ez azt jelenti, hogy a szóban forgó nézőpont felvétele és saját magunkon való alkalmazása esetén az szépen lassan beépül az önmagunkról kialakított elképzeléseinkbe. Ez után aztán egy külső megfigyelő szemüvegén keresztül, a hasznosság dimenziója mentén fogunk önmagunkra tekinteni és önmagunkról gondolkodni. Ez a jelenség az „ön-objektifikáció” nevet viseli, s annál erősebb hatást gyakorol ránk, minél többször és minél több forrásból találkozunk vele, vagyis minél általánosabb és divatosabb egy adott kultúrában / társadalomban, illetve annak médiájában.

Az ön-objektifikációnak ugyanakkor általános vonásként és speciális reakcióként is számtalan kockázati tényezője lehet. Ha ugyanis engedünk a ránk nehezedő nyomásnak, s nem egyes szám első személyben, a belső tulajdonságaink szerint alkotunk véleményt önmagunkról („Milyen az egyéniségem?”), hanem egyes szám harmadik személyben, a külső jellegzetességeink tekintetében („Hogyan nézek ki ebben a ruhában?”), akkor az utóbbi nézőpont testünk és viselkedésünk felszínes [simple_tooltip content=’folyamatos megfigyelésére’] monitorozására [/simple_tooltip] fog késztetni bennünket. Ebben az esetben éberebben és kritikusabban fogjuk megfigyelni és kiértékelni aktuális megjelenésünket, s így kevesebb kapacitásunk marad a további mentális folyamataink hatékony működtetésére. Mindez azonban érzelmileg is igen komoly következményekkel járhat! Mivel ugyanis külsőleg sohasem lehetünk képesek mások és saját magunk idealizált elvárásainak tökéletesen megfelelni, így szinte törvényszerű, hogy annál erősebb szégyent és szorongást érezünk, minél nagyobb eltérést észlelünk az aktuális, az elvárt és az ideális én-képeink között.

mannequins-811144_640
Nem csak másokra tekinthetünk tárgyakként. Saját magunkra is!

Az ön-objektifikáció [simple_tooltip content=’rendellenessége’]anomáliája[/simple_tooltip] természetesen nemcsak a testünkkel kapcsolatos gondolatokat és érzelmeket képes manipulálni, hanem azokon keresztül a testi-lelki egészségünket is. Az említett jelenség különféle testkép- és evészavarok (például anorexia nervosa, bulimia nervosa, izomdiszmorfia vagy testdiszmorfiás zavar) kifejlődésében játszott szerepének bizonyítására Stephanie M. Noll és Barbara L. Fredrickson 1998-ban egy rendkívül tanulságos vizsgálatot végzett el.

Elvárásokba öltöztetve

A kísérletben egyetemista fiúk és lányok vettek részt, ám ők úgy tudták, hogy egy fogyasztói szokásokat vizsgáló kutatásban működnek közre. Ennek érdekében különféle használati cikkeket kellet kipróbálniuk, s megítélniük abból a szempontból, hogy azok milyen érzéseket váltottak ki belőlük. Ezen termékek között azonban egy-egy ruhadarab is szerepelt: egy pulóver vagy egy fürdőruha. A kétféle ruhanemű valamelyikét minden esetben véletlenszerűen adták oda az egyes résztvevőknek, így ők random módon mindig csak az egyiket kaphatták meg. A vizsgálati személyek tehát négy különböző csoportot alkottak: voltak pulóvert felpróbáló fiúk és lányok, illetve fürdőruhát felpróbáló fiúk és lányok. Az adott ruhadarab felvételével azonban nem ért véget a kísérlet, a résztvevőknek ugyanis még meg kellett oldaniuk egy kifejezetten nehéz matematikai feladatsort, illetve meg kellett kóstolniuk és ki kellett értékelniük egy szelet csokoládét is. Az előbbit a kapott pulóverben / fürdőruhában, az utóbbit pedig az eredeti öltözékükben kellett végrehajtaniuk.

3987372392_73070e89fe
Nem véletlenül jutnak eszünkbe bizonyos ruhadarabokról bizonyos testalkatok.

A kísérlet eredményei szerint az ön-objektifikáció megjelenésére és következményeire az emberek neme és az általuk felpróbált ruhadarabok is jelentős hatással voltak. A megfigyelések szerint ugyanis a fürdőruhát viselő személyek nemtől függetlenül zavarba jöttek, s kissé szorongani kezdetek, míg a pulóvert viselők nem mutattak efféle viselkedéses jegyeket. A továbbiakban aztán már a nemek között is lényeges eltérések jelentkeztek. A fürdőruhába öltözött (később pedig visszaöltözött) lányok ugyanis következetesen rosszabbul teljesítettek az említett matematikai teszten, s kevesebbet ettek a nekik felkínált csokoládéból is – a pulóveres lányokhoz és a fürdőruhás fiúkhoz képest.

Mindez a szerzők szerint arra enged következtetni, hogy amikor egy adott kulcsingerrel (a kritikus ruhadarabbal) felidéztetik egy emberben a saját társadalmában / kultúrájában elterjedt testideált (a karcsúságot), akkor az egy ön-objektifikációs folyamatot fog [simple_tooltip content=’gerjeszteni’]indukálni[/simple_tooltip]. Ennek hatására aztán az adott személy egyrészt saját maga megfigyelésére fordítja mentális erőforrásainak nagyobb részét (gyenge matek-teljesítmény), másrészt pedig olyan önkorlátozó viselkedésbe kezd (evés visszafogása), amely megfelel az előfeszített testkép követelményeinek. Ezek a hatások ráadásul markánsabban jelentkeznek a lányok és a nők, mint a fiúk és a férfiak körében! A nemi eltérés elsődleges oka feltehetően az lehet, hogy a női nemet a reprodukciós képessége miatt egyébként is kitüntetett figyelem kíséri a szexuális adottságaikat mintegy előrejelző, külsődleges vonásaik szempontjából.

Mi formáljuk a médiát, a média pedig minket

A magukat valamire tartó médiumoknak mindezekkel szemben természetesen nem érdekük a fogyasztóközönségük által igényelt és megszokott színvonalnál kevésbé esztétikus és idealisztikus megjelenés, hiszen az komolyan árthat az általuk megjelenített termékek és szolgáltatások imázsának. Főleg azóta, hogy a szociálpszichológusok kiderítették:

a vonzó személyeknek jobban hiszünk,

így ők könnyebben meg tudnak győzni bennünket. Ennek fényében világos, hogy a média miért is igyekszik oly buzgón előállítani és fenntartani a társadalom által egyébként is pozitívan értékelt virtuális valóságot. A megfelelő eszköz tehát adva van számára, a kérdés csak az, hogy meddig mehet el annak alkalmazásában.

abstract-1231870_640
A média: barát vagy ellenség?

A médiumok és az emberek érdekeit szemlélve jól látható, hogy egy feloldhatatlannak tűnő ellentét feszül közöttük. De mi sérüljön inkább? Az emberek én-képe és önértékelése vagy a médiumok befolyása és eredményessége? Ez a dilemma valójában csak látszólag eldönthetetlen. Abban az estben ugyanis, hogyha a reklámok természetesebb és változatosabb kinézetű, a valósághoz és a hétköznapokhoz közelebb álló egyéneket és díszleteket alkalmaznának a különféle animációk, grafikák, retusok és sminkek helyett, akkor talán az emberek elvárásai sem lennének olyannyira irreálisak saját magukkal és társaikkal szemben. A média hatékonysága ugyanakkor szintén nem csökkenne – tekintve, hogy a hozzánk hasonlóbbnak észlelt személyek könnyebben meg tudnak győzni bennünket!

***

A Mindset Pszichológia több, mint érdekes cikkek halmaza. Nem egyszerűen egy szaklap. Ebből a rövid animációs videóból megtudhatod, miről is szól valójában ez a páratlan platform!


Iratkozz fel hírlevelünkre!