Tenni vagy nem tenni – a segítségnyújtás lélektana

Általánosan elmondható, hogy tömegben nagyon ritkán vagy alig akad, aki beavatkozik egy esetleges vészhelyzetkor. Például ha elesik valaki az utcán. Pszichológiai kísérletek sokasága modellezte mennyiben vagyunk hajlandóak segíteni embertársainkon, ha mások is szemtanúi az esetnek. A kutatások eredményei nem túl biztatóak. Valóban hajlamosak vagyunk nem segíteni? 

kittygenovesewiki
Kitty Genovese, a nő akinek halála valóságos pszichológiai lavinát indított el                                 kép forrása: Wikipedia

Történt valami egy amerikai kisvárosban, ami felkavarta a közvéleményt és szociálpszichológiai kutatások sorát indította el. 1964-ben megerőszakoltak és brutálisan (több késszúrással) meggyilkoltak egy nőt, aki majdnem hazafelé tartott a munkaidő lejárta után. A történet érdekessége, hogy mindez a szomszédok hallatára történt.  A nő ugyanis hangosan kiáltozott, valószínűleg a környékbeliek hallhatták mi történt, mégsem avatkozott közbe egyikük sem. Az esetnek 38 szemtanúja volt. Miért nem segített neki senki? Talán a szomszédok mindannyian a nő halálát kívánták? Korántsem erről van szó.

A szociálpszichológia az ehhez hasonló reakciókat „járókelő effektusnak” nevezi. Ez azt jelenti, hogy ha bármilyen vészhelyzetet észlel az egyén,

úgy fog viselkedni ahogyan a környezete tenné.

Ha nem segít senki, a jelenlévők közül senki sem fogja azt érezni, hogy neki segíteni kellene, így az ördögi kör bezárul. Felvetődik a kérdés: vajon akkor is a környezetünk példája szerint cselekednénk, ha netalántán mi vagyunk bajban?

Önmagunkat sem mentenénk meg

Latané és Darley (1968) egy nagyon elmés kísérletben bizonyították a járókelő effektust. A behívott kísérleti személyeket először egyesével egy szobába ültették, majd veszélytelen, ám látványos füstöt eresztettek be az ajtó alatt. Mindenki rövid időn belül távozott a helyiségből, majd jelentette a helyzetet. Egy másik esetben azonban néhány beépített ember is bent ült abban a szobában és úgy tettek mintha nem vették volna észre a füstöt. A kísérleti személyek persze nem tudták, hogy a többiek csak a manipulálás részei, de mivel senki nem reagált a füstre, közülük is alig akadt aki kiment és jelezte a problémát. A tétel bizonyítottnak látszott:

a környezet befolyásolta a személyek reakcióját.

Mégha féltek vagy szorongtak is, hogy mi fog történni, nem vállalták a [simple_tooltip content=’Konformitás jelenik meg akkor, ha azt képviseljük amit a csoport gondol még akkor is, ha esetleg először más véleményen lennénk. A nonkomformitás tehát szembefordulás a csoport által képviselt viselkedésmóddal.’]nonkonformitást[/simple_tooltip]. A kutatók a jelenséget azzal magyarázták, hogy vészhelyzet esetén 3 dolognak kell teljesülnie gondolati síkon:

  • észrevenni a helyzetet
  • értelmezni a helyzetet
  • felelősséget érezni a cselekvésre

Bármelyiken elbukhatunk a három közül. Ha ez megtörténik,  nem fogunk közbeavatkozni. A felsoroltak közül a harmadik eset a legproblémásabb, mert bizony van, hogy hiába látjuk, tudjuk mi zajlik, mégsem teszünk semmit. Gyakori eset ha valaki rosszul lesz és összeesik az utcán. Sajnos sok időbe telik míg valaki odalép és felajánlja a segítségét. Vajon miért megy nehezen a felelősségvállalás?

Az egyén „elveszíti magát” a csoportban

Az egyéni felelősségérzet jelentősen csökken akkor ha egy csoport részei vagyunk. Az utcai tömeg is egy csoport. Kitty Genovese esetében a szomszédság volt a csoport. Mivel a csoport minden tagja hasonlóan gondolkodik, a fent említett hármas gondolatmenet az utolsó lépcsőfokon megbukik. Azt gondoljuk,

majd valaki más segíteni fog,

így a saját felelősségvállalást nem érezzük indokoltnak. Sok esetben szorongás is felléphet, mert nem vagyunk biztosak abban, mit is kellene csinálnunk, vagy aggódunk, hogy nem fogunk tudni eredményesen tenni az ügy érdekében. Más esetben, mint az említett kísérletből láthattunk, félünk attól, milyen hatást váltunk a környezetünkből.

bystander-fekete-feher
Elmegyünk a másik mellett mert azt látjuk, a környezetünk is ezt teszi.

A kutatók igyekeztek fényt deríteni arra, mik befolyásolhatják ezt a jelenséget. Számos érdekes tényt sikerült feltárniuk. A döntésünket befolyásolhatja a csoport nagysága: minél többen vagyunk, annál kevésbé valószínű, hogy bárki is közbelépne egy vészhelyzet esetén. Ez is fent leírt csoportlélekből fakad. Levine, Cassidy és Brazier (2002) vizsgálata során előkerült az is, hogy vajon az a személy, aki látja a segítségre szorulót hogyan kategorizálja önmagát és a másikat. A kutatás azt mutatta, hogy ha a vészhelyzetbe került személyt

a saját csoportunkhoz tartozónak észleljük,

hajlamosabbak vagyunk segíteni neki. Eszerint az eredmény szerint egy magasabb társadalmi státuszú személy kis valószínűséggel fogja felsegíteni a koszos hajléktalant, bár természetesen ez is megtörténhet. A kategorizálás ez emberi elme sajátossága. Amint meglátunk valakit vagy valamit, rögtön [simple_tooltip content=’Tapasztalainkból szerzett tudásunkat mintaként használjuk egy adott szituáció értelmezése során.’]sémákat[/simple_tooltip] alkalmazunk. Sok esetben már ekkor kész forgatókönyv áll össze a fejünkben, ami megakadályozhatja azt, hogy lépjünk a dologban. A sémák erősen csoportorientáltak. Ha azt érezzük, közülünk való, aki bajban van, a csoporthoz való tartozás érzése is elősegíti, hogy közbeavatkozzunk egy esetleges vészhelyzet esetén.

A témakör rendkívül tág. Ám ha nyitott szemmel járunk, napról-napra észrevehetjük az említett kutatások nem túl pozitív eredményeit. Többek között ezért úttörő Philip Zimbardo Hősök tere projektje. A kezdeményezés célja, hogy vegyük észre mikor tehetünk valamit azért, hogy embertársainkat megsegítsük egy adott helyzetben. A feladat nem könnyű, ám nem azért nehéz mert mindannyian rossz emberek vagyunk. A kategorizálás, a sémákban való gondolkodás nehezíti meg. Sok gyakorlás, nagy önfegyelem és kitartó tudatosság kell ahhoz, hogy változtathassunk ezen.

***

A Mindset Pszichológia több, mint érdekes cikkek halmaza. Nem egyszerűen egy szaklap. Ebből a rövid animációs videóból megtudhatod, miről is szól valójában ez a páratlan platform!