Nem kreatív a gyermeked? Neveld azzá!

„Á, én sosem voltam kreatív! Neked bezzeg mindig zseniális ötleteid vannak!” Talán alig akad olyan ember, aki még ne hallotta vagy mondta volna ki ezeket a szavakat. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy géniuszi hajlamaink vagy velünk születnek, vagy nem. Mi pedig ebből a szempontból vagy szerencsések vagyunk, vagy nem. Bele se gondolunk, hogy a kreativitás potenciálja valójában mindannyiunkban benne lakozik, a kérdés pedig csak az: milyen mértékben tud kibontakozni. S hogy mitől függ mindez? Nos, úgy néz ki, részint szüleink nevelési módszereitől.

A modern szülők egyik leghőbb vágya az, hogy fiaik és lányaik idővel sikeres férfiakká és nőkké váljanak. A siker receptjének egyik legfontosabb összetevője márpedig a kreativitás! Vagyis annak képessége, hogy:

  • minden helyzetben feltaláljuk magunkat,
  • eltérő nézőpontokból közelítsünk meg kritikus kérdéseket,
  • s látszólag összefüggéstelen dolgokat is innovatívan kapcsoljunk össze egymással.

Egyszerűnek tűnik tehát a képlet: tegyük kreatívvá utódainkat, ők pedig csinálják meg a maguk szerencséjét. De vajon lehetséges ez egyáltalán? Valóban bárkiben el lehet ültetni a találékonyság és az alkotóerő magvait? Az emberek sokáig úgy vélték: valaki vagy kreatívnak születik, vagy nem, s ez a felállás később sem módosul igazán. Ám Carl Rogers elmélete, valamint David Harrington kutatása fordított a kockán.

Úgy szeretlek, ahogy vagy! De persze csak akkor, ha…

Carl Ransom Rogers (1902 – 1987) Amerika egyik legkitűnőbb pszichológusa volt. Ő és kortársa, Abraham Maslow a humanisztikus pszichológia alapító tagjai közé tartoztak. Ez a bizonyos irányzat kulcsfontosságú volt a lélektan történetében, mivel olyan aspektusokat és elképzeléseket hozott magával, amelyek addig csak szórványosan jellemezték az említett tudományágat. A humanisztikus iskola legfőbb tanítása ugyanis az volt, hogy az emberiség alapvetően jóságra, boldogságra, egészségre, tanulásra, alkotásra, növekedésre és önmegvalósításra törekszik, s ehhez általában minden külső és belső erőforrása megvan. A problémák gyökere abban rejlik, hogy bizonyos ártó tényezők (mint például a szeretetlenség, az önáltatás vagy az alacsony önértékelés) könnyen le tudják téríteni az embereket erről a természetes útról. A jó hír azonban az, hogy bármikor vissza tudunk térni rá – akár saját erőfeszítésünkből is! A humanisztikusok ezen optimista emberképét szépen foglalják össze Szophoklész Antigonéjának alábbi sorai:

„Sok van, mi csodálatos,
De az embernél nincs semmi csodálatosabb.”

S hogy mit adott hozzá mindehhez Rogers egyénileg? Nos, egy rendkívül elgondolkodtató személyiség-elméletet. A pszichológus felfogása szerint az újszülöttek eredendő szükségletei közé tartozik, hogy életük lényeges szereplői (a szüleik és a családtagjaik) már a kezdetektől fogva elfogadják és szeressék őket. Az ily módon létrejövő intim kötelékek aztán lényegi szerepet játszanak abban, hogy a gyerekek szépen lassan megértsék: ők önmagukban is értékes és szerethető lények. Ennek köszönhetően azonban nemcsak az önértékelésük és a magabiztosságuk válik optimálissá, de az önismeretük is kritikus, reális, s egyszerre pozitív lesz.

carl_ransom_rogers
Carl Rogers, a humanisztikus pszichológia egyik zászlóbontója

Rogers mindemellett azt is megfejtette, mi minden szükséges ahhoz, hogy fejlődésünk kellőképpen ideális legyen. Ő a siker kulcsát a feltétel nélküli elfogadásban vélte megtalálni. Ez azt jelenti, hogy a gyermekeinkhez és az embertársainkhoz mindig előítéletek és fenntartások nélkül célszerű viszonyulnunk, egészen pontosan úgy, hogy sosem a személyiségüket, hanem mindig csak a viselkedésüket értékeljük ki! A számunkra fontos másokról tehát még akkor is butaság azt állítani, hogy lusták, igazságtalanok, önteltek vagy egyenesen gonoszak, hogyha tetteik erre utalnak. A viselkedésük ugyan valóban lehet megbotránkoztató és elítélhető, ám a személyiségük aligha. Elvégre mindannyian mondunk és teszünk az életünk során morálisan megkérdőjelezhető dolgokat, mégsem jelenti ez feltétlenül azt, hogy mi magunk alávaló és szeretetre méltatlan egyének lennénk.

Viszonyuljunk hát másokhoz is eképpen! Főleg gyermekeinkhez!

Rogers azonban nem állt meg ennyinél. Ő ugyanis 1954-es munkájában a feltétlen elfogadást, illetve az azzal együtt járó empátiát és ítélkezésmentességet a kreativitás csak egyik alapvető tényezőjének tekintette. Ez számára az úgynevezett pszichológiai biztonság volt, amelyet a másik oldalon a pszichológiai szabadság tett teljessé. Az utóbbi fogalom alatt egy olyan demokratikus beállítottságot értett, amely kellő mértékű önállóságot igyekszik biztosítani a kicsik számára. Mindez természetesen nem jelent egy mindenféle korlátok nélküli és teljesen szabadon engedő (ún. laissez-faire) nevelést, sokkal inkább egy rugalmas és ésszerű határállítást. Az utódaiknak pszichológiai szabadságot biztosító szülők ugyanis korántsem engednek meg nekik bármit, amihez kedvük van, ám minden esetben biztosítják számukra a véleménynyilvánítás, a döntés és a választás lehetőségét. Reggelente például nem belekényszerítik csemetéiket azokba a ruhákba, amelyeket ők elképzeltek rajtuk, hanem őket magukat kérdezik meg az aktuális preferenciájukról, esetleg többféle ruhadarabot is felkínálnak nekik lehetséges opcióként.

Draw A Picture Oekaki Graffiti Drawing Children
Nem tehetségessé kell tenni, hanem hagyni kell, hogy tehetséges legyen.

Rogers ugyanakkor azt is felvázolta, mi van akkor, ha az imént említett kritériumok nem teljesülnek. Abban az esetben, ha a szüleink, a rokonaink, a barátaink vagy akár a tanáraink csakis akkor tüntetnek ki bennünket figyelmükkel, hogyha valamilyen nekik tetsző módon viselkedünk, akkor az önismeretünk és az önértékelésünk könnyen megrendülhet. Egy idő után ugyanis azt fogjuk érezni: csak akkor lehetünk mások számára elfogadhatóak, hogyha szófogadóak, szorgalmasak, szépek, csinosak, ügyesek, tehetségesek és/vagy bátrak vagyunk – egyébként nem. Ezeket a „ha…, akkor…” jellegű állításokat nevezte Rogers értékfeltételeknek, elvégre miattuk csakis akkor látjuk magunkat igazán értékesnek, ha valaki valamelyik mércéjének megfelelünk. Csakhogy mivel senki sem tud mindig minden követelménynek eleget tenni, hamar a csalódottság és az önmarcangolás csapdájába eshetünk, amely ellen pedig sajnos különféle elhárító mechanizmusokkal védekezünk. Az értékfeltételek ráadásul annál erősebben hatnak ránk, minél kisebb korunkban találkozunk velük, s minél fontosabb személyek állítják fel őket számunkra!

Engedd szárnyalni, de kapd el, ha lezuhan!

David Harrington és munkatársai 1987-ben azt vizsgálták, hogy Rogers eddig ismertetett gondolatai valóban érvényesek-e. A fő kérdésük éppen ezért az volt, hogy a humanisztikus irányzat alapítója által feltételezett pszichológiai biztonság és szabadság tényleg szükséges (ha nem is elégséges) feltételei-e a gyerekek kreativitásának. Ennek érdekében a kutatók százhat anya-apa-gyermek triádot vettek alaposabban is szemügyre, s a fiatalok óvodai és iskolai teljesítményeit is bevonták az elemzésekbe.

A kutatás lényege tömören az volt, hogy a szakemberek egyrészt kikérdezték a szülőket a nevelési módszereikről, másrészt összegyűjtötték a kicsik intelligenciájának és kreativitásának bizonyítékait, harmadrészt pedig statisztikai elemzésekkel összefüggéseket kerestek az előbbi tényezők között. Az anyákat és az apákat külön-külön és együttesen is megvizsgálták az alábbi szempontok szerint:

  • támogatják-e utóduk kíváncsiságát,
  • bátorítják-e gyermeküket érzelmeinek kifejezésére,
  • hagynak-e neki időt az álmodozásra,
  • megengedik-e számára az önálló döntéshozást.

A fiataloknak ehhez képest az iskoláskoruk előtti és utáni eredményeit tekintették át. Kikérdezték például az óvónőiket és a tanáraikat, utánanéztek a helyezéseiknek és az érdemjegyeiknek, illetve feltárták a korábbi és a későbbi alkotásaikat is. A gondozókat mindezek által egy Rogers-féle nevelésistílus-skálán, míg a gyerekeket pedig egy óvodáskori és egy serdülőkori kreativitás-, illetve intelligencia-skálán minősítették.

8184872483_0676714ba3_b
A kreativitásnak nem feltétele az intelligencia!

A statisztikai korrelációs számítások eredményei végül arra mutattak rá, hogy a szülők rogersi elveknek megfelelő viselkedése és a gyerekek kreativitása egy közepesen erős, de szignifikánsan pozitív összefüggésben vannak egymással! Ez egyszerűbben szólva annyit tesz: minél több ponton tartja be és gyakorolja egy vagy két szülő a humanisztikus iskola ajánlott elveit (a pszichológiai biztonságot és szabadságot), a gyermekük annál valószínűbben és annál nagyobb mértékben lesz kreatív. Mindez ráadásul akkor is igaznak bizonyult, hogyha az intelligencia hatásait kiszűrték. A nagyrészt genetikailag meghatározott IQ ugyanis egy bizonyos szintig maga is együtt jár az alkotóképességgel. Jelen kutatás azonban egyértelművé tette, hogy egy gyermek nemcsak azért válhat idővel kreatívvá, mert eleve egy kis zseni volt, hanem azért is, mert a felmenői segítettek neki tehetségessé formálódni!

Egyszerű a recept, bonyolult az elkészítés

Az imént ismertetett gyermeknevelési elvek könnyen abba a csalóka illúzióba ringathatnak bennünket, hogy ha követjük őket, akkor gyermekünk jó eséllyel válik kreatívvá és sikeressé a jövőben. De vajon nem túl szép-e mindez ahhoz, hogy igaz legyen? Ha erre a kérdésre egy szimpla „nem”-et felelnénk, akkor a legtöbb szülő valószínűleg nevetve lépne ki a Mindset oldaláról, gondolván: „Neveltetek ti már gyereket!?”. Éppen ezért jegyezzük meg: annak ellenére, hogy az elmélet gyakorlatba való átültetése szinte mindig embert próbáló kihívás, egy kis szemléletmódváltás azért sosem árt. Ha ugyanis vesszük a fáradtságot és elgondolkodunk a nevelési attitűdjeinken, tudatosítjuk a jutalmazási és büntetési módszereinket, esetleg véget vetünk a helytelennek észlelt stratégiáinknak, akkor máris közelebb kerültünk ahhoz, hogy ha nem is géniuszokká, de legalább boldogokká tegyük utódainkat.


Iratkozz fel hírlevelünkre!