„Ha valamit fejben eldöntök, azt megcsinálom” – interjú Riczu Tamás látássérült futóval

Az első maraton teljesítése éppúgy, mint az érettségi, a jogosítvány vagy az első diploma megszerzése, felejthetetlen élmény. A 42 195 méter hosszú táv kihívás minden profi és amatőr sportoló számára, hiszen emberfeletti teljesítményt követel, éppen ezért a kitartás egyik szimbólumává vált. De hogyan lehet erre felkészülni, és milyen érzés a legelső maratont éppen New York híres utcáin teljesíteni? Riczu Tamás látássérült futóval beszélgettünk élményeiről. Interjúnk.

Riczu Tamás 13 évesen egy retinaleválást követő fertőző kötőhártya-gyulladás következtében veszítette el olyannyira a látását, hogy ma már mindössze 2-3 százalékot lát. Kezdetben ezt nem traumaként élte meg. Elvégezte az általános iskolát, és sikeresen leérettségizett, majd később felvételt nyert az ELTE tanárképző szakára. A próblémákkal való első szembesülést a fővárosba való felköltözés jelentette. A Vakok Elemi Rehabilitációs Csoportjának (VERCS) segítségével azonban elsajátította az önálló élethez szükséges készségeket, és a sport – egy évtizedes kihagyás után – itt tért vissza az életébe, akkor még terápiás céllal. 2006-ban az itteni közösség tagjaival közösen létrehozták a Látássérültek Szabadidős Sportegyesületét. A szervezet fő céljai közé tartozik, hogy a látássérült emberek szélesebb rétegeivel megismertessék a mozgás örömét, hogy népszerűsítsék a szabadidős sporttevékenységeket. Mindemellett szeretnének lehetőséget teremteni minél több szabadidős sporttevékenység kipróbálására, és rendszeres gyakorlására.

Látássérültként társaddal, Mód Ildikóval 4:30:28 alatt teljesítettétek a maratoni távot. Hogyan néz ki egy ilyen közös futás?

Ez elég egyszerű, hiszen nem sok különbség van e között, és a között, ahogy a látók futnak. Nekünk egy 30-40 centiméteres szalagunk van, amit magunk között fogunk, és így futunk egymás mellett. Általában feszesen tartjuk, aminek a húzásából érzékelem az információkat. Ildi ezt szóbeli instrukciókkal szokta még kiegészíteni, ha valamire figyelnem kell. Egy ilyen pár esetén fontos, hogy a segítő jobb futó legyen, mint a segtett. Az a jó, ha neki még nem olyan nagy megterhelés ez, mint nekem.

Hogyan zajlott a felkészülési időszak?

A komolyabb felkészülés áprilisban kezdődött. Onnantól kezdve heti kétszer-háromszor jártunk edzeni.  A társam, Ildi amatőr sportoló, de nagyon komolyan fut. Általában hetente 80-100 kilométert teljesít. Az ő edzéstervét követtük, legtöbbször a Margitszigeten, de más útvonalakat is bejártunk.

Sajnos szeptemberben az én felkészülésemet keresztülhúzta egy térdsérülés. Egy hétig járni sem tudtam, öt hétig pedig egyáltalán nem futhattam. Egyből az jutott eszembe, hogy New Yorknak annyi, ezt így lehetetlen teljesíteni. Azt gondoltam: felkészüléssel is nagyon nehéz lesz, de ha egyáltalán nem futhatok, akkor ez nagyjából esélytelen. Később minden orvosnak és gyógytornásznak azt mondtam, hogy

nekem novemberben maratont kell futnom,

ezért mindent úgy csináljunk, hogy ez sikerülhessen. Ezt persze elég szkeptikusan fogadták, de szerencsére jobban javultam, mint ahogy azt vártuk, és folytathattam a felkészülést. Fokozatosan terheltem, de a maraton előtt az eltervezett 30 km helyett, így is csak 16 km-ig jutottunk el.

Hogyan lehet mentálisan felkészülni egy maraton teljesítésére? Segített ebben neked valaki?

Nekem ebben Ildi a legnagyobb segítségem. Tudom, hogy ő fejben és fizikálisan is nagyon erős, ami engem is átsegít a nehezebb szakaszokon.

Igazából, én magam olyan vagyok, ha valamit fejben eldöntök, akkor azt megcsinálom. Azért persze elbizonytalanodtam a kihagyás miatt, de amikor már ott voltam, tudtam, hogy megcsinálom. A nehezebb pillanatokban pedig a fiamnak tett ígéretem – miszerint hazahozok egy érmet New Yorkból – volt a legnagyobb motivációm. Tudtam hogy neki nem mondhatom azt: „apa kiesett” – ilyen nincs.

image3
Minden maratoni távot teljesítő résztvevő egy dombornyomású emlékérmet kapott a célbaérkezéskor.

Milyen elvárásokkal indultatok?

Még a sérülésem előtt az volt a terv, hogy négy és fél óra körülit fussunk, de ugye kihagytam jó pár hetet a térdem miatt. Mikor kimentünk igazából a cél már csak az volt, hogy teljesítsük a távot a lehető legkevesebb gyaloglással. Így is tudtuk hozni az eltervezett az időt, de ha nem maradt volna ki az a hat hét, azt hiszem, benne lett volna még 15 perc.

Készültetek egy előre megbeszélt taktikával, amit követni fogtok?

Igen, megbeszéltük, hogy 6 percen belüli ezreket ne fussunk, mert az később nem lesz jó.

Nem szabad, hogy elragadjon a hév.

A félmaratonig ez nagyon jól ment, addig körülbelül 6:06-os átlagok jöttek ki. Utána többször szerettem volna sétálni, főleg amikor hegymenetben kellett futni, de Ildi nem hagyta, amit nagyon jól tett. A táv második felében már lassultunk, ott 6:30-6:40 alatt futottunk le 1000 métert, de összességében az időnkkel abszolút meg vagyunk elégedve.

Előfordultak a táv során holtpontok? Hogyan lehet ezeken túllendülni?

Kettő is. Egyszer 19 kilométer körül, a másik pedig 24-25 kilométernél. Ott éreztem azt igazán, hogy nekem ennyi már elég volt.

Ezeket meg kell tanulni kezelni, de nekem Ildi is segít ezeken túljutni. Már annyira összeszoktunk, hogy beszélgetni is tudunk futás közben – így sokkal jobban eltelik az idő és a táv is, valamint az én figyelmemet is eltereli. A nehezebb szakaszoknál mindig mesélte, éppen hol járunk, mit látunk. Meg persze tudtam, hogy ő bármennyit bír, és nagyon sokat buzdított. Végig azt hajtogatta, hogy „megyünk tovább”, „meg tudjuk csinálni”.

Milyen volt a verseny hangulata? Milyen hatással volt ez rátok?

Minden látássérült futó mellé beosztottak három guide-ot. Ők előttünk futottak, és úgymond helyet csináltak nekünk. Ha arra volt szükségünk, frissítőt hoztak, vagy éppen a tömeget ösztönözték szurkolásra – hiszen a 42 kilométeres távon majdnem végig emberfal között futottunk. Ők buzdítottak minket, mindenki kiabált és szurkolt, mi pedig egyfolytában integettünk, pacsiztunk velük. A pólónkra fel volt írva a nevünk, és mindenki ordította, hogy „Go Tomi, go!”. Egy ilyen közönség feldobja az embert, és nagyon sokat segít. Így nem lehet megtenni, hogy nem futunk.

Milyen volt a célba érés pillanata?

Örültem, hogy megállunk, de persze nagyon jó volt. Rögtön összeölelkeztünk a guide-okkal és Ildivel, de nem állhattunk ott sokáig, tovább kellett sétálnunk. Akkorra már eléggé el voltam fáradva, azt éreztem: megtettem, végigcsináltam, és csak az üresség maradt.

image1
Riczu Tamás és segítője, Mód Ildikó a Láss Egyesület keretein belül találkoztak, és lettek futótársak.

Budapest és New York között 6 órányi időeltolódás van. Befolyásolta ez a versenyt?

A verseny november 6-án vasárnap volt, mi pedig szerdán érkeztünk a helyszínre. Az átállás nekünk így sem nagyon sikerült.  Az ottani idő szerint tíz óráig voltunk fent minden nap, de így is felébredtünk egyik nap négykor, a másikon ötkor. A maraton napján pedig már fél négykor, de abban az izgalom is benne volt. Talán ha még több időnk lett volna a futás előtt, jobban meg tudtuk volna szokni.

Mennyi idő kellett a regenerálódáshoz?

Igazából annyira el voltam fáradva, mint még soha, de ha nem kellett futnom, akkor nem volt baj. Mikor a verseny után taxival mentünk vissza a szállásra, rosszul lettem. Zúgott a fejem, és meg kellett állnom. De ez amilyen gyorsan jött, úgy szerencsére el is múlt. Ám a térdem nem fájt, és aznap még semmi más testrészem sem. Másnap még várost néztünk, akkor már lépcsőzni nehezebb volt, de mindenki más járásán is lehetett látni, ha maratont futott előző nap.

Én igazából azt hittem, hogy egy hét lesz, mire kipihenem. A szabadságot is úgy vettem ki, hogy még itthon fogok feküdni legalább három napot. Ehhez képest sokkal kevesebb utóhatása volt, mint amennyit vártam.

Hogyan jutottatok ki?

Az Achilles International nemzetközi szervezet által. Ez az egyesület a világ számos országában segíti és támogatja a fogyatékossággal élő emberek futását. Az alapítója, Dick Traum, elsőként futotta le a New York maratont amputáltként.

Ugyanezen a szervezésen keresztül már korábban is voltak kint magyar futók. Tavaly nem nagyon volt erre jelentkező, mi pedig úgy gondoltuk, ha van rá lehetőség, akkor menjünk.  Azt hiszem, az ember életében egyszer adatik meg, hogy New Yorkban futhat maratont. Ez az utcai futóversenyek legteteje, és nekem sikerült rögtön ezt teljesítenem.

A maraton 37000 résztvevőjének a fogyatékkal élők is fontos részét képezik. Hogyan alakul ez Magyarországon, milyen sportolási lehetőségek vannak számotokra itthon?

Magyarországon két egyesület foglalkozik ezzel. Az egyik ilyen a Láss – Látássérültek Szabadidős Sportegyesülete, a másik pedig a Suhanj! Alapítvány. A Láss leginkább a főváros területén tevékenykedik, mert többre nincsen kapacitásunk. Az egyesület önkéntes alapon 90-100 fővel működik. Sok sportág van mindkét helyen, amit ki lehet próbálni. Heti rendszerességgel lehet a futás mellett pilates, jóga és aerobik órákra járni. Télen korcsolyázást, sítábort, nyáron tandem- és kenutúrákat szervezünk. Sőt van a vakfoci is, ám ebből Magyarországon mindössze egy csapat működik, ezért kénytelenek vagyunk külföldi tornákra járni vagy itthonra szervezni nemzetközi versenyeket. A sportolási lehetőségek tehát szélesek, inkább azzal küszködünk, hogy hogyan lehet a látássérülteket elérni, és rávenni őket, hogy csatlakozzanak.

Milyen terveid vannak a jövőre nézve ?

Ami a futást illeti, úgy tűnik, az Achilles magyarországi szervezete által különböző európai versenyekre lesz lehetőségünk eljutni. A következő állomásunk a bécsi maraton, ahol lesz váltó csapatunk is, többen pedig a félmaratont fogjuk teljesíteni. Ott a legfőbb célom az, hogy a 21 kilométert két órán belül teljesítsem.

Ha más sportágakban gondolkodom, akkor a tandemezést és a síelést mindenképpen szeretném ezután is folytatni, de nekem ezek – ahogy a futás is – inkább mint közösségformáló programok fontosak.

***

A Mindset Pszichológia több, mint érdekes cikkek halmaza. Nem egyszerűen egy szaklap. Ebből a rövid animációs videóból megtudhatod, miről is szól valójában ez a páratlan platform!

 


Iratkozz fel hírlevelünkre!