„Nagyon fáj” – a psziché útjain József Attila univerzumában – I. rész

József Attilát egész életében elkísérte gyermekkora. A Világ moziban vizet áruló kisfiú élményei időnként eltemetve, máskor intenzíven felszínre törve éltek tovább a költő lelkében, s alapvetően határozták meg költészetét. Éppen ezért, ha kicsit közelebb kerülünk az akkori kisfiúhoz, az több mint száz év távlatából is hozzásegíthet minket József Attila halhatatlan szellemének teljesebb megértéséhez és a vele való együttérzéshez. 

32 év 7 hónap 22 nap. Ennyi időt töltött József Attila köztünk. Ez az időtartam még az 1900-as évek első felében mért átlagéletkort figyelembe véve is kevésnek mondható. A költő élete, személyisége és költészete 1937-ben bekövetkezett halála óta mégis kimeríthetetlen témát szolgáltat az utókornak. Többek között irodalomtörténészeket, pszichológusokat, pszichiátereket és egy genetikust is magával ragadott József Attila köztünk eltöltött 32 éve. Ki-ki a maga tudománya színpalettájával festette meg a költő géniusz portréját. A pszichológia létjogosultságát e portrékészítésben részben az teremti meg, hogy a költő versei tulajdonképpen lelkének kivetüléseiként is értelmezhetők. Ráadásul József Attila mentális zavarának megléte már életében nyilvánvalóvá vált, s halála után is hangsúlyos kérdés maradt a szakirodalomban.

József Attila lelki univerzumát egy három részes pszichológiai utazás keretében igyekszünk megvilágítani. Az első cikk a családi rendszerét és gyermekkorát tárgyalja. A további két írás a szerelmi életéről, illetve pszichoanalíziséről fog szólni.

Az ősök hagyatéka – József Attila családi rendszere

Ha pszichológusként gondolkodunk és próbálunk megérteni egy embert, érdemes lehet első körben figyelmünket arra irányítanunk, hogy mit hagyományozott az illetőre családi története. Milyen lélektanilag jelentős események történtek a családban még azelőtt, hogy József Attila megszületett volna? Milyen tapasztalatokat, férfi és női mintákat hozott magával az édesanya és édesapa a saját szüleikkel megélt kapcsolatból?

Józses Attila családfája (Czeizel, 2012, 328-329.)
József Attila családfája (Czeizel, 2012, 328-329.)

Czeizel Endre genetikus több könyvében (2000, 2012) értekezik József Attila családi gyökereiről, és mutatja be a költő családfáját, mely önmagában egy teljes cikk témája lehetne, ezért most csak néhány pszichológiailag fontosabb mozzanatot emelünk ki a könyvekből.

A költő édesapja Józsefi Áron (anyakönyvezett nevén Iosifu Aron) a történelmi Magyarország területén, Féregyházon született 1871. március 4-én. Biztosnak tűnik családja román származása. Szülei uradalmi béresként idényjellegű munkákat vállaltak, ezért egyfolytában vándoroltak, s vitték magukkal a gyerekeket is. Józsefi Áronban mély nyomott hagyott a gyermekkor nélkülözésekkel teli kisbéres időszaka. Áron igyekezett változtatni szegénységén, ezért kitanulta a szappangyártás mesterséget. Hosszú és több országot felölelő útját követően 1892-ben, 21 évesen került el Budapestre. Itt találkozott József Attila későbbi édesanyjával, Pőcze Borbálával.

Az anyai ágról több információval rendelkezik a szakirodalom, azonban itt is érdemes a releváns részletekre koncentrálni. Borbála 1875. december 4-én született Szabadszálláson, harmadik gyermekként, szintén szegény családban. Körülbelül 10 éves lehetett, amikor az édesanyja, Demeter Julianna elzavarta otthonról az édesapát, Pőcze Imrét. Jolán, József Attila idősebbik nővére szerint azért tette mindezt az erős akaratú és konokként jellemzett asszony, mert férje „valami falusi rosszlánynak hordta a sonkát, szalonnát a padlásról” (Valachi, 2005). Innentől kezdve Demeter Julianna egyedül nevelte gyermekeit. Egy másik lényeges momentum, amikor Borbálát édesanyja férjhez akarta adni 15 éves korában. Amikor Borcsa kifejezte ezzel kapcsolatban ellenállását, az édesanya sodrófával verte meg. Ennek hatására 1890-ben a lány a fővárosba szökött hazulról, majd cselédnek állt. József Attila szerint szülei 1894-től hat évig vadházasságban éltek, csak 1900. december 23-án házasodtak meg.

Az eddigiek alapján több fontos mozzanat is azonosítható, melyek a későbbi történések alakulásában szerepet játszhattak. A költő édesapjának

alapélménye lehetett a jobb élet reményében történő folyamatos vándorlás.

Hiszen szülei mellett is ezt a fajta életet tapasztalhatta meg. Később szappangyárosként is városról városra, országról országra járt, míg aztán letelepedtek Pőcze Borbálával Budapesten.

Az édesanya gyermekkorából szülei konfliktusát emelhetjük ki, amikor Demeter Julianna (valós vagy vélt) féltékenységei okokból végérvényesen elküldi Pőcze Imrét otthonról, így innentől kezdve Borbála apa nélkül cseperedett tovább. Nem mellékes továbbá, hogy Borcsa saját édesanyjától érzelmileg igencsak megterhelő módon vált el, s gyakorlatilag 15 éves korától magára maradt sérüléseivel.

József Attila szüleinek gyermekkori tapasztalásait a saját kapcsolatuk alakulásának tudatában érdekes szemügyre vennünk. Elválásuk ugyanis, amikor az édesapa 1908 nyarán elhagyja három gyermekét (Jolánt, Etelkát és Attilát) és feleségét, közismert. A házasságukat egyébként gyakran terhelték konfliktusok, sokat veszekedtek. Amikor Pőcze Borbála megtudta, hogy férje egy másik nő felé kacsintgat, végérvényesen kiadta a férfi útját. Valachi Anna irodalomtörténész (2005) szerint a Mama indulatai hevében

azt a konok-önérzetes női mintát ismételte meg tudattalanul, melyet saját anyjától tanult el,

amikor az szintén elzavarta otthonról férjét. Több mint száz év távlatából már nehéz rekonstruálni, hogy mi is történt pontosan, ezért ez a párkapcsolati dinamika egy pszichológiai hipotézis, nem tény. Kétségtelen azonban, hogy a családterápiákból ismert jelenségről van szó. A transzgenerációs szemlélet szerint bizonyos családi kapcsolati minták rendszeresen visszatérnek. Ami az egyik generációban megtörténik, az a következőben is meg fog, amennyiben az érzelmi problémák megoldatlanok maradtak (Goldenberg és Goldenberg, 2008).

Ki kell térnünk ugyanakkor a férj feltételezhető szerepére is a kialakult helyzetben. József Jolán (1955) visszaemlékezéseiből tudhatjuk, hogy apjuk már az együttélés alatt is gyakran fantáziált barátai társaságában arról, hogy Amerikában próbál majd szerencsét, gazdagodik meg. Úgy tűnik tehát, hogy a vándorlásról és a jobb élet reményében történő szerencsepróbálásról, mely életforma gyermekkorától kezdve elkísérte, nem tett le házasságát követően sem. Majd amikor felesége kiadta az útját, a férfi élt a lehetőséggel, nem szándékozott maradni. Józsefi Áron aztán nem Amerikába, hanem Romániába ment, s ezt követően is számos településen megfordult. A férj lehetséges felelőssége a helyzetben, hajlandósága a távozásra ebben az esetben is hipotézis, hiszen nem tudjuk már utólag pontosan felmérni az apa kiválásának körülményeit. Természetesen házasságukat és a családi rendszert sem világítottuk be a maga teljességében.

A családfát megvizsgálva nem mehetünk el szó nélkül egy másik lélektanilag releváns tényező mellett sem. József Jolán előtt a házaspárnak két gyermeke is született (Nándor és Margit), akik mindketten korán meghaltak (Margit torokgyíkban, Nándor pontos haláloka nem ismert). Jolán után, de még Etelka előtt szintén világra jött egy fiúgyermek (Kálmán), aki skarlátos lett, és nem élte túl a betegséget. A gyermekek elvesztése minden bizonnyal a párkapcsolatot és magát a szülőket is megterhelte. Még akkor is, ha abban az időszakban sokkal általánosabb és nagyobb arányú volt a csecsemő- és gyermekhalálozás. Pőcze Borbálától olyasmit kívánt meg az élet,

ami egy anya számára a legnehezebb és talán nem is teljesíthető,

gyermekei halálának feldolgozását. Hogy ez mekkora szerepet játszott abban, hogy a Mama is – Jolánhoz és Attilához hasonlóan – depresszióra hajlamos, érzelmileg labilis karakterré vált (Valachi, 2005), ma már nehéz megállapítani.

„Hogy bűnös vagyok, nem vitás” – a gyermekkor sérülései

József Attila 3 éves volt, amikor az édesapa 1908-ban elhagyta a családját. Ez minden családtag számára traumatikus élményt jelentett, és alapjaiban határozta meg későbbi életüket. Válást megtapasztalt gyermekeknél gyakori, hogy a szülők kapcsolatának felbomlásáért saját magukat teszik felelőssé. Azt gondolják: ők a hibásak, elrontottak valamit, ami miatt anya és apa most elválnak. Valószínű, hogy hasonló gondolatok üthettek szeget a gyermek József Attila fejébe is, amikor az édesapa egyik napról a másikra, váratlanul köddé vált. Miért hagyott el? Mit követtünk el, hogy így büntet meg minket? A szorongató kérdésekre a Mama sem adott választ, akit a családi trauma depresszióssá, kommunikációra képtelenné és megközelíthetetlenné tett.

Ekkor ültethette el az élet a költőben a tárgytalan bűntudat magvait

(Valachi, 2005). A Mama szeretete, jelenléte és megnyugtató szavai rendkívül fontosak lettek volna a gyerekek számára ebben a helyzetben. Egy válás nem feltétlenül kell, hogy örök sebet ejtsen egy gyermekben. Ha a szülők ki tudják őt vonni saját párkapcsolati problémájukból, és meg tudják nyugtatni afelől, hogy nem ő tehet a történtekről, az gyógyító hatást gyakorol a gyermek érzéseire. A magára hagyott gyermeki psziché azonban nem tud mit kezdeni ezzel a helyzettel.

1-kep-etelka-es-attila
Etelka és Attila

Az apa eltűnését követően viszontagságos évek köszöntöttek Józsefékre. Az édesanya egyedül maradt a gyermekek nevelésében, iszonyatos teher zúdult rá. A megélhetés megteremtése érdekében emberfeletti munkát végzett, főképp mosónőként. Tette mindezt úgy, hogy közben a férje eltűnése okozta sebeit hurcolta lelkében. Erőfeszítései arra voltak elengedők, hogy nagy szegénységben, sok nélkülözés közepette, egyik napról a másikra éljenek. A gyerekek szeretetéhségét, figyelem utáni sóvárgását, érzelmi hiánybetegségét azonban az anya testileg-lelkileg megterhelt élethelyzetében nem volt képes meghallani (Valachi, 2005). Ezt írja meg felnőttként József Attila a Mama című versében:

„Csak ment és teregetett némán, / nem szidott, nem is nézett énrám…” (JAÖV, 346. o)

A gyerekek szeretet utáni vágyódását hangosítja ki visszaemlékezésében József Jolán (1955, 42.) is, amikor arról ír, hogy új udvarlója lett a Mamának. A férfi azzal kecsegtette a rendkívül szegényen élő hölgyet és családját, hogy suszter lévén mindig lenne új cipője a gyerekeknek. Jolán a következőket írta:

„A mamát akartuk. Azt akartuk, hogy a miénk legyen. Csak a miénk. Hogy egyszer már nevessen ránk, megsimogasson bennünket, nyájasan szóljon hozzánk. Ne a susztert szeresse, hogy cipőnk legyen. Minket szeressen, hogy boldogan ténferegjünk ezen a világon meztélláb is.”

József Attila és testvérei anyagi javakban is nélkülöztek, de ami igazán fájt nekik, az a Mama hiánya lehetett. A család egyre nehezebb pénzügyi helyzetbe került, a Mama keresete nem volt elengedő négy ember eltartására. A megviselt asszony sok tépelődés után, lelkiismeret-furdalásával és bűntudatával küszködve úgy döntött, hogy 1908. végén Attilát és Etelkát az Országos Gyermekvédő Liga gondjaira bízza, és nevelőszülőkhöz adja Öcsödre, ahol biztosítva látta ellátásukat (József, 1955). A családtól, édesanyától való elválás traumája olyan seb egy gyermek lelkében, mely örökre ott marad. Egy 3-4 éves gyermek nem képes empatizálni az anya nehéz helyzetével, nem értheti meg és érezheti át azt a bűntudatot, amivel küzdve az anya úgy látja, hogy a gyermek érdekében meg kell válnia tőle. Egy gyermek mindebből sokszor annyit ért meg, hogy „nem volt rám szükség”.

A „nem kellettem” érzése a pszichébe befurakodva kételyek és fájdalmak lavináját indítja el.

Ekkor a gyermekben saját értékessége és szerethetősége kérdőjeleződik meg. Gyermekotthonban élő, családból kiemelt gyermekeknél sokszor látjuk, hogy egy ilyen helyzet a szülő-gyermek kapcsolatot nagyon erősen az ambivalencia irányába tolja el. Egyidejűleg jelentkezik a harag, amiért az anya elhagyta őt, másrészt a bűntudat érzése, hogy ő talán valamit rosszul csinált, ami miatt erre a sorsra jutott. A Mamával szembeni ambivalens viszonyulás később alapvető motívuma József Attila édesanyjához írt költeményeinek.

„Lágy őszi tájból és sok kedves nőből próbállak összeállitani téged" - Bagi Attila illusztrációja
„Lágy őszi tájból és sok kedves nőből próbállak összeállitani téged” – Bagi Attila illusztrációja

József Attilára vidéken is nehéz évek vártak. A költő a Curriculum Vitae-ben ír arról, hogy az öcsödi nevelőszülők a füle hallatára állapították meg, hogy Attila név nincs, ezért Pistának hívták. A felnőttek ezzel az identitását, a létezését is kétségbe vonták, újabb kitörölhetetlen sérülést okozva neki. Ezt követően számos alkalommal fizikailag is bántalmazták a disznópásztorkodásra befogott kisfiút (József, 1955). A bántalmazás szintén a bűntudatot és önhibáztatást erősíti a gyermekben. Állami gondozottak meséltek nekem az otthon átélt bántalmazásokról oly módon, hogy úgy érzik, jogos volt akár még az is, hogy kutyalánccal megverték, vagy a kezét a forró kályhához nyomták, mert biztosan megérdemelték.

A Mama többször meglátogatta kisfiát és kislányát Öcsödön, azonban egy utolsó alkalom kivételével mindig otthagyta őket. A gyermekekre ettől újra és újra megoldhatatlan lélektani feladat hárult, amikor az édesanya feltűnését követően mindig újból el kellett őt gyászolniuk (Valachi, 2005). A Mama saját magát nem kímélve, éjt nappallá téve dolgozott és vállalt el minden munkát annak érdekében, hogy megteremtse a gyerekek hazahozásához szükséges körülményeket. Ez végül Attila 7 éves korában sikerült neki (József, 1955).

Az ezt követő időszak azonban ismét rengeteg megpróbáltatást tartogatott, melyről szintén József Jolán (1955) emlékei alapján kaphatunk képet. Innentől kezdve már Attilának is dolgoznia kellett a megélhetésért. Ebben az időben árult pl. színes papírforgókat a jobb sorsú gyerekeknek vagy vizet a Világ moziban. Sőt, amikor a Mamát később rosszindulatú daganattal diagnosztizálták, véglegesen szülői szerepbe került. A gyermek minden nap gyalog baktatott el Kispestre a fagyos téli délutánokon, hogy édesanyjának egy fél liter tejet hozzon. Szívszorító kép tárul elénk Jolán emlékeit olvasva, amikor arról ír, hogy a kisfiú cipőjét esténként a sütőbe kellett betenni száradni, mert a kispesti úton a lyukas cipőjébe befolyt az esőlé.  A pszichológiában parentifikációnak hívjuk ezt a jelenséget, amikor egy gyermek szülői szerepbe kerül, felnőtt feladatok ellátására kényszerül. Ennek számos, személyiségfejlődésre negatívan ható következménye van, például a már több élmény kapcsán megjelent bűnösség érzése. Ugyanilyen szerepben volt akkor is, amikor Szabadszállásra utazott le az anyai rokonokhoz 1919 telén, hogy élelmiszert vigyen fel Budapestre a családnak. Attila azonban a vonatközlekedés beszüntetése miatt vidéken ragadt, s távollétében elhunyt a Mama. Ez az elválás szintén örökre beleégett József Attila szívébe, s talán ez volt az édesanyjával való ambivalens, szeretet-gyűlölet viszony végső megpecsételése. Az anyára annak halála miatt haragvó és neheztelő, ugyanakkor szeretetét követelő gyermek érzéseit őrzi a Kései sirató.

József Attila lelki univerzumának feltárása során ebben a részben megismerhettük a családi rendszerét és a gyermekkorát. A következő részben a szerelmi életéről kaphatunk részletesebb képet.

•••

Pszicho-Kávéház: „Nagyon fáj” – a psziché útjain József Attila univerzumában

Március 13-án dr. Németh Attila pszichiáter, az Országos Pszichiátriai és Addiktológiai Intézet főigazgató főorvosa vezet be minket egyik legnagyobb költőnk személyiségének és pszichiátriai betegségeinek titkaiba. Az előadás és az azt követő kerekasztal-beszélgetés során a pszichológia és a pszichiátria szemüvegén keresztül tekintünk rá József Attila személyére, mely által közelebb kerülhetünk a költő halhatatlan szellemének teljesebb megértéséhez. Kerekasztalunk állandó tagjai Orvos-Tóth Noémi, Kozma-Vízkeleti Dániel, dr. habil. Forgács Attila és dr. Kun Ágota. Különleges Pszicho-Kávéházunkat megújult helyszínünkön, a Városliget Café & Restaurant dísztermében rendezzük meg. A főváros talán legszebb, legelegánsabb rendezvényhelyszínén a kávéházi hangulat garantáltabb, mint valaha. 

Az eseményről itt olvashattok bővebben.

Jegyeket itt vásárolhattok.


Iratkozz fel hírlevelünkre!