Érzékenység az elutasításra – mit tehetünk ellene?

A visszautasítás mindannyiunk számára kellemetlen élmény. A szívünk összetörik, ha ellöknek bennünket, a szemünk megtelik könnyel, ha otthagynak bennünket. A visszautasítás egy olyan veszteségélmény, amitől minden ember tart. 

A biztonságosan kötődő emberek azonban – akiket szüleik a számukra megfelelő módon szerettek gyerekkorukban – nem tekintenek úgy a világra, mint ami minden pillanatban a potenciális elutasítás lehetőségét hordozza magában. Hovatovább, a környezetüktől inkább arra számítanak, hogy kedvelik és elfogadják majd őket. Ez a képesség teszi lehetővé azt, hogy könnyebben épüljenek föl az olyan, érzelmileg megterhelő események után, mint egy elveszített barátság, egy tönkrement házasság vagy egy elbocsátás.

Mindez nem igaz a nem jól szeretett gyermekekre. Az elsődleges gondozónk, édesanyánk, vagy édesapánk elutasító magatartása életre szóló pszichés hagyatékot ad nekünk, ha hagyjuk:

az elutasításra való érzékenységet.

Mit jelent az elutasításra való érzékenység?

Ha bizonytalan kötődési stílussal rendelkezünk, folyamatosan éberen figyeljük a környezetünket, annak jelei után kutatva, hogy az általunk szeretett emberek melyik pillanatban készülnek elhagyni, vagy elutasítani bennünket. A fókusz így az apró részletekre tevődik át, folyamatos rágódásnak alapot adva: „Miért nem hívott 11 órakor, amikor azt ígérte?”. Az ártalmatlan helyzeteket is könnyen értelmezhetjük vészjóslónak: „Soha nem reagál az e-mailjeimre. Biztosan haragszik rám, vagy utál”. Alapot adhat arra, hogy túlreagáljunk, félreértsünk bizonyos szituációkat: „Láttam a kollégámat az utcán, és amikor én integettem neki, nem integetett vissza. Azt hiszem, soha nem is kedvelt igazán.”.

Mivel minden helyzetben tudattalanul azt feltételezzük, hogy el fognak majd utasítani bennünket (mert értéktelenek, szeretetre méltatlanok vagyunk), ezért a viselkedésünk a feltevéseinket követi, nem pedig a valós tapasztalatainkat. Nem jut eszünkbe az az alternatíva, hogy a barátunk azért nem hívott minket 11 órakor, mert elfoglalt volt, a barátnőnk azért nem válaszolt az üzenetünkre, mert nem gondolta, hogy válaszolnia kellene rá, a kolléga azért nem intett vissza, mert nem látott. A tudattalanul működő séma felülírja a tapasztalatainkat, mindent, ami velünk történik, ebbe a gondolkodási keretbe illeszt be:

az alapélményünk az elutasítás lesz.

Nem meglepő, hogy az intenzív érzékenység az elutasításra megnöveli a valószínűségét annak, hogy valóban vissza is utasítsanak bennünket. Nem mindenki hajlandó olyan kapcsolatokban élni, ahol folyamatosan zajlik a dráma, ahol 24/7-ben megerősítést kell adni, vagy a kommunikáció során tojáshéjon lépkedni, azon töprengve, mit lehet tenni és mondani, amivel nem bántja meg a másikat. Sokan kilépnek egy ilyen típusú kapcsolatból, a másik fél pedig megerősítve érzi a kapcsolatairól alkotott képét: őt folyamatosan elhagyják.

book-2869_960_720
Az elutasítás és az arra való érzékenység egy ördögi kört alkot: az érzékenység növeli az elutasítások valószínűségét, az elutasítás pedig fokozza az érzékenységet.

Szerencsére ez egy gyerekkorból származó, tanult viselkedés, amit módunkban áll áttanulni. Ennek első lépése az, hogy felismerjünk: érzékenyek vagyunk a visszautasításra.

Hogyan lehetünk kevésbé érzékenyek az elutasításra?

Kutatások alapján létezik néhány stratégia, mely segíthet megváltoztatni a látásmódunkat, az elutasításra való felhangoltságunkat.

1. Tudjuk, és ismerjük fel a kiváltó okokat, helyzeteket!

Az elutasításra való érzékenységünk leginkább a tudattalanban dolgozik. Ahhoz, hogy megakadályozzuk az elhatalmasodását, szükséges a tudatosság erejével megvizsgálni azt. Amikor azt érezzük, hogy érzékenységi reakciót vált ki belőlünk valamilyen megjegyzés vagy cselekedet (vagy valaminek a hiánya, amire pedig számítottunk), olyankor álljunk meg és

figyeljünk oda saját magunkra.

Igyekezzünk kissé távolabb lépni az érzéseinktől, és objektívebben megfigyelni, mi az, amire érzékenységgel reagáltunk. Jogosan érezzük rosszul magunkat? Vagy esetleg félreértjük, túlreagáljuk a helyzetet? Idővel egyre könnyebben fogjuk tudni megállapítani, melyek azok a tényezők, amik az érzékenységünket megérintik.

2. Értékeljük újra és keretezzük át a helyzetet!

A kognitív újraértékelés segít az adott szituációt kevésbé fenyegetőnek látni, így a kezdetben fekete-fehérnek tűnő helyzet sokat színesedhet érzelmileg. Az átkeretezés abban is hasznunkra válhat, hogy az általunk stresszesnek megélt helyzetekben érzelmeinket szabályozni tudjuk. Nézzünk egy példát: tegyük fel, hogy éppen összevesztünk egy olyan személlyel, aki fontos számunkra, a fejünkben felvillannak a veszélyhelyzetet jelző piros felkiáltójelek, ezért védekező állásba helyezkedünk, agitáltak, rémültek vagy akár dühösek vagyunk.

A kognitív átkeretezés segít letekerni érzelmeink hangerejét

– „Nem fog kisétálni az ajtón és itt hagyni engem, hiszen csak frusztrált.” – és segít abban, hogy a szituációs jegyekre koncentrálhassunk (például a barátunk testtartása nem zárt, tartja velünk a szemkontaktust), mely megengedi a helyzet tisztább megítélését.

3. Tanulmányozzuk hiedelmeinket a személyiségről

Úgy gondolunk a személyiségre, a karakterjellemzőkre, mind megváltoztathatatlan tulajdonságokra? Vagy inkább úgy látjuk ezeket, mint alakítható vonásokat, melyek idővel megváltozhatnak?

A kérdés jelen helyzetben nem filozófiai természetű, mivel az erre adott válaszunk, Carol Dweck pszichológus szerint befolyásolja a viselkedésünket, érzékenységünk mértékét a visszautasításra, és arra, hogyan tudunk felállni az olyan helyzetekből, amelyek valamilyen elutasítással vagy más jellegű kudarccal járnak együtt.

Azok az emberek, akik a személyiség rugalmasságában és időbeli változásában hisznek, könnyebben elköteleződnek a hosszabb távú, nagyobb energia befektetést jelentő feladatok mellett is, könnyebben épülnek föl a hibákból, és hamarabb túlteszik magukat az elutasításon. Azokat viszont, akik úgy gondolják, a jellemvonások egész életünkön át változatlanok, jóval nehezebben érintik a visszautasítások, mivel azokat inkább a személyiségükre, hiányosságaikra vonatkoztatják. Akik a személyiség változhatóságában hisznek, inkább látják az elutasítást egy személyiségfejlődésre adott lehetőségnek, míg a másik tábor szenvedést él meg az ilyen szituációkban. Az elutasítás náluk sokszor asszociálódik a kapcsolattal, azt kudarcosnak ítélik meg, és inkább kizárják az életükből, mivel attól tartanak, ha kiderülnének hiányosságaik és az elutasítás ténye, az másokat is könnyedén arra sarkallna, hogy kizárják az illetőt az életükből.

Az elutasításra való érzékenység a kudarcos kapcsolatok és az

önbeteljesítő jóslatok ördögi körét vonhatja az életünkre.

Azonban akkor is, ha eddig ez volt életünk meghatározó forgatókönyve, nem törvényszerű, hogy ez így maradjon.


Iratkozz fel hírlevelünkre!