„Nagyon fáj” – a psziché útjain József Attila univerzumában, III. rész

Szerelem és terápia. Azt gondoljuk, mindkettő gyógyító hatással lehet lelkünkre. József Attila is nagy reményeket fűzött előbbihez, azonban a remélt megváltást nem hozták el neki múzsái. Vajon a terápia mit ígérhetett a költőóriásnak? Pszichoanalíziseinek nyomába eredve erre keressük a választ, s zárjuk le utazásainkat József Attila univerzumában.

Az Egy asszony illata című filmben szereplő, Al Pacino által alakított Frank Slade alezredes karakteréhez kötődik egy nagyhatású monológ. Ebben szerepel egy rövid szakasz, mely így hangzik:

„Láttam fiatal fiúkat, náluk is fiatalabbakat, leszakított karral, letépett lábbal. De nincs a világon szomorúbb látvány egy megcsonkított léleknél, a lékekre nem létezik protézis.”

Elgondolkodtató két mondat, mely sok kérdést vet fel. Vonható-e határ a lélek megsebzése és megcsonkítása között? Ha igen, akkor mi számít a lélek megcsonkításának? S ígérhetünk-e gyógyulást a megcsonkolt pszichének, vagy vannak helyzetek, amikor már tényleg nincs protézis? Nem tudom, hogy létezik-e végleges válasz a már-már filozófiai kérdésekre, ám az biztos, hogy József Attila történetét megismerve a kérdéseket az ő esetében is joggal feltehetjük. Megcsonkított lélek volt a költőé, melynek megannyi fájdalmat kellett elviselnie? Ma mit tudna tenni a pszichoterápia József Attila gyógyulása érdekében, nagyobb sikerrel lehetne őt kezelni? Pszichoanalíziseinek néhány mozzanatát bemutatva ezeket a témákat igyekszik körbejárni az írás.

Forrás: http://prizmafolyoirat.com/2012/03/21/jankovics-marton-freud-mozija/

A költő analízisének kezdetéről ellentmondásos adatokat találunk a szakirodalomban (Valachi, 1987-88; Lengyel, 1995). Az mindenesetre feltételezhető, hogy a felnőtt testbe zárt, szenvedő gyermeket (melyről a cikksorozat előző részében volt szó részletesen) József Attila is azonosította magában. A pszichoanalitikus kezelésektől többek között azt várta, hogy múltbeli sérüléseit feldolgozva túllép a benne élő gyermeken, és képessé válik felnőtt férfiként megteremteni önmagát (Valachi, 2005). Az analízis egyébként teljesen magával ragadta, sőt, szenvedélyévé vált a lélekelemzés. Egyre inkább idealizálta az akkor még csak kibontakozóban lévő tudományt, s nem csak saját gyógyulása eszközeként tekintett Freud tanaira, hanem társadalmi problémák megoldásában is vezető szerepet tulajdonított a pszichoanalízis eszmerendszerének. Ám sem Rapaport Samu, sem Gyömrői Edit analitikusokkal végzett

terápiája nem vezetett sikerre.

Utolsó analitkusa, Bak Róbert dr. pedig már akkor vette át a kezelését, amikor állapota látványos romlásnak indult. Rapaport és Gyömrői is úgy ítélte meg egy idő után, hogy nem tud József Attilán segíteni, Bak doktornak pedig maga József Attila írta a következőket, öngyilkosságát megelőzően, búcsúlevelében:

„Kedves Doktor úr!

Sok szeretettel üdvözlöm. Hiába kísértette meg a lehetetlent.

dec. 3.                                                                      

József Attila”

(Németh, 2000, 44.)

Valóban a lehetetlent kísértették az analitikusok? Kétségtelen, hogy az addig eltemetett, elfojtott gyermekkori emlékek elemi erővel törtek a költő tudatába a kezeléseken, illetve nagyon intenzív érzelmeket élt át a kezelőivel, főleg Gyömrői Edittel szemben. Mindezek, s különösen a hirtelen és drámai reakciók, érzelemkifejezések az akkori terapeutákat megoldhatatlan feladat elé állították. Itt érdemes megemlíteni, hogy az akkori sikeres terápiának volt egy nagyon jelentős gátja.

Ismeretlen volt ugyanis az a pszichiátriai diagnózis,

melyet napjainkban sok szakember elfogad József Attila mentális zavaraként. A borderline személyiségzavarról van szó, melyről ma már tudjuk, hogy súlyos változataiban a hagyományos analitikus technikák (mellyel az 1930-as években József Attila kezelői is dolgoztak) nem célravezetők, sőt, ronthatják a beteg állapotát. A szokványos analitikus értelmezésekre a beteg értetlenül reagálhat, s az eredeti gyermekkori élmények feltárása önmagában nem segít. Ezeknél a pácienseknél Kernberg egy módosított analízist javasol, melyben nem a múlt feltárásán és annak értelmezésén, hanem a páciens-terapeuta kapcsolaton van a hangsúly. A terapeutának egy empatikus, megértő és érzelmileg elérhető környezetet kell teremtenie a páciense számára, mely képes pótolni a szülői diszfunkciókat. Ily módon, ideiglenesen anyai szerepbe helyezkedve,

a sérült anya-gyermek kapcsolatról nyújt korrektív emocionális élményt a terapeuta.

Ezek a keretek alkalmat teremtenek többek között a drámai gyorsasággal változó, nagyon intenzív és instabil reakciók kordában tartására és megfelelő kezelésére is (Kuritárné, 2004).

Ezt felvázolva érthető meg, miért nem boldogult például Gyömrői Edit sem József Attilával. Az analitikusnő ugyanis – korának pszichoanalitikus előírásait követve – nem vette fel a költő által ráosztott anyaszerepet. Az ő feladata csak a múlt tudatosítása és értelmezése volt (Valachi, 2005). Amikor József Attila az anya-gyermek kapcsolat élte újra a terápiában, s ennek megfelelő érzelmi viszonyulásai és elvárásai támadtak Gyömrői Edittel szemben, tulajdonképpen azt követelte, aminek kielégítése Kernberg módosított analízise szerint nélkülözhetetlen a borderline személyiségzavar gyógyításában. Az analitikusnő azonban a maga korában,

a pszichoanalízis akkor uralkodó tanai szerint ezt nem adhatta meg.

A költő ezt kíméletlenül fel is rótta neki, a Nagyon fáj utolsó soraival:

„Hallja, míg él. / Azt tagadta meg, amit ér. / Elvonta puszta kénye végett / kívül-belől / menekülő élő elől / a legutolsó menedéket.” (JAÖV, 390. o.)

17792445_1331927190257612_564832560_n
Gyömrői Edit. Forrás: http://fotomuzeum.hu/fotografiak/reismann_marian__gyomr__i_edit_pszichoanalitikus

Ahogy a szerelemben, úgy József Attila nem lelhetett megváltásra a pszichoanalízisben sem. Utolsó éveiben állapota folyamatosan rosszabbodott. Ekkor merült fel Gyömrői Editben (Czeizel, 2012) majd aztán Bak Róbert doktorban is (Németh, 2000) a szkizofrénia diagnózisa, melyet ma már sok szakember megalapozatlannak tart. Czeizel szerint azonban az életrajzírók és az ő közvetítésükkel az emberek átvették ezt a címkét, s így kapta meg a költő az őrült vagy elmebeteg bélyeget. Akárhogy is volt, és hívjuk bárminek is azt, amivel József Attila küzdött, érdemes meghallanunk Dosztojevszkij üzenetét. Az orosz író már 1869-ben mély empátiával lépett túl a pszichiátriai diagnózisokon és a betegség-őrültség dilemmáján, amikor a Félkegyelmű (2002, 46.) című regényében ezt írta:

„Schneider intézetében élt egy beteg, egy nagyon szerencsétlen ember. Olyan szerencsétlen, hogy hozzá hasonlót már aligha lehet elképzelni. Azért küldték oda, hogy gyógyítsák ki őrültségéből; szerintem nem volt őrült, csak borzasztóan szenvedett… ez volt a betegsége”.

Nem kétséges, hogy József Attila is borzasztóan szenvedett, s élete néhány mozzanatátok pszichológiai értelmezésével talán sikerült ezt éreztetnünk. A traumatikus élményekkel terhelt gyermekkor és szerelmi életének csalódásai mellett magában kellett hurcolnia annak fájdalmát is, hogy munkájának méltó elismerése élete során mindvégig elmaradt. Akármennyire is szenvedett azonban, géniusza töretlenül csillogott haláláig, s a lélek legmélyén fekvő fájdalmakból is kincset tudott varázsolni a szavak által. Így születhetett meg a Nagyon fáj című verse is.

Hogy megcsonkított psziché volt-e az övé, s ma létezne-e számára protézis, nehéz megítélni. Már csak azért is, mert Frank Slade alezredes monológjának lélekre vonatkozó kifejezései, úgy mint „megcsonkított lélek” vagy „protézis”, a pszichológiában definiálatlan fogalmak. Azt viszont tényként mondhatjuk, hogy pszichoanalízisen kívül sok más terápiás irányzat is hatalmas fejlődésen ment keresztül az azóta eltelt 80 évben, s új módszerek születtek a személyiségzavarok kezelésében. A manapság használt pszichiátriai gyógyszerek is sokkal hatékonyabbak, mint József Attila idején. Ezek alapján joggal feltételezhetjük, hogy napjainkban jobb esélyekkel indulnánk a költő terápiájában, noha egyszerű dolga egészen biztosan a legtapasztaltabb pszichoterapeutáknak sem lenne (Németh, 2000). A teljes gyógyulást 2017-ben, ennyi idő távlatából már felelőtlenség lenne biztosra vennünk, de mindenképpen hinnünk kellene benne, amennyiben kezelésbe vennénk a költőt. A szenvedés csökkentését pedig – mely gyógyító hivatásunk központi lényege – egészen biztosan reális célként tűzhetnénk ki, s megfelelő pszichoterápiás és gyógyszeres kezelés mellett az öngyilkosság is elkerülhető lenne.

Gyönyörű vállalkozás lenne ma József Attila terápiája, melyről néhány gondolat erejéig érdemes elfantáziálnunk. A kezelés egyik központi témája a bűnösség érzésének feloldása lehetne. A Good Will Hunting című film a pszichológus és Will közös jelentében mutatta meg, hogy a bizalmon alapuló, mély, őszinte és hiteles páciens-terapeuta kapcsolatban kimondott szavak gyógyító erővel bírnak. Ahogyan a filmben a szintén árva gyerekként felnőtt és bántalmazott Will számára, úgy a József Attila lelkében élő, magát bűnösnek érző gyermeknek is feloldozással érhetne fel a terapeuta szeretetteljes üzenete, mely így hangzott a filmben:

„Nem a Te hibád!”

Itt nem arról lenne szó, hogy valaki mást jelölünk meg bűnbakként mindazért, amit el kellett szenvednie élete során. A hangsúly azon lenne, hogy ő maga képessé váljon elengedni azt a bűntudatot, ami akkor verhetett gyökeret szívébe, amikor gyermekként megélte az édesapa eltűnését, vagy amikor a Mama nevelőszülőkhöz adta.

Ez a terápiás beavatkozás csak a költő életének utólagos rekonstrukciójából levezetett fantázia. Éppen ezért nem állíthatjuk, hogy biztosan ez lenne a helyes út, s természetesen ez csak egy mozzanata lenne egy nagyon hosszú és sokrétű terápiás munkának. Ezzel együtt a tárgytalan bűntudat feloldozása iránti vágyát mintha maga József Attila is megírta volna a Mint gyermek… című versében:

„hogy jöjjön már el az, ki megbocsát / és meg is mondja szépen, micsodát / bocsát meg nékem e farkasveremben.” (JAÖV, 363. o.)

József Attila feloldozása nagyon őszinte lehetne egy terapeuta részéről. Hiszen ha belegondolunk, az a kisfiú, aki a téli fagyban órákat gyalogolt fél liter tejért, amit aztán beteg édesanyjának adhatott, valójában nem bűnös, hanem ugyanolyan óriás volt, mint amilyennek a Mamát látta a költő, egyik legismertebb versében.


Iratkozz fel hírlevelünkre!