Autokráciát!

Budapest utcáit az elmúlt időszakban átlagosan kétnaponta lepték el tüntetők, lezárva egy-egy csomópontot, közlekedési szempontból fontos útvonalat vagy szimbolikus jelentőségű teret, hogy kifejezzék a lex CEU-val szembeni elégedetlenségüket. Véleményük szerint ez túlmutat az egyetem ügyén, már a demokráciát és a szabadságot kell féltenünk. Egy újabb törésvonal látszik kibontakozni a magyar társadalomban, egyesek szerint a kormányzati kommunikáció az ’50-es éveket idézi. Milyen szociálpszichológiai tényezők mozgatják a két szekértábort, és meddig fajulhat a helyzet?

A tüntetések szociálpszichológiájával foglalkozó korábbi cikksorozatunk kellő részletességgel mutatta be, hogyan befolyásolja és irányítja a morális felháborodás, az észlelt igazságtalanság, az én-hatékonyság érzése az utcai megmozdulásokat. Tudjuk, hogy ezen tényezők megléte nem mindig elégséges az aktivizmus mögötti motiváció megfelelő magyarázatára.

Ha elfogadjuk igazságként, hogy nem csak az idézett egyetem diákjai vannak az utcákon, akkor a véleményalapú csoportindentitás lehet az a fogalom, ami leginkább segítségünkre lehet, hogy leírjuk a mostani problémák miatt tüntetők lelkületét. Egy, a normákon, értékeken, hiedelmeken osztozkodó közösség tagjaként léptek most a tettek mezejére a tüntetők, féltve az összes egyetemet, intézményt illetve a legtágabban értelmezhető absztrakt fogalmat: a szabadságot.

Sokak szerint haldoklik vagy már halott a Nyugat, az EU, a demokráciát is újra kell gondolni. A „legkevésbé rossz” államforma azonban elvárna tőlünk olyan kognitív képességeket, mint önmagunk kétségbe vonása, mások megértése, hiteles források felkutatása és a folytonos tanulás.

„Demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni:

nem félni a más véleményűektől, a más nyelvűektől, a más fajúaktól, a forradalomtól, az összeesküvésektől, az ellenség ismeretlen, gonosz szándékaitól, az ellenséges propagandától, a lekicsinyléstől és egyáltalán mindazoktól az imaginárius veszedelmektől, melyek az által válnak valódi veszedelmekké, hogy félünk tőlük” (Bibó, 1946).

Elég azonban egy pillanatra nem figyelnünk,

máris egy párhuzamos valóságba kerülhetünk.

A kormányközeli média híreit figyelve félelmetes felismerés vár ránk: a tüntetők és a diákok valójában nemzetünk testét prédáló külföldi ügynökök,  a háttérhatalmak előretolt katonái, a civilek (akik, ugyebár nem valódiak) a hátárvédelem szétzilálásában érdekeltek, migráció-támogatók, egyben kormányváltó anarchisták akik nem elég, hogy nem dolgoznak (este sem!) de másokat, a rendes embereket is akadályozzák napi munkájukban.

Lassan sem a liberális-konzervatív, sem a jobboldali-baloldali felosztásnak nem lesz igazi értelme és tétje, sőt, a szakirodalmi nézeteknek ellentmondva, több konzervatív értelmiségi is a józan ész pártjára állt. Ugyanakkor a tüntetésekkel és a tüntetőkkel szembeni reakciók meglepően szépen illeszkednek a konzervativizmus mögötti társas motívumokat összegző szociálpszichológiai nézetrendszerbe (pl. zárt gondolkodás, kétértelműséggel szembeni intolerancia, tapasztalatokkal szembeni nyitottság alacsonyabb szintje, rend és struktúra iránti szükséglet stb.)

Az elmúlt évek politikai kommunikációjának legfontosabb eleme a félelemkeltés. Ha hihetünk a legújabb vallomásnak, akkor ez a stratégia már 2004 óta tudatosan előkészített és felépített. Nincs tehát már semmi meglepő abban, hogy ezeket a pszichológiai igényeket felmérve, az erre fogékony embereknek (polgároknak?) démonizált, külső ellenségképeket kínálnak (Brüsszel vagy Soros György). Viszont ha most nem vigyázunk, ennél is messzebbre merészkedünk, a probléma eszkalálódik és az indulatok elszabadulnak.

Az igazság persze valószínűleg most is félúton található,

de vajon észrevesszük-e időben, és megállunk-e előbb, minthogy apa a fiára, szomszéd a szomszédra, rendőr a diákra támad? Félelmetesen közel vagyunk.

Vannak még itt demokraták, vagy írjunk ki közbeszerzést még több törésvonal építésére?


Iratkozz fel hírlevelünkre!