„Minden probléma gyökere az önutálat” – Dr. Buda László előadása

„A civilizáció ára a neurózis” – kezdte előadását dr. Buda László egy frappáns freudi idézettel. A debreceni előadást kiválóan összefoglalja ez az egyszerű mondat, melyre kisebb tömeg gyűlt össze a Lovardában. Nehéz helyzetekben hogyan viselkedik az önszeretetről könyvet író ember? Miért kerülik az emberek önmagukat? Miért olyan ritka a mosoly és hogyan tehetünk szert nagyobb önbizalomra? Ezekre a kérdésekre kerestük a választ. Tudósításunk.

Mielőtt nekiláttunk az előadásnak, Buda László valami rendhagyóval indított. Arra kért minket, hogy mosolyogjunk rá valakire, aki a környékünkön ül. Azt szerette volna érzékeltetni, milyen ritkán is mosolygunk egymásra a mindennapokban. Bolondnak nézzük azt, aki manapság gyakran mosolyog másokra, pedig olyan egyszerű és semmibe sem kerül.

„De ha mosolyt adunk, nem veszítünk túl sokat.”

Az emberek azonban nemcsak másoktól fordultak el, hanem lassan önmaguktól is. Az önmagunkkal való tiszteletlenség már olyan átható jelenség, hogy észre sem vesszük. Krízishelyzetben megszűnik a feltétel nélküli barátságosság önmagunkkal, nehéz helyzetben „szelf-averzióval”, azaz önhibáztatással reagálunk. Ha megkérdeznénk, hogy Te utálod-e magad? Mit válaszolnál?

Buda szerint nem az a helyes válasz, amit erre felelünk. Ehelyett belső vívódásainkra kellene jobban figyelnünk. Hiszen ezen kérdés egy ősdilemmára épül:

„Arra induljak, ami nekem jó, vagy arra, ahol szeretetet kapok?”

Buda szerint a mások elvárásai és saját vágyaink között választhatunk. Ez a dilemma az, amely minden neurózisunk alapja, emiatt vívódunk, majd beszorulunk közéjük és stagnálunk. Ez törvényszerű, a kulcskérdés pusztán az, hogy mennyire tudjuk ezt a helyzetet színvonalasan kezelni?

A legfontosabb, hogy bármit is lépünk meg, azt élvezzük. Döntéseink csak visszatekintve tűnnek őrültségnek, az adott helyzet bármilyen döntése helyes volt. Buda úgy véli, hogy bármely fogyókúra is hatékonnyá tehető, ha azt a bűnöző sütit élvezettel fogyasztjuk el. Ha pedig nikotinmentes heted után ismét rágyújtanál, ne utáld magad, hiszen

„… még a kátránytól is veszélyesebb az öngyűlölet, amit beszívunk ezzel.”

Az említett dilemma színvonalas kezelése a civilizációval elmarad. Buda szerint az öntisztelet helyett napunk 90 százalékát töltjük szelf-averzióval, melynek jelei a menekülés és a támadás. Bánthatjuk magunkat és másokat is, előbbinek kiváló markere az önkritika. Buda úgy véli, hogy minél intelligensebbek vagyunk, annál nagyobb az önkritikánk is. De meddig hasznos ez?

„Valami nem jó velem”

Ha az önkritika ezt a felismerést facsarja ki belőlünk, akkor önjavításba kezdünk, és kialakítunk egy önmagunkon dolgozó attitűdöt. Buda szerint az igazság viszont az, hogyha valamit elégedetlenségből csinálunk, akkor sosem leszünk igazán elégedettek az eredménnyel. A belső kritikus, a belső üldözöttség újra és újra ördögi körbe sodor minket.

A kulcs az önbizalmunk növelése. Ennek pedig legfőbb módja az, ha hibáinkkal együtt szeretjük magunkat, hiszen

„a fájdalom az élet velejárója. A szenvedést viszont magunk választjuk.”

A felnőttekkel az a baj, „hogy elhiszik, amit gondolnak”. Gondolkozunk, és elégedetlenek vagyunk. Buda szerint sokunknak van kellemetlen élménye a tükörrel. Ez pedig azért van, mert nézzük a testünket, de nem látjuk. A testünk túl közeli hozzátartozónk ahhoz, hogy ne szeressük. Az alapvető kapcsolatunk nagyon mély válságba kerülhet vele, pedig

a test a szeretetteli viszonyra reagál jól.

Ha a testünk beteg, ahhoz nekünk közünk van. Ha azonban a test megérzi, hogy nem béklyózza a bűntudat és a szégyen, fontos gyógyulási folyamatokat indíthatunk el – mondja Buda.

love

„Szégyennel nem születik senki”

Buda rámutat, hogy a csecsemők nem szégyenkeznek. Amikor a kisgyermek azonban egyre idősebb lesz, beépíti a szülei kritikáit, és később önmagától is kritizálni kezdi saját magát. Már gyerekkorban kezdünk ráérezni, hogyan kell beszorulni az ősdilemmába és az összehasonlítás csapdájába. Ha mások jobbak egy dologban, ne feledjük, hogy hibáinkkal és hiányosságainkkal vagyunk egészek, így vagyunk önmagunk.

„Mikor elfogy az időnk…”

Volt már olyan érzése, hogy nem is hasonlít önmagára? Buda szerint ez a felismerés a legnagyobb ajándék az életben. Hiszen a felismerés teszi lehetővé egy probléma megoldását. Mert ha elfogy az időnk, már nincs több esély. Mit gondol, mit bánt meg a legtöbb beteg a halálos ágyán? Azt, hogy nem élte a saját életét.

„Hiszen a legjobban azok a percek fájnak, ahol a testünkkel ott vagyunk, de a lelkünkkel nem.”

Előbb utóbb rá kell jönnünk, hogy az életünkért magunk vállaljunk felelősséget, és a saját életünket saját magunknak kell komponálni. A cél, hogy olyan középutat találjunk, amelyben elismerjük, hogy jogunk van a saját világunk közepének lenni, de ugyanakkor alázattal és hálával tekintsünk magunkra és másokra is. Ezek az elemek alkotják az egészséges önszeretet alapjait. Buda mesés metaforával tanított meg minket erre: a szívünknek van a legszebb munkája. Oxigént kér tüdőnktől, hogy oxigént küldjön a testünknek. Így gondoskodik önmagáról azért, hogy másokról gondoskodhasson. Ha törődünk magunkkal, több időnk lesz azokra is, akikért érdemes élnünk. Ne feledkezzünk meg magunkról.

Buda az előadás során rendkívül emberi módon saját, és kislánya, Adél történeteit használta mindennapi hibáink szemléltetéséhez. A humorral itt-ott megfűszerezett anekdoták felhívták a figyelmet arra, hogy mindannyian hibázunk, és ha nagyot akarunk lépni, néha szembe kell néznünk a halálfélelmünkkel és az ismeretlent kell választanunk.