Mindenki másképpen hazafi – Hogyan birkózunk meg a negatív csoportképpel?

A csoportokhoz tartozás épp olyan természetes része az életünknek, mint a levegővétel. Bizonyos csoportokat mi magunk választunk, másokba beleszületünk, egy azonban közös bennük: óriási hatással vannak érzelmeinkre. Leginkább a büszkeség érzését szeretnénk kapni a csoporttagságunktól, ám ezt ritkán tudjuk befolyásolni. Mit tehetünk, ha a csoporttagság negatív érzelmekkel jár? Járhat-e egyáltalán negatív érzelmekkel a csoporttagság, ha igazán szeretjük ahová tartozunk?

Szeret, nem szeret                                       

E.R. Smith felismerte, hogy az érzelmeink nemcsak egyéniek lehetnek egyéni élményekből fakadva, hanem kiválthatja őket csoporttagság is. Gondoljunk csak az élményre, amikor kedvenc csapatunk nyeri a győztes kupát, vagy a haragra, amikor ezt a csapatot sértegeti valaki. Csakúgy, mint a családhoz, baráti társasághoz, a nemzetünkhöz való tartozás is befolyásolja, hogyan látjuk a világot, milyen érzelmeket élünk meg, így ez is

IDENTITÁSUNK ALAPVETŐ RÉSZE.

A hazaszeretet azonban kétes fogalommá vált, sokan – tévesen – azt gondolják, hogy az ország szeretete csak szélsőségekben nyilvánulhat meg: szeretem, nem szeretem. A valós helyzet azonban ennél valamivel komplikáltabb.

Vagyunk, tehát büszke vagyok

Senki, aki bármilyen csoport tagja, nem mentesül a kollektív érzelmek olykor kellemes, máskor kellemetlen mellékhatásától. Észrevehetjük azonban, hogy egyesek mintha erősebben élnék át a csoportalapú érzelmeket. Ez Smith elmélete szerin egyszerűen megmagyarázhatónak tűnik. Ez alapján a csoportalapú érzelmek egyenes arányban állnak a csoporttal való azonosulás mértékével. Minél inkább sajátunkénak érezzük a csoportot, annál intenzívebben éljük át a vele járó érzéseket. Ez pozitív érzelmek esetén egyértelműnek tűnik, gondoljunk csak a társas sütkérezés jelenségére. Társas sütkérezésben van részünk például, amikor kedvenc focicsapatunk győzelmének örülünk, amikor olimpikonjainkra vagyunk büszkék, de akkor is, amikor a himnusz hallatán a könnyünk is kicsordul.

VALÓJÁBAN EZEKHEZ A SIKEREKHEZ FIKARCNYI KÖZÜNK SINCSEN, NEM TETTÜNK ÉRTÜK SEMMIT,

és valószínűleg adott esetben a sikeres sportolók se fogják nekünk személyesen megköszönni a fáradhatatlan szurkolást. Ezzel mindenki tisztában van, és mégsem tántorít el senkit a sütkérezéstől. Miért? Ez egyfajta kognitív torzítás, mely hozzájárul pozitív önértékelésünkhöz, ezáltal nagy szükségünk is van rá. Ezt azok a kutatások is alátámasztják, melyek szerint

ERŐSEBBEN SÜTKÉREZNEK AZOK, AKIKNEK MAGASABB AZ ÖNÉRTÉKELÉSÜK.

Paradox érzelmek

De mi a helyzet a negatív érzésekkel? A fentiek szerint, akik erősebben azonosulnak a csoporttal, nemcsak a pozitív, de a negatív érzésekben is erősebben osztoznak. Egy elhivatott szurkolót biztosan jobban letör a csapat vesztesége, mint egy közömbösebb drukkert. Ezzel szemben az is igaz, hogy az erősen azonosuló csoporttagok a legmotiváltabbak arra, hogy a csoport pozitív képét fenntartsák, ezért újraértelmezik, racionalizálják a csoport esetleges rossz tetteit vagy rossz helyzetét. Gyakran hangzik el a politikai életben a hazafiasság érve. Országukkal szemben bármilyen kritikát megfogalmazó csoportok vagy egyének azonnal megkaphatják a hazaáruló bélyegét. Amennyiben a csoporttal való azonosulás valóban egyenesen arányos a csoportalapú érzelmek átélésének intenzitásával, felmerülhet a kérdés:

KI A NAGYOBB HAZAFI?

Aki borzalmasan örül nemzeti sikereinek, ugyanakkor fájdalommal tölti el az ország kudarca? Vagy aki tudomást nem véve a nehézségekről megőrzi hazája örök pozitív képét magában? Valóban egyenes arányosságról beszélünk egyáltalán? Ezek a kérdések vezetnek ahhoz a válaszhoz, amit azonosulási paradoxonnak nevezzük.

 A paradoxon feloldása

Roccas és munkatársai elmélete szerint

NEM CSAK EGYFÉLEKÉPPEN AZONOSULHATUNK NEMZETÜNKKEL.

Megkülönböztetnek úgynevezett glorifikációt, és kötődést. A glorifikáló személy úgy véli, a csoportja jobb és többet ér más csoportoknál, illetve, hogy a csoporttagoknak ragaszkodniuk kéne a csoport szabályaihoz. A kötődő emberek szintén erős érzelmeket táplálnak a csoport iránt, és hozzá akarnak járulni a sikereihez, azonban korántsem helyezik azt mindenek fölé. Kritikus szemmel is tudják szemlélni a csoportot, ki akarják javítani annak hibáit. Noha a két fogalom között van átfedés, megkülönböztetésük oldja fel az azonosulási paradoxont: aki glorifikálva szereti a hazáját, nem szívesen vesz tudomást bármiről, ami rossz érzéseket kelthet benne. Aki viszont ugyanilyen erős szeretet érez nemzete iránt, de kötődve, a problémák orvoslására törekedve hangsúlyozhatja a csoporttagság negatív oldalát is.

Ennek a két fogalomnak az elválasztásával talán már jobban megérthető, hogyan alakulhatott ki ez az úgynevezett azonosulási paradoxon, vagyis két ember, aki ugyanannyira szereti a hazáját, miért él meg teljesen másként bizonyos nemzeti érzelmeket. Két különbözően azonosuló embernek nehéz lehet megértenie egymás érzéseit vagy politikai érveit bizonyos témákban, mely gyakran egymás mellett való elbeszéléshez vezet, útját állva a konstruktív vitáknak és a fejlődésnek.

 

Irodalom:

Cialdini, R. B., Borden, R. J., Thorne, A., Walker, M. R., Freeman, S., & Sloan, L. R. (1976). Basking in reflected glory: Three (football) field studies.Journal of personality and social psychology34(3), 366.

Roccas, S., Klar, Y., & Liviatan, I. (2006). The paradox of group-based guilt: modes of national identification, conflict vehemence, and reactions to the in-group’s moral violations. Journal of personality and social psychology91(4), 698.