Tíz kérdés, amit soha ne tégy fel pszichológusnak, pszichológia szakos hallgatónak! – II. rész

Korábbi cikkünkben öt olyan kérdést tekintettünk át, amelyek finoman szólva is kikezdik az aktuális és a potenciális pszichológusok egészséges önérzetét. Folytassuk hát a sort öt további érdeklődéssel, amelyek újfent nem a pszichés jóllétünk pillanatnyi helyzetére kíváncsiak! Mi ezúttal is készséggel adjuk meg válaszainkat. Véleménycikkünk. 

Tudnál mondani rólam valamit? Biztosan látod, milyen vagyok!

Mindegy, hogy ismerős vagy ismeretlen az illető: mindenképpen tudni szeretné, hogy szakmai szemmel milyen embernek látjuk őt. Csakhogy ismeretség ide vagy oda – ez a felállás számunkra rendkívül kényelmetlen tud lenni. Miért? Kezdjük a könnyebbik esettel!

Ha egy idegen vagy egy alig ismert személy szegezi nekünk ezt a kérdést, szinte biztos, hogy tátva marad a szánk. Mégis miként tudnánk egy ember puszta megjelenéséből vagy pár perces viselkedéséből leszűrni, ki is ő valójában? Igaz, ennél kevesebb idő is elegendő ahhoz, hogy kialakuljon valakiben az a bizonyos „első benyomás”, no de nem pont a pszichológusok intenek óva mindenkit attól, hogy csakis arra hagyatkozzon? Dehogynem. A lélektan egyik axiómája pont az lehetne, hogy a „látszat csal”. Ahhoz ugyanis, hogy egy másik ember személyiségét legalább az alapjaiban meg tudjuk érteni,

nem indulhatunk ki pusztán az illető pillanatnyi megnyilvánulásából.

Azt is meg kell tudnunk, hogy mi az a szituáció, amelyben ő úgy viselkedik, ahogyan. Miért néz ránk valaki mogorván? Azért, mert rosszindulatú? Vagy csak azért, mert egy fárasztó munkanap után már észre sem veszi, hogy automatikusan összeráncolja a szemöldökét?

Egy ismeretlen személyt azonban még viszonylag könnyű annyival „elintéznünk”, hogy sajnos nincs elég információnk róla. Na de egy ismerőst? Neki már nem mondhatjuk ugyanezt. Hiszen többször is találkoztunk már vele. De jelenti-e mindez azt, hogy valóban kiismertük őt? Aligha. Még a rendszeres találkozások sem feltétlenül elegendőek ahhoz, hogy megalapozott és hiteles képeket alakítsunk ki valakiről. Elvégre ki az, akit még egyetlen barátja/barátnője sem lepett meg a viselkedésével? „Pedig azt hittem, hogy ismerem őt!” – képedünk el időnként, teljesen jogosan. Elvárható-e hát egy (leendő) pszichológustól, hogy az mindenkit azonnal kiismerjen? Arról nem is beszélve, hogy mi van akkor, amikor a mi benyomásunk nem egyezik meg azzal a „alapvetően pozitív, de enyhén kritikus szakvéleménnyel”, amit beszélgetőpartnerünk hallani szeretne tőlünk.

pretty-woman-635258_1280
Önmagadat csakis te ismerheted a legjobban. És még te sem mindig.

Jaj, ne! Akkor te most analizálsz engem? Szerinted van valami baj velem?

Most őszintén! Erre mégis milyen választ vár tőlünk a tisztelt kérdező? „Igen, már órák óta követlek, és megállás nélkül jegyzetelek! Szemet is szúrt benned pár dolog, ami valószínűleg az édesanyáddal lesz kapcsolatos. Talán feldolgozatlan orális fixáció. De a hivatalos diagnózist majd elküldöm e-mailben. Addig is minden jót!” Ugye, hogy nem lenne túl kellemes? Elvégre egy ortopédus sem vadászik gerincferdülésekre a vegyesboltban, s egy szemész sem nyomoz szürkehályogok után a buszmegállóban. Akkor egy pszichológus miért lenne mindig mindenhol pszichológus?

Az igaz, hogy a lélektan első ránézésre olyan dolgokkal foglalkozik, amelyek megfoghatatlanok, ennélfogva pedig bárhol „ott lehetnek”. Csakhogy a szóban forgó diszciplína valódi tárgyai: az emberek. Ők márpedig nagyon is megfoghatóak, egyszerre pedig többféleképpen is megközelíthetőek. Úgy is, mint hozzánk segítségért forduló ügyfelek, s úgy is, mint természetes egyéniségek, a maguk végtelenül színes vonásaikkal.

A nagyobb probléma mégis az, hogy egyesek azt hiszik, hogy minden pszichológus képes valamiféle rejtélyes-csodálatos „analizálásra”, amely során röntgensugarakként hatolnak be mások elméjébe. A valóság azonban nem ilyen egyszerű. Egyrészt azért, mert a pszichoanalízis valódi terápiás módszertana akár több év kemény önismereti munkát is jelenthet, másrészt pedig azért, mert az teljesen más elveken működik, mint emberek önkényes megfigyelése és szubjektív kiértékelése.

devastation-1848976_1280
Tudta? A pszichológusok nem kukkolnak többet, mint az átlagemberek.

Hú, van is egy problémám! Tudnál tanácsot adni?

Bármily nemeslelkű legyen is egy pszichológus, szakemberként mindenképpen el kell utasítania az efféle kéréseket. Hogy miért? Nos, ennek újfent számos oka van. A legkézenfekvőbb az, hogy egy tényleges probléma valódi gyökerének a feltárásához nem elegendő egy-két anekdota és helyzetjelentés (pláne akkor, hogyha ismeretlen a kérdező). A diagnózis folyamata ugyanis szinte mindig egy rendkívül összetett, s igencsak zavaros (nemegyszer többemberes) feladat. Akár még bizonyos tesztek és kérdőívek kitöltését is magába foglalhatja. Igen, ekkor kerülhetnek elő azok a bizonyos projektív mérőeszközök, mint például Rorschach tintafolt-tesztje. De még az is csak egy a sok ezer lehetőség közül!

A lényeg mindenesetre az, hogy addig egyetlen szakmabeli sem adhat érdemi tanácsot valakinek, amíg körültekintően fel nem mérte az éppen fennálló baj pontos mibenlétét. Hiszen még a legprofibb informatikusok sem tudják megmondani egy csukott laptopról, hogy hol van abban a szoftverhiba. Ahhoz előbb „fel kell tárniuk”, s alaposabban is meg kell vizsgálniuk az említett gépet. Egyébiránt ne lepődjünk meg, ha a fenti kérdésre esetleg efféle válasz érkezik: „Persze, hogy tudok tanácsot adni! De az egy kicsit drága lesz…”

mental-health-2211184_1280
Ahogyan az orvosok sem osztogathatnak vaktában gyógyszereket, úgy a pszichológusok sem tanácsokat.

Mehetek majd hozzád terápiára? Úgy beszélgetnék valakivel a gondjaimról!

Ez a kérdés két súlyos tévedést is magában rejt. Az egyik az, hogy minden pszichológus tanácsadóként vagy terapeutaként működik. Ez helytelen. A lélektant ugyanis úgy definiáltuk, mint az emberi viselkedés, gondolkodás és agytevékenység tudománya. Ebből kifolyólag a szakemberek jelentős hányada nem olyan díványos / karosszékes figura, akit kapásból magunk elé képzelünk. Számos kutató akad például közöttük, akik különféle kísérleteknek, vizsgálatoknak és tanulmányoknak szentelik az életüket annak érdekében, hogy minél jobban megérthessék annak a bizonyos „lelki készüléknek” a működését. Ők azok a sokszor csak „brit tudósoknak” titulált pszichológusok, akik a lélektan tudományos szekerét ténylegesen hajtják előre. Nos, hozzájuk valószínűleg nem fogsz terápiára menni.

A másik lényeges tévhit ugyanakkor annak sztereotípiája, hogy a pszichológusok úgynevezett „lelki szemeteskukák”. Azaz olyan személyek, akiknek jól ki lehet panaszkodni magunkat, amire pedig ők majd mondanak nekünk valami találó bölcsességet. Azért egy terápia messziről sem ilyen primitív. Egy hivatásos pszichológus tudniillik nem csak „jókat diskurál” a klienseivel. A közöttük lévő viszonyt inkább egyfajta munkakapcsolatnak nevezhetnénk. Egy olyan „kétszemélyes csapatmunkáról” van itt ugyanis szó, amelybe mindkét félnek aktívan be kell vonódnia. Az egyik fél önismeretre próbál meg szert tenni, más nézőpontokból kísérli meg szemlélni az életét, esetleg új viselkedéses készségeket és megküzdési módokat igyekszik elsajátítani. A másik fél ezzel szemben figyelmesen meghallgat, ítélkezés mentesen elfogad, provokatívan kérdez, célokat tűz ki, erősségeket tár fel, s voltaképp egy teljes fejlődési cikluson kalauzolja végig a hozzá fordulót.

room-932321_1280
Igaz, hogy “beteg léleknek beszéd az orvosa”, de a pszichológusok munkája még messze nem merül ki ennyiben!

Uh, és hogy bírod a sok bolondot? Én megőrülnék mellettük!

Ebben az esetben nemcsak azzal van gond, hogy a közhiedelem szerint egy pszichológus kizárólag problémás, beteg, furcsa vagy deviáns „alakokkal” foglalkozhat, hanem azzal is, hogy az efféle szavak szükségtelenül stigmatizálnak szenvedő embereket! Egy olyan felvilágosult, emberközpontú és politikailag is korrekt tudományágban, mint amilyenné a lélektan is szeretne válni, elfogadhatatlan az olyan jelzők használata, mint például a „bolond”, az „őrült”, a „dilinyós”, a „hibbant”, a „flúgos” vagy a „zakkant”. Ezek a pszichopatológiák esetén mind alaptalanul ítélkező, rosszalló és degradáló kifejezések!

Azt feltételezik ugyanis, mintha a nehézségekkel küzdő emberek csakis saját maguknak keresték volna a bajt. Mintha skizofrénekké, depressziósokká, autistákká vagy alkoholfüggőkké szerettek volna válni, s nem próbáltak volna meg semmit sem tenni mindezek ellen. Sőt, mintha éppen ezért meg is érdemelnék a sorsukat. De vajon valóban így van ez? A pszichológusok szerint nem. Tudják, hogy a „lélek betegségei” korántsem csak az egyéneken múlnak. Ezért is igyekeznek feltárni, megismerni, megérteni, s ha kell, akkor pedig helyre is állítani az egyes diszfunkciók teljes bio-pszicho-szociális rendszerét.

Arra mindenesetre jelen esetben is fel szeretnénk hívni a figyelmet, hogy noha minden terapeuta pszichológus, korántsem minden pszichológus terapeuta!

eyes-730750_1280
Ahogyan te sem szeretnél alaptalanul megbélyegzetté válni, úgy te se bélyegezz meg alaptalanul másokat!

Iratkozz fel hírlevelünkre!