Komolyan a humorról – humorelméletek Platóntól napjainkig

Humora márpedig mindenkinek van. Lehet jó, rossz vagy csúf, még az is lehet, hogy csak az adott ember(ek) számára érthető, de attól még humor marad. Manapság a legáltalánosabban elterjedt nézet szerint a nevetés csodaszer, tehát a humor egy jó dolog. Általában. Ugyanakkor mindenki tapasztalja, hogy a gyakorlatban van az a humor, ami inkább sért vagy egyenesen megaláz. Erre a kettősségre lett figyelmes Rod A. Martin és csapata, és ezt igyekezett feloldani 2×2-es elméletében, talán joggal mondhatjuk: korszakalkotó módon.

Humoráltipológia másképpensmilies-bank-sit-rest-160739

Carlson és Peterson összefoglaló munkájukban követik végig a humor közel 3000 éves történetét, és leszögezik, hogy mint megannyi más téren a kutatók között, arról sincsen konszenzus, hogy mi is a humor. Ez azonban nem gátolja a történeti áttekintést.

Mint minden, a humorról alkotott elméletek eredete is az ókori görögökig nyúlik vissza. Hippokratész és Galénosz humorális tipológiája legtöbbünk számára ismerősen csenghet, hiszen az emberek szangvinikus, kolerikus, melankolikus és flegmatikus típusokba sorolásával talán már mindenki találkozott. Azt azonban valószínűleg kevesen tudják, hogy a jól ismert tipológia nem csupán az adott testnedv túlsúlyára jellemző viselkedést írja le, hanem úgy tartotta, hogy egy-egy testnedv drasztikus arányeltolódásai okozzák a nevetség tárgyát képező „humoros” viselkedést. Innen nézve nem csoda, ha a korszak legnagyobb elméletalkotói, mint

Platón vagy Arisztotelész, a humort elítélendőnek tartották,

mint valamit, ami egy más ember lenézéséből ered, és képzelt felsőbbrendűségünk szüleménye. Ezzel lefektették a sokszáz éven át egyeduralkodónak számító fölényelméletek alapjait.

A humorelméletek első jelentős fordulata Descartes-hoz köthető, aki korszakalkotó módon azt állította, hogy a humor nem maga a gonoszság, hanem csupán annak felfedezése, hogy a gonoszság nem is ártott nekünk. Ezzel pedig megalkotta az első  – Séra László besorolása szerinti – inkongruencia elméletet, mely szerint a humoros hatás kiváltásáért az ingerek össze nem illése a felelős, és utat nyitott megannyi újabb elméletnek. Ilyen újabb elméletek például a szelep-elméletek, melyek szerint a humor a megkönnyebbülés eszköze, vagy az evolúciós elméletek széles repertoárja, melyek a humor túlélést szolgáló funkcióit keresték. A XVII. század derekától a humorkutatás fokozatosan átbillent a teljesen pozitív oldalra, s ezúttal – mondhatni kompenzációként – a humor kellemetlen aspektusairól feledkeztek meg az elmélet alkotók hosszú időre.

Az úttörő, új humortipológia

pexels-photo-209651Ez az ellentmondás szúrt szemet Rod A. Martinnak és kutatócsapatának, s ezt orvosolandó, 2003-ban kidolgozták átfogó, két dimenziós humorelméletüket. Eszerint a humor megítélésének egyik tengelye az „én” és a „szociális környezet”, míg másik tengelye a „pozitív” és „negatív” pólusok között feszül. Eszerint négy humortípust különböztetnek meg a kutatók.

Az első típus az úgynevezett Énvédő humortípus, mely az én-pozitív humortípust jelenti. Az efféle humorral rendelkező embert egyfajta életigenlő, jókedélyű beállítódás jellemzi.Az Énvédő humorú ember hajlamos meglátni a mindennapi élethelyzetekben a nevetni valót, még akkor is, mikor épp stresszes időszakot él át. Ezáltal humora egyfajta adaptív megküzdési mechanizmusként is funkcionál, mellyel anélkül kerülheti el a túlzottan megterhelő negatív érzéseket, hogy elveszítené realitásérzékét. Az Énvédő humor a szorongás, depresszió és neurotcizmus ellen hat, miközben támogatja a nyitottságot, a pszichológiai jóllétet és az önbecsülést.

A pozitív humortípusok társas változat a Kapcsolatépítő humortípus. Akik ezzel a humortípussal rendelkeznek, szeretnek társaságban humorizálni, vicceket és anekdotákat mesélni, helyzeti poénokat gyártani. Törekszenek arra, hogy felvidítsák a társaságot, oldják az esetleges feszültségeket a csoporton belül és erősítsék az összetartozás élményét. E célból alkalmasint más társaságok rovására is viccelődhetnek, de elereszthetnek egy-egy tréfát a saját kontójukra is. Az efféle viccek azonban sosem ellenségesek. Ez a humortípus extravertált, magabiztos személyt kíván, aki elégedett önmagával és társas kapcsolataival is, valamint pozitív hangulati és érzelemvilág jellemző rá.

Velük szemben az Önostorozó humorú ember az én-negatív negyedet képviseli. Vicceit elsősorban önmaga rovására mondja el, önmagából társasági bolondot fabrikál, és a többiekkel együtt nevet önmaga megszégyenítésén és kifigurázásán. Humora mögött alacsony önbecsüléssel vegyes szeretetéhség bújik meg, miközben negatív érzéseit leplezni próbálja. Szorongás és depresszió, kapcsolataival való elégedetlenség jellemző rá, miközben alacsony pszichológiai jólléttel rendelkezik.

Végül az utolsó típus az elméletben az Agresszív humortípus, melynek már a neve is beszédes. A negatív humortípus a társaságra irányul. Az Agresszív humorú ember a nevetségessé tevés eszközével igyekszik sakkban tartani környezetét és célja a (rejtett) manipuláció. Mások érzéseire való tekintet nélkül süti el kíméletlen vicceit. Ebbe a kategóriába tartoznak a szarkazmus, a szexista és a rasszista viccek egyaránt. Aki efféle humorral rendelkezik, az hajlamos az ellenségességre és a neuroticizmusra, nem jellemző azonban rá sem az elfogadás, sem a lelkiismeretesség, kapcsolataival pedig elégedetlen.

Mint az a fenti leírásból látható, Martin és csapata elméletére egyfajta érett kiegyensúlyozottság jellemző, mely lehetőség szerint integrálja az összes korábbi elméletet, és egy egységesen és könnyen használható modellbe foglalja azokat, ezért is hathatott oly pezsdítőleg a későbbi humorkutatásokra, és lehet a sikere a mai napig töretlen.

Források:

Carlson, P., & Peterson R. L. (1995). What is humor and why is it important? Reclaiming Children and Youth: Journal of Emotional and Behavioral Problems. 3, 6-12.

Martin, R. A., Puhlik-Doris, P., Larsen, G., Gray, J., & Weir, K. (2003). Individual differences in uses of humor and their relation to psychological well-being: Development of the Humor Styles Questionnaire. Journal of Research in Personality. 37, 48-75.

Séra László (1980). A nevetés és a humor pszichológiája. Budapest: Akadémia Kiadó.


Iratkozz fel hírlevelünkre!