Miért nem segítünk a bajban?

Miért és mikor segítünk másoknak? A pszichológusokat már régóta foglalkoztatja ez a kérdés. Ugyanennyire fontos azonban ismernünk a segítségnyújtás elmaradásának okait is. A „járókelő effektus” egy olyan társadalmi jelenség, amikor az emberek más személyek  jelenléte miatt nem segítenek a rászorulón. Ilyenkor az illető úgy érzi a nagy tömegben, hogy más biztosan cselekedni fog helyette, ezért nem tesz semmit. Bár ez az effektus negatívan hat a hősiességre, a kutatók számos olyan tényezőt azonosítottak, melyek segítenek leküzdeni ezt a tendenciát. 

A járókelő effektust Kitty Genovese 1964-es meggyilkolása után kezdték vizsgálni. Mikor a lány kora reggel a munkájából hazafelé tartott, lakásának kapuja előtt megtámadták. Támadója többször megszúrta, de Genovese-nek sikerült elérnie az utcasarokra, ahol segítségért kiáltott. A környező lakásokban fények gyulladtak, ám a támadó visszatért és újra szúrt. Végül több mint fél órával a támadás kezdete után meghalt a lány. A nyomozás kiderítette, hogy legalább harmincnyolc ember volt szemtanúja a gyilkosságnak, mégsem segített senki. Azóta számos kutatás foglalkozott a vészhelyzetben történő viselkedéssel, és azzal: milyen tényezők késztethetnek minket cselekvésre.

Mások példáját követjük

Amikor látjuk, hogy más emberek segítenek egy jó ügy érdekében valakin, akkor könnyebben követjük a példájukat. Képzeld el, hogy egy nagy áruházba jársz! A bejáratnál egy ember adományokat kér egy jótékonysági szervezet részére. Észreveszed, hogy sok járókelő megáll és segít. Ez a példa inspirál téged arra, hogy te is adományozz. A kutatók azt figyelték meg, hogy amikor megfigyeljük a proszociális viselkedést végrehajtó embereket – például a véradókat –, nagyobb valószínűséggel csatlakozunk mi is az akcióhoz.

Az egyik kulcstényező, amiért sokszor nem tesszük meg a szükséges lépéseket vészhelyzetben, az a történések megértésének hiánya.

Sokszor csak akkor tudatosítjuk a bajt, mikor már túl késő.

A bizonytalan helyzetek megnehezíthetik annak meghatározását is, hogy valóban szükség van-e a segítségre. Egy híres kísérletben egy szobába füstöt kezdtek árasztani. A résztvevők kevésbé érezték a bajt, amikor a többiek a teremben nem reagáltak. Mivel senki más nem intézkedett, az emberek azt feltételezték, hogy nincs vészhelyzet. Éppen ezért nem szabad pusztán a környezet reakcióira támaszkodnunk! A riasztó ingerekre figyelve és a helyzethez igazodva tudjuk a legjobban eldönteni, hogy miképpen reagáljunk.

Vészhelyzet esetén, ha ismerjük a teendőket, akkor könnyebben szánjuk rá magunkat a cselekvésre. Ha valaki tud elsősegélyt nyújtani, ráadásul biztos is magában, nagyobb valószínűséggel segít egy utcán fekvő embernek. Nem tudunk minden eshetőségre felkészülni az életben. Ha azonban részt veszünk egy EÜ tanfolyamon vagy bármilyen túlélési technikát oktató képzésen, felkészültebbnek érezzük magunkat egy potenciális vészhelyzet kezelésére.

A bűnösség érzete, személyes kapcsolat

A kutatók azt találták, hogy a bűntudat gyakran ösztönözheti a proszociális viselkedést. Erre szolgál példaként az úgynevezett „túlélő bűntudat”. Egy komoly katasztrófa túlélése gyakran ösztönzően hat, szándékot érez az illető, hogy segítsen másokat a következmények feldolgozásában.

A szemkontaktus vagy egy kis beszélgetés a segítség irányába terel minket.
A szemkontaktus, vagy egy kis beszélgetés a segítség irányába terel minket.

Nagyobb valószínűséggel segítünk azoknak az embereknek, akiket személyesen ismerünk. Vészhelyzetben a bajban levő emberek elősegíthetik a személyre szabottabb válaszok előhívását néhány fontos technika alkalmazásával, akár idegeneknél is. Az egyszerű cselekvések, mint a közvetlen szemkontaktus és a rövid beszélgetés, növelhetik annak a valószínűségét, hogy valaki segítséget nyújtson. Tehát, jól teszed, ha vészhelyzet esetén kiemelsz egy személyt a tömegből, felveszed vele a szemkontaktust és közvetlenül kérsz tőle segítséget.

Megérdemli a segítséget?

Sokkal inkább segítünk másoknak, ha úgy gondoljuk, hogy az az ember valóban megérdemli.

Egy klasszikus tanulmányban a résztvevők nagyobb valószínűséggel adtak pénzt egy olyan idegennek, akiről úgy vélték, hogy ellopták a pénztárcáját, mint annak, aki egyszerűen mindent elköltött. Ez megmagyarázhatja azt is, miért hajlandó számos ember pénzt adni a hajléktalanoknak, míg mások nem. Azok a személyek, akik úgy vélik, hogy a hajléktalan emberek a lustaságuk vagy a munkaképtelenségük miatt kerültek az adott helyzetbe, kevésbé valószínű, hogy pénzt adnak. Ellenben azok, akik szerint az egyének valóban segítségre jogosultak, nagyobb valószínűséggel nyújtanak segítséget.

A kutatók azt is megállapították, hogy a jó magatartásmód hozzájárulhat a proszociális viselkedéshez. Ha boldognak vagy sikeresnek érezzük magunkat, akkor valószínűbb, hogy segítséget nyújtunk. Még viszonylag kis események után is – mint a kedvenc dalunk hallgatása vagy egy fontos feladat elvégzése –, sokkal kompetensebbnek érezzük magunkat, és könnyebben segítünk a szükségben.


Iratkozz fel hírlevelünkre!