Méregtelenítés másképp – ártalmas kapcsolataink

A rózsaszín köd elillanásával kiderülhet, hogy az a kapcsolat vagy barátság, ami számunkra annyira fontosnak tűnt, mégsem olyan fényes és gyümölcsöző, mint azt gondoltuk. Sok ember számára lehet kellemes és reményekkel teli az új kapcsolatok kialakítása, hiszen alapvetően szociális lények vagyunk. Arra viszont nincsen garancia, hogy ez a kötelék valóban pozitív is lesz számunkra. A kérdés az, hogy mit teszünk akkor, ha kiderül, hogy valójában inkább mérgező?

Bármelyik szociális viszonyunkban – legyen az barátság, párkapcsolat vagy család – előfordulhat, hogy egy-egy személy inkább átok, mintsem áldás. Tény és való: valószínűleg mindannyian szeretnénk egy olyan világban élni, ahol mindenki figyelembe veszi a másik érdekeit, véleményét és vágyait. Na meg persze világbékét is szeretnénk, ha már itt tartunk. Legtöbbünknek azonban szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy nem minden kapcsolat lesz kifizetődő számunkra: lesz, ahol nekünk kell majd megfizetnünk a tanulópénzt. Pontosan ilyen a mérgező kapcsolatok esete is. Valószínűleg sok időbe és nagy munkába telik elfogadni – vagy egyáltalán észrevenni –, hogy egy adott barátság nem is úgy működik, ahogyan azt a fejünkben elképzeltünk. Sokszor foggal-körömmel küzdünk azért az idealizált képért is, amit párunkról felépítettünk. Ilyen és ehhez hasonló helyzetekre hoz kiváló példákat – sőt, adott esetben megoldásokat is – a Psychology Today című folyóirat egyik érdekes cikke.

„Barátaink”

Trükkös dolog lehet összeegyeztetni azt a képzetet, amit kialakítottunk valakiről, azzal, amilyen ő valójában. Legtöbbször – amikor egy új barátság bontakozik ki – az idő haladásával egyre jobban megismerjük őt, egyre összetettebb és pontosabb képet kapunk róla. Ha hagyjuk. Eleinte ugyanis hajlamos az ember szépítgetni a helyzetet. Vagy csak azt észrevenni, ami az ő elképzeléseibe belefér. Mikor van egy új, szerintünk nagyon kedves barátunk, akkor időbe telhet felismernünk, hogy már harmadszorra mondja le közös találkozónkat, vagy hogy sosincs nála a telefonja, ha szükségünk lenne rá… Rejtélyes módon azonban mindig előkerül, ha ő szeretne valamit.

Vajon mit rejt a másik oldala?
Vajon mit rejt a másik oldala?

Aztán egyszer csak ráeszmélünk, mi is történik valójában. Hogy minket csak kihasználnak, hogy egyenesen ártanak nekünk, vagy hogy a másikkal együtt lenni már inkább nyűg és fáradtság, mintsem örömteli időtöltés. Természetesen előfordulhat, hogy ezek a változások kétoldalúak, s hogy a barátság szimplán elérte lejárati dátumát – csak még egyik fél sem volt képes kimondani azt. Ám abban az esetben, ha ez egyoldalú, s nem bírjuk elviselni tovább, akkor döntenünk kell.

Elfogadhatjuk, hogy ebben a barátságban ennyi van: nem várunk el sokat a másiktól, s mi sem fektetünk bele sokkal többet. De attól még találkozunk néha. Azzal, hogy észrevesszük és belenyugszunk, hogy ez nem az a fajta kapcsolat, amire mindig számíthatunk – s így nem is a legfontosabb –, visszanyerhetjük az irányítást. Már nem lesz bántó, ha a másik lemond egy találkozót, mert az „aranyhala akváriumát kell sürgősen kitakarítania” (ami nyilván egy egész estés feladat). Ugyanakkor arra is képesek leszünk, hogy nemet mondjuk, ha valaki szívességet kér tőlünk, vagy ha épp úgy érezzük, hogy kihasználnak bennünket.

A másik opció pedig az, hogy véget vetünk az adott kapcsolatnak. Néha csak ez lehet megoldás arra, hogy megkíméljük magunkat a rengeteg negatív hatástól. A sokat emlegetett mondás, miszerint „kettőn áll a vásár”, nem véletlenül lett sokat emlegetett.

Hiszen mérgező kapcsolatba kerülni egy dolog, ott maradni és tűrni pedig már egy másik.

Persze semmiképp nem szeretnénk azt sugallni, hogy ez könnyű vagy egyszerű döntés lenne. Elvégre sokszor még észrevenni is nehéz, hogy ártalmas kapcsolatba kerültünk. Viszont ha megtörténik ez a felismerés, s úgy érezzük, valami nem felel meg nekünk, akkor már csak a cselekvés tud ezen változtatni.

A család

A dinamika itt is hasonló, mint a barátságok esetén, csak van benne egy kis nehezítés. A családtag ugyanis akkor is családtag marad, ha épp megkeseríti az életünket. Olyan emberekbe, akik attól érzik jól magukat, hogy másokat megalázhatnak, bárhol és bármikor belefuthatunk. Maga a felismerés viszont minden esetben sokat segíthet. Az előző példánál maradva: saját viselkedése többet mond el a cselekvő személyről, mint arról, akit az illető megalázni vagy épp kellemetlen helyzetbe hozni próbál.

A másik nehézséget a felettünk lévő generáció iránt megkövetelt tisztelet jelenti. Ami akkor is megkövetelt, ha a papa vagy a mama már harmadszorra kritizálja a kinézetünket, vagy hangosan fejtegeti, hogy miért nem csoda, hogy nincsen még párunk. Csakhogy ezt sem kötelező elviselnünk. Ha már ugyanis egyszer észrevettük, hogy mi az efféle támadások legfőbb célja, akkor érzelmileg könnyebben távol tudunk maradni az ehhez hasonló szituációktól, s azok helyett inkább olyan személyekre koncentrálni, akik tényleg építően hatnak ránk. Elvégre minden kapcsolathoz két ember kell. A mérgezőekhez is! Így ha a fogadó fél kilép, akkor nem marad más, mint egy mindenkivel morgolódó személy.

Azok a bosszantó idegenek…

Kissé távolabbi vizekre evezve: az életünkbe időről-időre beeső idegenek is lehetnek bosszankodásunk okozói. Kivel ne fordult volna már elő kasszánál állva, hogy a mögöttünk lévő ember harmadszorra is nekünk tolta a kocsiját? Vagy buszra szállás közben valaki bevágott elénk, felszállás után pedig hangosan háborgott, hogy milyen udvariatlanok az emberek. Persze vannak véletlenek, s bárki lehet néha figyelmetlen. Ám a szándékosan agresszív emberek – akiknek szinte szükségük van arra, hogy idegenekbe kössenek bele –, már más kategória. Valójában nincs helyes válasz arra, mit is kezdjünk velük. Ez a legtöbb esetben helyzetfüggő. Azon mindenesetre érdemes lehet elgondolkodnunk, hogy nem csak szívességet teszünk-e nekik azzal, ha belemegyünk gyermeteg játékukba, s engedünk indokolatlan provokációjuknak?


Iratkozz fel hírlevelünkre!