„Mázsás kövekkel nem lehet futni” – Reményiné Csekeő Borbála pszichológus válasza Skrabski Fruzsinának

Pár nappal ezelőtt nagy visszhangot váltott ki Skrabski Fruzsina filmrendező, újságíró közösségi oldalra írt személyes hangvételű jegyzete a „múltban élő pszichológiáról”. A szerző, bár nem tagadja, hogy a pszichés betegségeknek lehetnek múltban gyökerező okai, a múlt „kapargatása” helyett a jelenre, jövőre fókuszáló kérdéseket érzi hasznosnak. Foglalkozz azzal, hogy merre indulj, hol leszel hasznos! – Szimpatikus gondolat. Érthető, hogy a bejegyzés sok egyetértő hozzászólást kap, de megjelennek az ellenvélemények is. Reményiné Csekeő Borbála pszichológus publicisztikája.  

Carpe diem – ragadd meg a napot! A horatiusi tanácsnak sok mai követője van. Lót felesége is hátranézett és sóbálvánnyá lett. Aki az eke szarvára teszi a kezét, ne nézzen hátra! Mi van az üzenetek mögött? Csak csábítás a jelen megélésére, vagy éppen a ma döntéseiért, a jövőnkért való felelősségvállalás hangsúlyozása? És hogy vállalhat felelősséget a máért, a holnapért, aki nem ismeri a tegnapot? Van-e olyan térkép, mely hasznos, ha nem tudjuk, eddig hova jutottunk, honnan kell tovább indulnunk?

Ókori bölcsek, bibliai versek, nagy költőink és slágerénekesek sora ír a múlt, a jelen és a jövő hármasáról. Valóban sokszor tűnik kevésbé fájdalmasnak, vagy éppen hatékonyabbnak, értelmesebbnek a jövő felé fordulni. Létünk mélybe húzó ingoványa helyett, nézzünk előre, és

„ha akarjuk, még tűzhet ránk a fény!”

– énekli a tragikus sorsú Máté Péter.

Tényleg csak akarni kell? Az élet értelme megtalálható, és csak rajtunk múlik minden? Keressünk barátokat, legyünk jók, és tűzhet ránk a fény?

Skrabski Fruzsina múltban élő pszichológiáról ír. Aki olvasott Freudtól – Freudról, a pszichoanalízisről, látott pár Woody Allen filmet vagy csak ismer pszichológus vicceket, úgy véli, érti, miről beszél. A pszichológiai iskolák többsége, nem csak a klasszikus analízis, hanem annak eredményeiből táplálkozó későbbi terápiás módszerek is szeretnek úgymond, vájkálni a kliens múltjában.

A pszichológia nagyon tág tudomány, és felfedezéseit az élet egyre több területén használják. Sokszor, amikor pszichológiáról hallunk, valójában személyes pszichológiai tanácsadásról, még jellemzőbben pszichoterápiáról van szó. Segítő, kísérő, gyógyító folyamatokról, amikben fontos szerepe van a múltnak. Ez lehet néha sebeket feltépő, kiléptethet a komfortzónánkból, tehet türelmetlenné, és válthat ki önvédő ellenállást. Olyasféle gondolatokat, hogy mindenkinek meg voltak a maga traumái, és köszi, én a magaméval jól elvagyok, csak a továbblépésben segíts. És amúgy is, ha most akarjuk meggyilkolni egymást a férjemmel, miért kell a dédszülőkig nyúló családfámról beszélni? Ha főnököm elé kell állnom holnap, akkor miért kérdeznek az apámról? Ha a saját házasságomat siratom, mit jönnek a szüleim válásával?

Miért kérdezget a pszichológus a múltról, amikor a jelenben szenvedek és a jövőm érdekében kérek segítséget?

Ráadásul nem csak a pszichológusok jönnek a múltunkkal! Hála a magazinok lélek rovatának, a változó megalapozottságú önsegítő könyveknek és segítő képzéseknek, már a szomszéd asszony is tudja, hogy a születésélményünkön, a szoptatáson és csupa elfojtott emléken múlik minden. Mindenről az anyánk tehet! Amiről nem ő, arról esetleg az apánk. Bár kétségkívül a felelősséghárítás lehetőségének is van vonzása, egyet kell értsek Skrabski Fruzsinával, ez így tényleg nem tűnik túlságosan előremutatónak…

Mégis, hiszem, hogy a múltba nézés megkerülhetetlen!

Ha egy rosszul összeforrt csont miatt a beteg nem tud járni, bár szeretne, szét kell törni újra a csontot. Akik tudnak járni, kapcsolatokat kötni és megőrizni, célt látni, akik hasznosnak tudják érezni magukat, ritkán kerülnek pszichoterápiába. Nem az egészségeseknek van szükségük orvosra! És – éppen a nagy múltba néző, S. Freud megfogalmazása szerint – egészséges az, aki dolgozni és szeretni tud. Az egészséges ember is elakadhat, kérhet segítséget, tanácsot, vezetést élete egy-egy területén, vagy tanulhat meg hasznos stresszkezelő módszereket és gazdagodhat kommunikációs tréningeken, de egy lelkében beteg emberen nem pusztán a relaxáció, vagy egy jó coach fog segíteni.

Ezért veszélyesek Skrabski Fruzsina gondolatai.

Egy könnyebb, gyorsabb, de sokaknak járhatatlan utat festenek fel. Mintha valaki bemenne egy madárkórházba és noszogatná a törött szárnyú sasokat, hogy ne gubbasszanak itt, inkább repüljenek. Káros és mérgező csak úgy „odaokoskodni” lelki blokkokról és szeretetlen szülőkről, de hasonló hatású lehet, a „ne a múltat kapirgáld, kelj fel és járj” parancs, hiszen hitet, erőt és célt nem tudunk ilyen egyszerűen a másiknak adni. Ezekhez mindenkinek a saját útján, sokszor segítséget elfogadva kell eljutnia, és bizony ezek az utak nem egyformák.

Senki sem ígérte, hogy a Föld igazságos hely. Van aki szerető családba érkezik, más bántalmazó, elhanyagoló környezetben nő fel. Kinek több, kinek kevesebb jó és rossz emlék kerül a hátizsákjába menet közben.

Nem lehet futni mázsás kövekkel, összekötött lábakkal.

Ki kell nyitni a hátizsákot, oldani kell a csomókat. Ez lehet hosszú, fájdalmas, terméketlennek tűnő folyamat, de megspórolhatatlan. Nem azért kell ez, hogy onnantól egész életünkben a hátunkra pakolt terhet dédelgessük, inkább hogy szembenézzünk a kapott csomaggal és letegyük, amit nem akarunk tovább cipelni, vagy abból legalább annyit, ami letehető, ami nem nőtt túlságosan is hozzánk.

Utána meghúzhatunk egy vonalat (tudva, hogy eljöhet még az a helyzet, mikor újra visszatérünk, újabb terhek lerakásáért), és megérezhetjük szabadságunk súlyát. Kaptam, amit kaptam, vagyok, akivé lettem, jutottam eddig pontosan idáig, és most itt és így kell neki feszülnöm az előttem valóknak. Az már valóban a mi felelősségünk, hogy innen merre haladunk tovább!

 A szerző pszichológus, a Kék Vonal Gyermekkrízis Alapítvány szakmai vezetője. 


Iratkozz fel hírlevelünkre!