Legújabb törésvonalaink – mi mozgatja a politika és az emberek vitáit? II. rész

Nem értünk szót egymással. Az közéletről folyó viták indulatosak, míg sokan egyáltalán nem tudnak azonosulni senkivel, így a vitákat is kerülik. A már sokszor kivesézett és leírt történelmi törésvonalakon kívül mely új jelenségek határozzák meg a pártok párbeszédét? A globális változások hogyan hatottak a szavazók megszólítására és miként csapódik le a hétköznapi diskurzusunkban mindez? Cikkünk második része.

A történelem jelenidejű, a változás pedig paradox mód állandó. A világ társadalmainak fő próbatételei a globális modernizáció szülte kihívások. Létezik egy felfogás, mely szerint Európában a geopolitikai status quo a Római Birodalom felbomlását követően állandósult és a mai napig három fejlődési régióra osztható. A középső rész – melyben mi is élünk – a legtöbb esetben bizonyos típusú útkeresésben volt, azonban a vasfüggöny lebontása után Közép-Európa ismét a Nyugathoz közeledett (Szűcs, 1983, idézi Csepeli és Örkény, 2017). A középső régió az Európai Uniós és NATO-tagságok révén politikailag és katonailag köteleződött el az egyik oldalnak és hagyta el a másikat, de mint a közvélemény-kutatások eredményei is megmutatták, egyéni szinten is a Nyugat felé tekintünk.

 Az átrendeződés régi-új szerepeket és pozíciókat kínált a frissen „szabadult″ országoknak a visszatérő nyugatközpontú világrendszerben, ahol így ellentmondást nem tűrve ismét kialakult a centrum-periféria-félperiféria felosztás (lásd cikkünk első részét). Gagyi Ágnes (2014) a a három régió közt kialakult viszony középső régióból történő elemzésére és megértésére az antipopulizmus kifejezést használja. „Az antipopulizmus a globális hierarchiák makrostruktúráinak szintjén a poszt-szocialista társadalmaknak azt a gyakorlatát jelenti, hogy a globális hierarchia elismerési különbségeit elfogadják, és azokat egyszerre alkalmazzák magukra és másokra.

A hazai pártok két ellentétes – a saját tetteiket legitimáló – nézetrendszer keretei közt, a félperifériára jellemző [simple_tooltip content=’Régen: kevesek zsarnoki uralma. Ma oligarchák alatt, főleg a sajtónyelvben, az államhatalomtól jelentős mértékben független, nagy hatalmú üzletembereket, milliárdosokat értik.’]oligarchikus[/simple_tooltip] struktúrában stabilizálódtak, csatáikban a törésvonalak megszilárdultak és

az antipopulizmus a helyi hatalmi harcok eleme lett.

Ezek a konfliktusok azonban a mindennapi életünk részévé váltak és a centrum, a Nyugat vezető szerepéhez viszonyítva az én és a másik viszonyát is áthatják. Ahogy a hierarchiát elfogadva a kialakult régiókat elhelyezhetjük egy értékskálán, úgy értelemszerűen elfogadjuk saját társadalmunk alsóbbrendűségét (illetve felsőbbrendűségét a perifériához képest).

Saját csoportunk alárendelése révén pedig a szubjektum sem tud értékesként tekinteni önmagára, ezért ez a feszültség mint érzelmi kisülés jelenik meg saját csoportunk tagjai felé. A megoldás keresésekor választás elé kerülünk: vagy magunkévá tesszük a felsőbbrendűség jegyeit, míg másokra toljuk az alsóbbrendűség jegyeit vagy a detektált és megragadott társadalmi jegyeket és értékeket igyekszünk pozitív előjellel ellátni. Az első stratégia az ún. önkolonizáló emancipáció, a második pedig koloniális önszeretet. Ami azonban itt is szembetűnő: „mind a két stratégia a modernizációs ideológiának arra az értelmezési keretére épül, ami a kapitalista világrendszer globális hierarchiáját az adott társadalmak belső tulajdonságaiból fakadó elmaradottságával legitimálja″ – írja Gagyi (2014).

A „demokrata″ oldal által képviselt önkolonizáló emancipációs narratíva lenézi, továbbá az alsóbbrendűség újabb és perdöntő bizonyítékaként kezeli a „nemzeti″ oldal – és a koloniális önszeretet stratégiájának – azon lépéseit, melyek a globális paktummal szembemenve pozitívan igyekszik feltüntetni bizonyos csoporttulajdonságokat. Ezzel egyidejűleg a másik oldal megerősítve érzi magát a kompenzatorikus felértékelés hadműveletében, hiszen az önkolonizáló emancipáció öngyűlölő gesztusait valódi támadásként (értsd: hazaárulásként) éli meg.

Ez az örökös és egyre mélyülő ellentét nem pusztán az energiák elfecsérlése vagy a globális rendszer valódi kritikájának elmaradása végett káros, hanem azért is, mert elragadja tőlünk annak lehetőségét, hogy

saját valóságunkat, helyzetünket és képességeinket realitásként ismerjük fel.

Képzelt világunkban az egyik oldal érzelmektől vezérelve hisztérikusan örökké farkast kiált, az európai útról való letérést félti és rasszizmust, fasizmust vizionál. A másik oldal pedig a nemzetre törő gyakran arctalan és ismeretlen gonosztevőktől fél.

A gazdasági válság és egyéb tényezők hatására legitimációs krízisbe keveredő „demokrata″ oldal jelentősen meggyengült, a hazai demokratikus antipopulista stratégia kifulladt. A nép és az elitek konfliktusát a koloniális önszeretet gesztusait és az antidemokratikus populizmus stratégiáját alkalmazó „nemzeti″ oldal simítja épp, közben legitimációs projektjét (és a nemzeti tőkésosztályt) építve.

A globális hierarchia újragondolása nélkül ezek a diskurzusok és a politikai emancipációs törekvések csak a struktúra újratermelődését jelenthetik, ráadásul a felzárkózást vezénylő elitek, hatalmi érdekeik miatt ebben érdekeltek is, ezért  továbbra is az

önszeretet-öngyűlölet és az alá-felé rendelési verseny közepén ragadhatunk.

Összegezve: az antipopulizmus jelenségköre hatással van a kelet-európai integrációra, folytonos alá-felé rendeltségi harcot eredményezve és így áthatva mind a helyi hatalmi elitek tetteit, mind az emberek hétköznapi identifikációját. Ha maradunk ebben a keretrendszerben, akkor ez a rendszerváltás után kialakult és mára jelentősen megerősödött törésvonal képes lehet még sokáig szítani és dominálni konfliktusainkat átpolitizált párbeszédeinkben és társadalmunk puskaporos légkörében.

Felhasznált irodalom:

CSEPELI, GY., ÖRKÉNY, A. (2017): Nemzet és migráció. ELTE TáTK. Online.

GAGYI, Á. (2014): Az antipopulizmus mint a rendszerváltás szimbolikus eleme. Fordulat, 21, 299-316.


Iratkozz fel hírlevelünkre!