A függőség büntetése már csak sötét múlt. Vagy mégsem?

Örök aktualitása van a függőség kérdésének, és miközben elfelejthetjük azt, hogy a függőség csupán akaratgyengeség, mégis tanulhatunk valamit az úgynevezett morális modelltől. Számos modell született, ami az addikció kialakulását és fennmaradását magyarázza. Habár ezek mindegyike máshol keresi a függőség eredőjét, a célmeghatározás tekintetében nincs eltérés.

Azzal aligha lehet vitatkozni, hogy a függőség krónikus betegség. Ennek legtárgyilagosabb bizonyítéka, hogy a DSM korábbi és legfrissebb kiadványa is megemlékezik a pszichoaktív szerhasználathoz és egyéb addiktív viselkedésekhez kapcsolódó zavarokról. Az érintettek mindennapjai pedig ennél is kézenfekvőbb bizonyítékokat adnak arra, hogy az addikció nem csupán nemkívánatos szeszély vagy akaratgyengeség. Mégis hosszú volt az út odáig, hogy a betegség-koncepció elfogadottá váljon.

Bűn és büntetés: a morális modell

A függőség nem meglepő módon akkor tett szert a tudományos-szakmai érdeklődésre, amikor nyilvánvalóan megmutatkoztak azok a negatív következmények, amelyek a szerhasználatból eredeztethetőek. (És csak jóval később figyeltek fel a nem szerhasználathoz köthető, viselkedési függőségekre.) A nem várt következmények nemcsak a függőt sújtották, hanem a szenvedélybeteg családját és tágabb környezetét is. Könnyen adja magát a következtetés, hogy az elszenvedett károk egyszemélyes felelőse maga a függő. A függőség csupán akaratgyengeség, erkölcsi defektus, a változásra való elszánás hiánya. Ezen feltételek mellett az állapot befolyásolása, vagyis a kezelés is mindenekelőtt az akarat megerősítésére, az értékek helyreállítására irányul.

Történetileg a morális modell tekinthető a legrégebbinek. Meghaladott koncepció, hiszen a függőség kialakulásában biológiai, pszichológiai és szociológiai faktorok egyaránt szerepet kapnak. Hátránya, hogy antagonisztikus viszonyba rendezi a segítő és a segített személyét. A segítő szakember könnyen az ítélethozó omnipotens szerepébe léphet, miközben moralizál. Ebben a kapcsolatban a felépülőt gyakran stigmatizálja lemoshatatlan „bűne”, a függősége. Azzal együtt, hogy

a modell többnyire csak a morális visszásságokra összpontosít, túl szűk fókusszal dolgozik,

és éppen ezért elavultnak tekinthető, ennek ellenére előnye is akad. Kiemelhető és megőrizhető az a sajátossága, hogy az egyén felelősségérzete erősíthető, felvethető a jóvátétel lehetősége. A tizenkét lépéses anonim önsegítő csoportok is használják a modell egyes elemeit, ugyanakkor egyetlen korszerű addiktológiai terápiás megközelítés sem hirdeti a morális modell kizárólagosságát.

Az észrevétlen minták szerepe: a tanulási modell

A tanulási modell nem mutogat ujjal a függőre. Sőt felveti annak lehetőségét, hogy a családon belül kialakult és rögzült minták tartják fenn a függő viselkedést akár generációkon át. Az olykor elutasított vagy éppen nem tudatosult szülői szerfogyasztó magatartás észrevétlenül adódik át, így nem ritka, hogy az édesapa alkoholizmusát rosszalló gyermek életét a marihuána kezdi el irányítani. A képlet fennmarad, a választott szer cserélődik ki.

A modell előnye, hogy a kezelés a rendszerszemlélet irányába mutat: a függőség nem, vagy nem kizárólagosan az egyénből indul ki. A kezelés feladata lehet a függő viselkedést megerősítő tényezők „hatástalanítása”, a hibás tanulás korrigálása. Ehhez lehet az egyik eszköz a kognitív viselkedésterápia. A modell hátránya akkor mutatkozhat meg, ha a hibás tanulás fókusza nem ad lehetőséget arra, hogy az egyén saját felelősségével és cselekvési lehetőségeivel szembesülhessen.

Én és mások: a szociális modell

A tanulási modelltől nem idegen a szociális modell. Ez az elgondolás a függőséget tágabb kontextusba helyezi. Számba veszi egy szűkebb-tágabb közösség működési szabályait, környezeti és kulturális behatásokat, a családi befolyáson túl a kortárscsoport szerepét is. A kezelés kitérhet arra is, hogy az egyén megváltoztassa szociális környezetét, átalakítsa azt a díszletet, amiben a függőség felvonásai zajlanak. De ide tartozik az is, ha a szociális funkciók átértékelődnek, a stresszhatásokra adott válasz módosul.

A modell előnye, hogy nyitott arra a kontextusra, amiben a függőség kialakul és fennmarad. Hátránya az lehet, ha maga a kontextus projekciós felületként kezd el működni, vagyis az egyén az elszenvedett nehézségek kizárólagos felelősségét a családra, társadalomra, drogpolitikára hárítja.

A szenvedélybetegség a szenvedély betegsége: betegségmodell

Eljutunk ahhoz a modellhez, mely az addikció biológiai vonatkozásait is számba veszi. A modell a függőséget olyan egésznek tartja, aminek legkisebb egysége a tünet. Egy pszichoaktív szer nagy mennyiségű fogyasztásán túl egyéb járulékos tünetek rajzolja meg a teljes képet, ami jelentheti a szociális kapcsolatok leépülését, a mindennapi aktivitás romlását. Éppen ezért a betegségmodell nem idegen a már felsorolt modellektől. Ugyanakkor a betegségmodell alapgondolata átszűrődik más modellekbe is: a függőség élethosszig tartó, nem gyógyítható, de tüneteit tekintve kezelhető, tünetmentesen tartható betegség, akárcsak a cukorbetegség.

A modell előnye, hogy

a betegségtudat kialakításától kezdődően öngondozásra sarkall,

a betegséget „karbantartható” állapotként kezeli. Hátránya, hogy az ártalomcsökkentést kevésbé érzi sajátjának.

Függőség mint következmény: önmedikalizációs modell

Ez a modell tulajdonképpen a betegségmodell „kistestvére”. Hasonlóképpen azt vallja, hogy az addikció betegség, ugyanakkor egy, a kialakulását megelőző pszichológiai, pszichiátriai probléma leágazásaként, következményeként tekint a függőségre. Az elmélet szerint a pszichiátriai betegség vagy valamilyen pszichés strukturális-funkcionális zavar kompenzálása, korrigálása történik egy szer által. Gyakran elhangzik, hogy a függőség érzésbetegség.

A modell előnye pont az, hogy a kezelés rátekint arra az é9rzelmi klímára, ami beengedi a pszichoaktív szert a függő életébe. Eszköze lehet a pszichoterápia és a farmakoterápia egyaránt. Hátránya, hogy a gyakorlatban olykor nehezen detektálható, hogy a függőség előzte meg a pszichiátriai tünetek kialakulását vagy fordítva. A teljes szermentesség kialakítása azonban segít eldönteni a kérdést.

A függőség nem jár egyedül: a kettős diagnózis modellje

Árnyalatnyi a különbség az önmedikalizációs modellhez képest. Ez az elgondolás nem állít fel ok-okozati viszonyt: az egyén elakadását, pszichiátriai betegségét éppen úgy súlyozza, mint a szenvedélybetegséget. A függőség csupán annyiban élvez elsőbbséget, hogy a szermentesség kialakításával letisztul az az állapot, amit a pszichiátriai kórkép alakított ki.

Előnye, hogy többfókuszú, kevés hátránya között az említhető meg, hogy leginkább a klinikumban alkalmazható a modell, a szociális ellátás kevésbé képes képviselni kellő klinikai ismeretek hiányában.

Elmélet és gyakorlat: ami csak a kezelés során derül ki

A modellek természetesen ritkán ültethetőek át „vegytisztán” a valóságba. Kialakultak integratív modellek, emellett egy-egy felépülő számára más jelentheti a motivációs bázist, valamint az elérhető és aktiválható erőforrásokat. Ideális esetben a modell megválasztását a felépülő személy szubjektívan megélt problémája legalább annyira, ha nem jobban befolyásolja, mint a segítő szakember elköteleződése.

Ha a felsorolt modellek történetiségét tekintjük, a morális modell után időben meg kell állnunk, majd leginkább modellek egymás mellett éléséről beszélhetünk. A célok pedig minden kétséget kizáróan találkoznak a szermentes, felelős, vállalható élet megvalósítható eszményében.


Iratkozz fel hírlevelünkre!