Pszichológiai körkép a terrorista elméről, II. rész

Legutóbbi cikkünkben a terroristák elemzését kíséreltük meg. Jelen írásunk a cikk folytatása, így érdemes lehet visszaolvasni az előzményeket. Kiből lesz a terrorista? Mit kell tudnunk a merénylők attitűd- és motívumrendszeréről? Mi okozza a félreértések sorozatát? Nem feltétlenül kell bedőlnünk az interneten fellelhető írásoknak, melyek ennek az összetett témának a megismerését tűzik ki célul fél oldalas leírások által. Ismerje meg behatóan a témakört, és formáljon véleményt!

Melyek azok a legfőbb pontok, melyeken keresztül körvonalazhatjuk a terroristák személyét? A szakirodalom alapján hat pontban összefoglalható a merénylők jellemrajza és az őket mozgató motívumok sokasága.

  • A terrorista személy nem vallási fanatikus, de a vallás jelenléte vitathatatlanul jelentős faktorként van jelen.

A terrorizmus motivációja lehet vallási indíttatású, noha az nem kizárólagos aspektusa a merényletek elkövetésének. Az argentin Montonerók, a Vörös Brigádok vagy az állami terrorizmus egyes elkövetői ateista módon gondolkodnak. A vallás jelentőségét ennek ellenére nem vitathatjuk el. A jelenleg leginkább válság sújtotta övezetek ugyanis vallási érvrendszerrel és célokkal rendelkeznek. Általánosságban véve kijelenthetjük, hogy egyszerre jelentősek a szekuláris illetve vallási motivációk. Ám egyik faktor jelenléte sem kizárólagos, sokkal inkább kiegészítő jellegű.

Ennek ellenére léteznek olyan szervezetek, melyek szélsőségesen fanatista eszméket közvetítenek, mint például az Egyiptomban működő Muszlim Testvériség. Az ilyen irányultságú csoportok esetében a vallás extrém túlsúlyba kerül, mely a cselekedetek elsődleges céljává és eszközévé válhat. A világtörténelemből leszűrhető tanulságok nyomán megállapítható, hogy a vallás születése óta olyan jelenség, mely képes legitimizálni és befogadhatóvá tenni majdnem minden fellépést és szélsőséges magatartást. Mivel a legtöbb hitrendszer sajátos szimbólum- és szabályrendszert követ, így a szimbólumok jelentéstartalma rendkívül rugalmas keretek között interpretálható. Nem véletlen, hogy azok a szervezetek, melyek vezetői elköteleződést próbálnak elérni a tagok között, egy sajátosan értelmezett ideológiát vonnak be csoportjuk létjogosultságának megteremtéséhez.

Erős párhuzamot vonhatunk a hétköznapi értelembe vett ideológiákba, illetve a vallásba vetett hit között.

A Ku Klux Klán szervezete például keresztény terrorista egységként aposztrofálta önmagát, számukra ideológiai adalékként szolgáltak a klerikális tanok a náci-fasiszta elvek megszilárdításához, noha azok nem képviselnek főprioritást a csoport szempontjából. Esetükben a vallás átveszi, illetve kiegészíti az ideológiák helyét és érvényét. Továbbá olyan érvek gyűjteményét jelentik, melyek a csoport létjogosultságának hitét támogatják.

Azok a terrorista csoportok, akiknél szélsőséges-szakrális nézőponttal találkozunk, fokozott hajlamot mutatnak az önfeláldozásra közösségük fenntartása érdekében. Ebből kifolyólag erősebb elköteleződést élnek meg csoportjuk irányába, eszközeik brutalitása és szélsőségessége erre is reflektál.

  • A terrorista személy dühöt él át.

Különbséget kell tennünk a düh és a gyűlölet között. A terrorista személy dühének fókuszpontjában egy korábban említett körülhatárolható struktúra, illetve absztraktabb elemek, esetleg korábbi frusztrációk is állhatnak. Amit fontos tisztáznunk, hogy düh és gyűlölet között éles határvonal húzódik. A gyűlölet nem az eszkalálódott düh belső élménye, motívumaiban ugyanis eltérő felépítést mutat. Clark McCauley pszichológus szakértő 2007-ben összevetette a terroristák legjelentősebb mozgatórugóit, melyek között kiemelt helyen szerepelt a düh motívuma. McCauley szerint a düh heves (meleg) érzelmi tónussal rendelkezik, míg a gyűlöletet rideg (hideg) emócióként élhetjük meg. Eltérőként tünteti fel a két érzelem időbeli perspektíváját is. Míg az első esetében rövidebb és periodikus lefolyásról beszélhetünk, addig utóbbi egy hosszú távú állapotot takar.

Gyűlölet esetében annak tárgyáról azt kívánjuk, hogy ne létezzen. Düh átélésekor inkább azt, hogy az adott illető valamilyen formában szenvedésen menjen keresztül. Maga a düh félelemben gyökerezik, mely kétirányú lehet. Düh azok felé, akiket potenciális veszélyforrásnak észlelünk, illetve azok felé, akiknek valamilyen formában nagyobb erőt vagy hatalmat tulajdonítunk. A düh tehát ebben az értelmezésben a félelem és a kisebbségi érzés egyvelege. A terrorista személy egyszerre tapasztalja azt, hogy ellenfele erősebb nála, valamint hogy tehetetlen a hétköznapi eszközök birtokában, céljai elérését illetően. A düh megjelenésének azonban pozitív hozadéka is van, nem pusztán valamilyen belső folyamatra adott reakció. Evolúciós pszichológiai szempontokat követve feltételezhetjük, hogy a düh segíthet a félelemérzet leküzdésében, és valamilyen szintig feloldhatja az erőviszonyok között húzódó aszimmetriát is.

A düh sok esetében feloldja a felek közötti erőkülönbségeket, azonban ellehetetleníti a békére való törekvést is.
A düh sok esetében feloldja a felek közötti erőkülönbségeket, azonban ellehetetleníti a békére való törekvést is.
  • A terrorista személy rendkívül frusztrált, és úgy érzi, személye ellen inzultust követtek el.

A frusztráció-agresszió hipotézise szerint a frusztratív helyzetbe kerülő személy minden esetben agresszív motívumokat birtokol. Amennyiben nincs lehetősége agressziójának kifejezésére, abban az esetben haragot él át. A további frusztráció és harag eszkalálódását okozhatja a belső érzelmek kifejezésének késleltetése, illetve teljes hiánya. A terrorista személy frusztrációja már a tervezgetés időszakában enyhülhet.

A harag és frusztráció olyan lelki azonosulási pontként szolgál a csoport számára, mely folyamatos kohéziós erőként van jelen a tagok között. A személyi inzultus élménye különleges pont a terrorizmus tárgyalása során. Az erőszakszervezet tagjai egyszerre osztoznak az egyéni, illetve a csoportot ért inzultus élményében. Egyrészt többen rendelkeznek olyan sérelmekkel, melyek családjukat ért erőszakkal kapcsolatosak, másrészt a csoport szintjén észlelik a szervezet diszfunkcionalitását (és alulról szervezettségét), melyet külső tényezők erőszakos jelenlétének tulajdonítanak.

A racionalizáció ebből a szempontból eszköz lehet terrorista személyek kezében, folyamatos igazolópontként szolgálhat bizonyos tettek elkövetésének jogosságára. Felmerül a kérdés, hogy miként lehetséges, hogy kompetensnek érezheti magát egy erőszakszervezet egy erősebb, szervezettebb, anyagilag jobban támogatott struktúra (pl. az aktuálisan hatalmon lévő kormány) ellen? Annak tudata, hogy egy terrorszervezet működőképesen van jelen egy államon belül, felerősítheti a csoportot érintő pozitív illúziókat, és grandiozitás hamis élményének adhat alapot.

Az egyedül tevékenykedő terroristák valamilyen szinten eltérő utat járnak be a csoportban működő személyekhez képest. Főképp rájuk érvényes az, hogy egyéni sérelmeik adják sajátos áldozatélményüket. A velük készített interjúk során kiderült, hogy már a csoporthoz történő csatlakozásuk előtt is izolált életmódot folytattak. Így esetükben (elsődlegesen) nem a szervezet húzóereje formálja a belső motívumrendszert. Az is lehetséges továbbá, hogy a magányos merénylők proaktív módon választanak maguk számára csoportokat, melyek céljaival képesek azonosulni. Patológiák szempontjából ők tűnnek a legveszélyeztetettebb rétegnek a terroristák között.

  • A terroristák csoportja rendkívül frusztrált. Tagjaik úgy érzik, hogy ellenük inzultust követtek el. A csoportra intenzív hatással van a csoportdinamika.

A csoporttal történő azonosulás nélkülözhetetlen a terrorcselekmények elkövetéséhez. Ehhez olyan ideológiai eszmerendszer integrációja szükséges, melyet saját személyiségük összetett motívum- és sémarendszerébe építenek be a merénylők. Ki kell emelnünk, hogy az új kutatási szemléletek számottevő hatást tulajdonítanak a csoportok működésének és a bennük zajló dinamikának. Kinder (1998) kutatásai rávilágítanak, hogy sok esetben a csoportérdek és -nyomás jelentősebb faktorként vannak jelen az egyéni érdekeltséggel szemben. Ez minden csoportra mint szerveződésre általánosan érvényes.

Ezt az is példázza, hogy a csoport tagjainak egyéni szempontjai folyamatosan a csoportérdek felé konvergálnak. Így például a szegényebb tagok nem szorgalmazzák a többieknél intenzívebben a jólétre irányuló politikát. A fiatal gyermekeket nevelő szülők sem fektetnek nagyobb hangsúlyt a faji megkülönböztetés csökkentésére vagy a közbiztonság javítására. Mindezek csak akkor következnek be, ha a csoport számára ezek jelentőséggel bírnak. A csoportba való beépülés viszont – habár ezt várnánk – nem a végső elkeseredettség eredményeként történik meg. A vizsgálatok során egyértelművé vált, mint például a Baader-Meinhof Csoport vagy az olasz Vörös Brigádok szervezetének kapcsán, hogy tagjaik többségének más lehetőségeik is voltak, mielőtt a beépülés mellett döntöttek. Nem éltek mélyszegénységben, részt vettek felsőoktatásban, munkával rendelkeztek, valamint családtörténetük sem volt egyedülállóan tragikusnak mondható. A szakértők végül arra a megállapításra jutottak, hogy a belépéshez és részvételhez nem egy kényszerhelyzet, hanem

a csoporttal történő intenzív identifikáció, a közös eszme- és értékrendszer vezetett.

Mindez nem zárja ki az elkeseredettség motívumát, csupán rávilágít arra, hogy az eddig feltételezett indokok nem szolgáltatnak kellően alapos magyarázatot a terrorista szervezetek működésére és fennmaradására.

A fentieknek megfelelően kijelenthetjük: a terrorizmus egy rendkívül sokoldalú erőszakforma. Ennél speciálisabb általánosításokat azonban nehéz lenne levonnunk, mivel kultúránként, történelmi korszakonként mást értünk terrorizmuson. Amit azonban biztosan tudunk, hogy a terroristák általában véve nem tekinthetők patológiásnak. Akárcsak az emberek általánosságban, racionális alapon működnek, ám nyitottak az ideológiai hatásokra. Cikkünk következő részében a Közel-Kelet merénylőinek elemzésével foglalkozunk, beleértve az öngyilkos merénylők és azok vezetőinek viselkedését.


Iratkozz fel hírlevelünkre!