Sosem késő változtatni? – A pályamódosítás kihívásairól

Mindannyiunk találkozik gyermekkorában a kérdéssel: „Mi leszel, ha nagy leszel?”. Vannak, akik rögtön rávágják a választ, és vannak, akik tétováznak. Ekkor azonban még nem tűnik igazán komolynak a döntés. Annál inkább, amikor felnőttként vetődik fel bennünk újra a pályaválasztás, illetve a pályaváltoztatás gondolata. Mi van, ha eddigi szakmánkat már nem érezzük igazán a magunkénak? Egyáltalán fontos egy hivatás mellett egy életre elköteleződnünk? Emilie Wapnick volt már művész, coach, író, tanár és kreatív igazgató, sőt mind egyszerre is. Szerinte sosem késő változtatni és új utakat felfedezni.

A pályaválasztás nem egyszerű feladat. Középiskolásként várják el tőlünk, hogy egy életre hivatást válasszunk. Legalábbis, ha aszerint gondolkodunk, ahogyan a nagy könyvben meg van írva. Emilie Wapnick, a „Multipotentiality” mozgalom elindítója sosem fért bele ezekbe a keretekbe. Szerinte sokszor nem azért esik nehezére valakinek egy hivatás mellett elköteleződnie, mert nem érdekli igazán, hanem éppen amiatt, mert szerteágazó az érdeklődése.

„Velem is megtörtént”

Emilie Wapnick egy TED konferencián tartott előadásában saját történetén keresztül ismertette a hallgatósággal a multipotencialitás fogalmát. Visszatekintett egészen a gyermekkoráig, és észrevett saját viselkedésében egy ismétlődő mintázatot. Minden alkalommal, amikor elkezdte érdekelni egy terület, teljesen elmerült benne, semmi mással nem foglalkozott. Nem kellett hozzá sok idő és egészen sikeressé vált benne. Nem sokkal később elért egy pontot, amikor untatni kezdte a feladat, már nem látott benne kihívást. Ilyenkor általában még nem adta fel, folytatta a munkát, hiszen

már annyi időt, energiát és pénzt áldozott rá.

Egy idő után mégis úgy érezte: már nem éri meg folytatni. Többet árt vele saját magának, mintha belevágna egy teljesen új tevékenységbe, ami érdekli, kíváncsisággal és izgalommal tölti el. Ez a mintázat kezdetben borzasztó szorongással töltötte el. Úgy érezte, így sohasem lesz képes igazi karriert építeni. Az is felvetődött benne, hogy valami gond lehet vele, hiszen minden „normális” ember képes elköteleződni egy hivatás mellett. Aggódott amiatt, hogy nem elég kitartó vagy túlságosan szétszórt, esetleg fél a sikertől, emiatt szabotálja saját karrierjét. A kétségek és a bizonytalanságok azonban nem csak személyen belüli tényezőkből származhatnak. A külső hatások is hangsúlyosak lehetnek. Ezek közé tartozik az is, hogy

kultúránk az elköteleződést támogatja.

A szociális közeg sokszor azt sugallja a fiatalok számára, hogy mindenkinek van egy „igazi hivatása”, választani kell és tartani kell magunkat döntésünkhöz. De mi van akkor, ha valaki nem így működik?

Ha a szakmaváltás mellett döntünk, nem ritkán vissza kell ülnünk egy időre az iskolapadba.
Ha a szakmaváltás mellett döntünk, lehet, hogy vissza kell ülnünk egy időre az iskolapadba.

Wapnick a magához hasonló embereket multipotenciálisnak nevezi. Ők olyan személyek, akiknek számos érdeklődési területük, kreatív törekvésük, illetve motivációjuk is van arra, hogy megvalósítsák céljaikat. A reneszánsz korszakban akár polihisztornak is nevezhettük volna őket. Egyesek egyszerre foglalkoznak több területtel, mások hónapokra vagy évekre elmélyülnek egy témában, majd váltanak egy teljesen különbözőre.

Már nagy vagyok, de mi legyek?

Valójában nem számít, hogy valaki multipotenciális személyiségnek érzi-e magát, esetleg más okból kíván pályát módosítani, legtöbbször nehézségekkel kell szembenéznie a nagy ugrás előtt. Sokan már a fontolgatás során eltántorodnak a változtatástól. Visszatartó erő lehet az időhiány és az eddig befektetett erőforrások mennyisége. De tarthatnak a környezetükben élők megítélésétől, és attól is, hogy nem lesznek képesek helytállni az új szakmájukban. Ezek mind bebetonozhatják a változtatni vágyókat egy olyan munkába, amit már nem éreznek önazonosnak. Ennek következtében a személyes fejlődés is elakadhat, hiszen a hivatás az identitás fontos részét képezi. Amikor be kell mutatni önmagunkat, az első információk között szerepel a foglalkozásunk.

Hivatásunk az önmeghatározásunk egyik alapvető pillére.

Ha valaki a fontolgatás szakasza után a pályamódosítás mellett dönt, annak kezdetben komoly, de nem legyőzhetetlen kihívásokkal kell szembenéznie. Mik lehetnek ezek a kihívások?

  • Bűntudat és szégyen

Nem könnyű szembesülnünnk azzal, hogy valami, amiért korábban lelkesedtünk, már nem szolgálja a fejlődésünket. Sokan úgy érzik kudarcot vallottak, bűntudatot és szégyent élhetnek át. A negatív érzelmekkel való megküzdésünkben segíthet az a gondolat, hogy a ragaszkodás egy nem kívánt szakmához szintén kedvezőtlen hatással lehet a jóllétünkre, a mentális és a fizikai egészségünkre is.

  • Ismét kezdőnek lenni

Egy felépített karrier után szokatlan újra kezdőnek lennünk. Ez komoly szerepváltozás, amivel meg kell küzdenünk. Azonban ha nyitottak vagyunk, megőrizzük magunkban a tanulás szeretetét, motiváltak és türelmesek vagyunk önmagunkkal, akkor hamar túl tudunk lendülni a kezdeti kényelmetlenségeken.

Aki új hivatást választ újra kezdő szerepbe kerülhet, ezért fontos, hogy megbarátkozzon a helyzettel és képes legyen elfogadni mások segítségét.
Aki új hivatást választ újra kezdő szerepbe kerülhet, ezért fontos, hogy megbarátkozzon a helyzettel és képes legyen elfogadni mások segítségét.
  • Félelem a kudarctól

Miért venne fel egy étteremtulajdonos egy ifjú titán helyett egy kezdő szakácsot, aki előtte évekig projektmenedzserként dolgozott? Jogosan merül fel bennünk a kérdés. A többéves munkatapasztalat viszont minket támogat, akkor is, ha azt más területen szereztük. Problémamegoldásban, szervezőkészségben és gyors döntéshozatalban valószínűleg kilométerekkel a pályakezdő előtt járunk. Ezek a képességek pedig egy séf számára is elengedhetetlenek.

  • Imposztor szindróma

Az imposztor szindróma azt a mélyen meghúzódó belső meggyőződést takarja, hogy a személy egy csaló. Mindenkit megtéveszt és egy napon fény derül majd az átverésre. Szokatlan tényező a szindrómában, hogy ahogy egyre sikeresebbé válik az adott területen, annál erősebb lesz ez a gondolat. A megnyugtató tény viszont a következő: a valódi csalók nem szenvednek hasonló érzésektől. Ők általában tisztában vannak a tetteikkel és mások kárára profitálnak a megtévesztésből. A hivatásváltás jelentős változás, az új feladatok először énidegennek tűnhetnek, de ezt tudatosítva a kellemetlen érzések is oldódhatnak.

  • Szembenézés a kritikával

A környezet számára váratlan lehet egy hirtelen szakmaváltásunk. Nem mindenki fogadja el könnyen, ha szerette úgy dönt, hogy félbehagy egy épülő karriert, és újra beül az iskolapadba vagy egészen mással kezd foglalkozni. Sok szülőnek az sem egyszerű helyzet, ha a gyermeke egyetemi szakot szeretne váltani. Vannak, akik ennek hangot is adnak. Ha azonban eltökéltek és magabiztosak vagyunk és hiszünk saját döntésünk helyességében, idővel a kritikus hangok is elcsendesednek.

Egy dologban biztosak lehetünk:

nincsen elvesztegetett tudás.

Lehet, hogy egy teljesen más területen fogjuk kamatoztatni vagy olyan kontextusban, amire nem is számítanánk, de minden ismeretünk gazdagít minket. Emilie Wapnick az előadásában Nora Dunn amerikai írónőt hozza példának. Nora Dunn amellett, hogy író, teljes állásban világutazó. Gyerekként zongoristának készült. Az így szerzett izommemória és rutin segítette hozzá, hogy ma ő legyen az egyik leggyorsabb gépíró. Mielőtt író lett, pénzügyi tanácsadó volt. Meg kellett tanulnia értékesíteni és vonzóan bemutatni egy szolgáltatást. Ezek a kompetenciák pedig abban segítik a mai napig, hogy meggyőzze a szerkesztőket és a kiadókat a könyvei megjelentetéséről. Újítani és új ismeretekre szert tenni tehát sosem késő, s a legritkábban időpazarlás.