A segítség útvesztője, avagy mi betegíti meg a pszicho-szakembereket?

A pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve. Na ez az a mondat, amiről egy pszicho-szakember is könnyen megfeledkezhet. Különösképpen akkor, ha Helper-szindrómával küzd és diszfunkcionális segítővé válik.

Aligha találunk olyan kultúrát, vallást, mely a segítségnyújtást vagy annak valamely formáját ne erényként ismerné el. Ennek van egy természetes megnyilvánulása, mely fejlődéslélektani értelemben a proszociális viselkedés kialakulásával veszi kezdetét. Ez olyan aktivitást takar, mely nem a végrehajtó személy számára hoz közvetlen hasznot, hanem más vagy mások részesülnek a tevékenység előnyeiből. Így jutunk el az empátia és az altruizmus fogalmáig, utóbbi fogalom az önzetlenség, az önkéntesség és a szolgálattétel együttállásával írható le.

Segítés mint hivatás

Miközben társas lényként a közösségben való létezésünket segíti a segítségnyújtás és a segítség elfogadásának képessége, szakmák sora jött létre, melyek célirányos és professzionális segítségnyújtásra szerveződtek. A segítő szakmák létrejöttét több tényező befolyásolta. Részben az, hogy a modern társadalmakban átalakult a közösség funkciója. Az individualista egyén önálló egység, nem csupán a közösség építőköve, ennél fogva az egyén létezésének funkciója is kiterjedtebb annál, mintsem hogy a közösséget összetapassza. Az egyéni érdek, szükséglet és igény létjogosultsága megkérdőjelezhetetlen a modern társadalomban, mindezek sérülése hatványra emeli a lehetséges problémák számát. A közösség – mely hasonló fajsúlyú érdekekkel, szükségletekkel bíró egyénekből áll – már nem képes spontán módon fenntartani a töretlen egyensúlyt. Külső, hathatós, célirányos segítségre szorul. Többek közt ez hívta életre a pszicho-szakmákat és olyan társszakmákat, mint a szociális munka.

Amikor a segítségnyújtás hatástalanságra ítéltetett

Nem meglepő módon azonban ezeknek a segítő hivatásoknak is megvan az Achilles-sarka, az az érzékeny pont, ami képes ellehetetleníteni a hatékony segítségnyújtást. Úgy hívják: Helper-szindróma. A Helper-szindrómát vagy Helfer-szindrómát a társfüggőséggel összefüggésben is szokás emlegetni. A társfüggőség vagy kodependencia olyan kétszemélyes helyzetben alakul ki, ahol a szenvedélybeteg (vagy valamilyen mentális zavarral élő személy) hozzátartozója túlzott kontrollgyakorlással próbálja meg befolyásolni a beteg viselkedését. Ez többnyire kevés sikerrel jár, a szenvedélybeteg ettől még nem válik szermentessé, miközben a kodependens fél énhatárai elmosódnak, autonómiája sérül, saját szükségletei háttérbe szorulnak.

Ehhez hasonlóan a szenvedélybeteg vagy más mentális zavarral élő személy környezetében feltűnhet az a professzionális segítő, aki hasonló működéssel bír, mint egy kodependens hozzátartozó. Ekkor beszélünk Helper-szindrómáról, melynek legszembetűnőbb jele a kliens vagy páciens túlsegítése. Ez azt jelenti, hogy a szakember saját határait átlépvén próbál túlteljesíteni, ami nem jár reális haszonnal a segített személy számára, ugyanakkor reális kockázattal bír a segítő életében. Ez a típusú segítés nem ritkán kontraproduktív, vagyis a jó szándék visszájára fordul.

A Helper-szindróma függőségként való azonosítása

A Helper-szindróma kapcsolati függőségnek tekinthető. A kényszeres segítés mellőzi az ésszerűséget és a racionalitást. A segítő énhatárai sérülnek, olykor összeér a szakmai identitás a munkán kívül hagyott identitással. Valószínűsíthető, hogy a segítés szándéka diszfunkcionális alapokon nyugszik. Diszfunkcionalitást jelez, ha a segítő szakember mások segítésében találja saját önbizalmának egyetlen forrását. Előfordulhat, hogy a segítő hárítja a saját nehézségeivel való szembesülést akkor, amikor kizárólag mások problémáira fókuszál. Szintén diszfunkcionális a segítés, ha a segítő hatalmi pozícióba emelkedik a segített személlyel szemben. Így merül fel a pszeudoaltruizmus fogalma: a látszólagos segítés mögött függőségi viszony, alá-fölérendelt szerepek rajzolódnak ki a segítő és a segített kapcsolatában. A segítő omnipotens módon teljesíti segítő hivatását, mely többet árthat, mint amennyi hasznot hoz. Csakúgy, mint a kodependencia, a Helper-szindróma is játszmaviselkedéssel írható le. A játszmák során segítő és segített egyaránt a nem felvállalható szükségleteiket elégítik ki némi múlékony nyereséggel, az interakció azonban vakvágányra fut a tiszta, egyenes kommunikáció hiányában.

Dióhéjban tehát érdemes a pszicho-szakembernek észben tartania néhány alapvetést. A segítő szakember nem isten és nem megmentő. Nem ítélethozó és nem börtönőr. Nem mindentudó és nem varázsló. A pszicho-szakember olyan valaki, akinek objektív látásmódja és eszköztára van arra, hogy a szubjektíven megélt nehézségein átsegítse a klienst. A pszicho-szakember esendő és nem tévedhetetlen. Szerszámosládájának legfontosabb darabja a saját személyisége, ezért ezt kell leginkább karban tartania. Ebben segíti őt a folyamatos önismereti munka, az önreflexió ébren tartása. Ez mondhatni kötelesség, önmaga felé éppen annyira, mint segítségre szoruló kliensei érdekében.