Jótett helyébe jót várj? – A fair play értéke

Nemrégiben egy igazi fair play-díjas jelenetnek és lenyűgöző sportemberi magatartásnak lehettünk szemtanúi. Az U20-as Európa-bajnokság 3000 méteres gátfutó számában induló Pavuk Tíra lényegében feladva a versenyt megállt, hogy segítsen felbukott társán, aki a szám nagy esélyeseként indult. Vajon mi állhat a mögött, hogy az emberek saját érdekeiket háttérbe szorítva segítenek másoknak? Tényleg igaz a mondás, hogy jótett helyébe jót várj? A továbbiakban megtudhatjátok!

Képzeld el, hogy valaki felajánl neked 20 000 forintot. Neked mindössze annyit kell tenned, hogy megosztod egy számodra ismeretlen személlyel. A szabályok szigorúak. Külön szobában foglaltok helyet és nem beszélhettek egymással. Pénzfeldobással dől el, ki lesz az adó, és ki lesz a fogadó fél. Tegyük fel, hogy te kerülsz az adó szerepébe. Egy alkalommal tehetsz a partnerednek egy felajánlást a pénz elosztására, aki erre igennel vagy nemmel felelhet, a felosztandó összeg ismeretében. Ha elfogadja a felajánlást, elosztjátok a pénzt. Ha elutasítja – nos, ebben az esetben egyikőtök sem kap semmit. A játék itt véget is ér, ismétlésre nincs lehetőség. Te mit tennél ebben a helyzetben?

A legtöbb ember ösztönösen a pénz 50 százalékát ajánlja fel partnerének,

mert egy ilyen elosztás fairnek érződik – ezáltal nagyobb eséllyel fogja elfogadni azt a másik fél. Azonban néhányan ennél merészebbek és úgy vélik, az összeg felénél kisebb felajánlással is sikert érhetnek el. Mielőtt döntést hozunk, érdemes feltennünk a kérdést: mit tennénk, ha mi lennénk a fogadó fél szerepében? Ha például az összeg 10 százalékát ajánlanák fel nekünk, elfogadnánk a 2000 forintot és hagynánk a másikat elsétálni 18 000 forinttal a zsebében? És ha az ajánlat mindössze egy százalék lenne? Hiszen a 200 forint mégiscsak jobb, mint a semmi. Vagy mégsem?

Mindezek tükrében talán nem fog nagy meglepetést okozni, hogy az emberek kétharmada 40-50 százalék közötti felajánlást tesz. Száz emberből jellemzően csak 4-5 akad, aki 20 százaléknál kisebb összeget adna a játékostársának. Egy ilyen csekély mértékű ajánlat megtétele felettébb kockázatos, hiszen könnyen elutasíthatja a másik fél. Döntő többségben így is tesznek, több mint felük nem hajlandó elfogadni a partnere javaslatát. De akad itt egy bökkenő!

Miért utasítaná el bárki is a felajánlott összeget, mondván, az túl kicsi?

Hiszen a fogadó félnek két alternatívája van: vagy elfogadja, amit ajánlanak neki, vagy nem kap semmit. A racionális döntés az lenne, ha bármit is mond a másik, ő arra igennel válaszol. Ennek mentén az adó félnek pedig a lehető legkisebb összeget kellene felajánlania és megtartania a maradékot.

A fentebb ismertetett szituációt ultimátum játéknak szokás nevezni. Hosszú időn keresztül az elméleti közgazdaságtan fókuszában a Homo economicus állt – a racionális egyén, aki könyörtelenül törekszik maximalizálni saját igényeinek kielégítését. Azonban az ultimátum játék és hasonló kísérletek során nyert tapasztalatok azt mutatják, hogy a hús-vér emberek a Homo economicus és a Homo emoticus keverékei.

Ugyanannyira tudja őket vezetni a hideg logika és az önzőség, mint az érzelmek.

Kísérleti és empirikus bizonyítékok sokasága támasztja alá, hogy az emberek törekednek saját anyagi jólétükre, de eközben figyelembe veszik embertársaik érdekeit is. Készek pénzt áldozni azok segítésére, akik kedvesek velük, de nem riadnak vissza az anyagi áldozattól azok megbüntetésére, akik nem bántak korrekt módon velük. Törődnek viselkedésük társadalmi megítélésével, valamint fontos nekik a saját énképüknek való megfelelés.

Az elveszett levél és az adózás lélektana

Anthony M. Yezer és munkatársai az úgynevezett „elveszített levél” kísérlet keretében erősítették meg az ultimátum játékok eredményeit. Egy kézzel írott levelet és 10 darab egydolláros bankjegyet helyeztek el egy megcímzett és felbélyegzett borítékban. Azonban volt egy csavar a dologban – nem írták rá a feladó nevét. A levélben az állt, hogy a benne lévő összeg egy baráti kölcsön visszafizetését szolgálja. Összesen 64 darab ilyen levelet helyeztek el felsőbb éves egyetemisták osztálytermeiben a félév során. A homo economicus modell szerint egyetlen levélnek sem lett volna szabad eljutnia a címzettekhez. A kísérlet viszont teljesen más eredmény hozott: a levelek 31–56 százalékát eljuttatták a hallgatók a címzettekhez.

A  „Contribution to the Public Good” (a közösségi javakhoz való hozzájárulás) nevezetű kísérletben Gerald Marwell és Ruth Ames olyan szituációt teremtettek, amely mindenki számára ismerős lehet. A játék során a résztvevők egy kezdeti pénzösszeget helyezhetnek el kétféle számla között. Ha az összeget a privát számlájukra teszik, akkor azt a kísérlet végén egy az egyben megkapják. Ellenben ha a közösségi számlán helyezik el, akkor az megszorzódik egy egynél nagyobb számmal, és az így felhalmozódott összeget egyenlő mértékben szétosztják a részvevők között a kísérlet végén. Mire is hasonlít ez egy kicsit? Igen, az adózáshoz. A homo economicus modell azt jósolja, hogy a résztvevők a teljes összeget a privát számlájukra fogják tenni, hiszen nem várnák, hogy bárki is a közösségi számlára tegyen a pénzéből. Marwell és Armes azonban azt találták, hogy a résztvevők a számukra rendelkezésre álló összeg 20–49 százalékát a közösségi számlára helyezték el.

Legyünk akár élsportolók, vezérigazgatók vagy sima átlagemberek, vajon miért lehet számunkra kifizetődő a fair play módon történő viselkedés? Főleg, hogy úgy tűnik, ez szembe megy minden logikával? Nos, a válasz a reciprocitás elvében rejlik. Amikor jót teszünk mással, egy hosszú távú befektetésben gondolkodunk – remélhetjük, hogy valamit kapunk majd viszonzásul. Ez lehet bármi: egy gyümölcsöző partnerkapcsolat, társaink elismerése, nyilvános figyelem vagy akár anyagi jellegű kompenzáció. De ha ezek közül egyik se lenne, egy dolog garantált: a boldogító tudat, hogy mi magunk jót tettünk valakivel.

***

Mindset Pszichológia több, mint érdekes cikkek halmaza. Nem egyszerűen egy szaklap. Ebből a rövid animációs videóból megtudhatod, miről is szól valójában ez a páratlan platform!


Iratkozz fel hírlevelünkre!