„Az emberi kapcsolatoknak kölcsönösnek kell lenniük” – interjú a Közel Hozzánk vezetőjével, II. rész

„Az önkéntes és a segítséget kapó egyén kapcsolatának kölcsönösnek kell lennie, különben nem fejlődik mindkét személyiség” – vallja Kovács Orsolya, a Vásáry Tamás Alapítvány szakmai vezetője. Interjúnk előző részében az önkéntesség motivációiról és az ilyen módon fejlődő készségekről beszélgettünk. Mik a jó önkéntes szervezet ismérvei? Milyen buktatói lehetnek az önkéntes és a segítségre váró egyén kapcsolatának? Mit jelent a személyes példa? Az interjú második részében ezekre a kérdésekre kerestük a választ.

A Közel Hozzánk Gyermekvédelmi Program vezetőjeként otthontalanokkal és gyermekotthonokban élőkkel foglalkozol. Hogy kerültél bele ebbe a világba?

Amikor elkezdtem egyetemre járni, rögtön egy gyerekotthonban tettem látogatást. Láttam egy hirdetést, és úgy éreztem nekem el kell mennem. Heti rendszerességgel jártam oda egyedül vagy egy szaktársammal. Ezután megkerestek egy olyan kéréssel, hogy nem csinálnék-e valami projektet az otthontalan témában. A gyermekotthonokból rengetegen lesznek otthontalanok, így összeér ez a két téma. Elkezdtünk hajléktalanoknak tehetségkutatót szervezni. Mentorkapcsolatokkal próbáltuk segíteni őket. Egy idő után azt fogalmazták meg, hogy az lenne a legjobb, ha ők visszaadhatnának nekünk abból, amit tőlünk kaptak. Minden ember akkor érzi magát igazán erősnek és jónak, ha tud adni valakinek. És akkor eljöttek a gyerekotthonokba játszani. Egyre több gyerekotthonba jártunk, egyre több önkéntes jött és egyre bővült a módszereink száma is.

Milyen programokkal igyekeztek segíteni ma az otthontalanoknak?

Van egy pályakísérés programunk, melyben segítünk a gyerekeknek megtalálniuk a hivatásukat, a szakmájukat. Ezeknek a gyerekeknek nincs példájuk arra vonatkozóan, hogy fontos a munka, és nem tudnak a pénzzel sem bánni. Még kicsiként akarunk nekik segíteni megtalálniuk azt a tehetséget, amelyet ha fejlesztenek, egy jó szakmában találják meg a helyüket. Hétvégi iskolákat szervezünk, amit játéknak élnek meg, de tanulnak például programozást, nyelveket. Mennek munkahely látogatásokra is. Mentorprogramunknak pedig az egy-egyes kapcsolatok a lényegei. Ezekben a kapcsolatokban az önkéntes mentorok a mentorált gyerekekkel közös élményeket szereznek, ki tud alakulni egy olyan kapcsolat, mely személyiségfejlesztő hatással van rájuk. Megélik, hogy a bajos gyereknek nézett fiú vagy lányt szeretik és elfogadják. Mindezt egy komplex fejlesztési tervre fűzzük fel.

Ám ha az ember idejét és energiáját saját maga helyett a gyerekeknek adja, az nem vezet jóra. Nekem is hosszú időbe telt, mire ezt megértettem. Az emberi kapcsolatoknak kölcsönösnek kell lenniük, hogy mindkét fél fejlődni tudjon. Ezért lényeges, hogy mindkét fél egyaránt kapjon és adjon. Ha a gyerek azt éli meg, hogy mindig csak kap, akkor kevesebbnek fogja magát gondolni. „Mivel a másik tud adni én meg nem, én nem vagyok olyan értékes.” Ez a személyben fájdalmat és agressziót válthat ki. Ilyenkor például fájdalmat okoznak a segítőnek. A szociális szférában nagyon sokan ilyenkor égnek ki. Azt érzik, mindent feláldoztak a gyerekért, aki ezzel visszaél. A gyerek elkezdi magát sajnálni, hogy nem lesz képes munkát találni. Az önkéntesnek várnia kell, amíg a másik fél is tesz a kapcsolatba. Így megtanulja, hogy ő is segíthet.

A Közel Hozzánk tevékenységében fontos, hogy a gyerekek úgy tanuljanak, hogy közben játszanak is

Milyen alapok jellemzik azt a szervezetet, ahol az önkéntesek könnyen megtalálják a helyüket?

Három fő jellemzőt emelnék ki. Az egyik az, hogy az önkéntes érezze: vele is foglalkoznak, ő is fejlődik. Tehát nemcsak úgy eljár és teszi a dolgát, hanem ő is számít. Az, amit ő bele tud rakni és az, amit ki tud venni, legalább ugyanolyan fontos szempont, mint hogy hogyan segítünk a gyerekeknek. Rendszeres találkozókkal és beszélgetésekkel lehet elérni ezt az állapotot.  A második pont, hogy tisztában legyen azzal, hogyan passzol bele az ő aktuális élethelyzetébe az adott munka. Vannak olyan időszakok, mikor egy ember nyitottabb tud lenni bizonyos célokra, és van olyan is, amikor nem. Ha most nem fér bele az idejébe, akkor is fontos, hogy a szervezetnél azt tudják mondani: „Ezzel nincsen semmi gond, majd két hónap múlva visszacsatlakozol”. A személy ezáltal érzi azt: itt lehet önként dolgozni. Végül, de nem utolsósorban elengedhetetlen, hogy az önkéntes a többiek segítségével rájöjjön arra: mit akar kivenni ebből a munkából. Fontos tudni, hogy ezt a vágyat meg tudja-e adni az adott munka. Előfordulhat, hogy egy önkéntes titokban arra vágyik, hogy ölelgessék őt a gyerekek.  Eleinte még megkapja, ám amint a gyerekek megszokják őt, elkezdik kimutatni valódi énjüket. Rázúdítják dühüket, indulataikat, melyet az illető nem tud kezelni, így könnyen elpártolhat. Előrelepésnek számít, hogyha ki tudja mondani: „Igen nekem vannak hiányaim, de azt nem a gyerekeken keresztül akarom megoldani”.

Mi segít jobban, ha teljesen azonosulunk a gyermek problémájával, vagy ha távolabbról közelítjük meg?

Alapvetően az önkéntesség pozitívan hat az emberre. Ám tudnunk kell, hogy miért is csináljuk az adott tevékenységet.

Az altruizmus ugyanis az egyik legfejlettebb védekező mechanizmus.

Az ember néha önmagát menti meg ezekben a gyerekekben, amivel nincs feltétlenül probléma. Tisztában kell lennünk azzal, hogy ha azonosulunk egy problémával, az bizonyos szintig segít a megoldásban. Bizonyos szint fölött azonban, ha nem tudunk megfelelő távolságból ránézni a témára, akkor beleragadunk.

Mennyire jelent veszélyt, hogy egy önkéntes munka az önkéntesnek egy álomvilágot teremt, és teljesen elszakad más életterületeitől?

Nem jó, ha valamit valami helyett csinálunk. A tevékenységet önmagáért végezzük, és ne valami pótlékaként! Ez a lelki egészség egyik alapja. Például ha egy személy nem tud elhelyezkedni a munkaerőpiacon, és rengeteg önkéntes munkában vállal szerepet, amely elviszi az ideje 98%-át, akkor ez a személy valószínűleg a saját lelki problémáival nem akar szembenézni. Azt látom, hogy sok szervezet kiszipolyozza az önkénteseit. Van egy-kettő vezető, akinek ez az élete, és teljes odaadást vár el a többiektől is, de azoknak nincs idejük vagy igényük napi 8-9 órát belerakni. Fontosnak tartom, hogy a felek össze tudjanak hangolódni. Ha valaki csak napi két órát tud beleadni az egészbe, nem azt jelenti, hogy rossz önkéntes, hanem egyéb életterületei is fontosak. Ettől még neki ugyanúgy megvan a helye a szervezetben.

Lehetséges, hogy az önkéntes nem is a konkrét munkájával segít, hanem azzal, hogy példát ad a gyerekeknek?

A programjaink a hatásmechanizmusai időnként jól megfoghatók, néha azonban burkoltabbak. A tanácsadás jól megfogható. Sokszor előfordul, hogy valaki összezuhan érzelmileg egy szituációban, és nem tudja ezt elmondani. Nem is arra van szüksége az illetőnek, hogy az adott problémát megoldjam, hanem hogy biztonságban érezze magát és tudja, hogy én még így is elfogadom őt. Néha ez sokkal fontosabb, mint a konkrét tanácsadás. Látja, hogy én ott vagyok vele. A modellkövetés egy fontos tanulási forma. A gyerek könnyen lemásolja, hogyan oldasz meg egy érzelmi feladatot önkéntesként.

Mit tartasz a legnagyobb sikerednek?

Az egyik 10 éves kisfiú, nevezzük Misinek figyelem és hiperaktivitászavarral küzd. Folyamatosan megszakított minden foglalkozást agresszív kitöréseivel, állandó harcot szított a csapatmunkákban. Kicsi korától a gyermekotthonban nevelkedett, az iskolában a „rossz gyerek” címkét hordta. Foglalkozásainkon megtapasztalta a feltétel nélküli elfogadást, azaz hogy bár nem helyeseljük negatív cselekedeteit, de az ő lényét szeretjük, és felületet adunk mind negatív mind pozitív érzései kifejezésének. Ebben a közegben szárnyakat kapott, a sokszor haragos fiúból egy vidám falkavezér lett. Ehhez egy olyan együttműködés kellett, amiben minden önkéntes empatikus tükröt tudott tartani a kisfiúnak. Elképesztően büszke vagyok rá, hogy a nálunk dolgozó önkéntesek folyamatosan képződnek, így megfelelően tudnak a legnehezebb helyzetekben is reagálni. Mélyreható változást egy gyermek életében csak így lehet elérni.


Iratkozz fel hírlevelünkre!