„A pokol a többi ember” – a népirtás lélektana

A történelem ismétli önmagát. Mióta világ a világ, számtalan történet igazolja, hogy a területért, erőforrásért vívott küzdelmek egész népcsoportokat kényszerítettek elvándorlásra vagy háborúra, és azok nem egyszer tűntek el szinte teljesen vagy teljesen a történelem viharai során. Ha nyitott szemmel követjük a híreket, láthatjuk: a mai kor embere sem bánik kesztyűs kézzel társaival. 

Nem kell messzire kalandoznunk emlékeinkben vagy a történelem lapjain. A XX. század legborzalmasabb eseményei egyben az emberi történelem legborzalmasabb eseményei is voltak. Felsorolni is szörnyű, kiválogatni néhány példát bármilyen kategorizálás miatt pedig mélyen cinikus a következő hívószavak közül: örmény népirtás, Holodomor, Holokauszt, ruandai népirtás, srebrenicai mészárlás. De mi történik most?

Polgárháború Szíriában, háborús konfliktus és harcok Ukrajnában, pattanásig feszült helyzet Észak-Koreában, az Európai Unió figyelmét teljesen lekötő, és tagállamait egymásnak feszítő menekültkérdés. Néhány példa az elmúlt évek humanitárius katasztrófái közül, miközben az előrejelzések szerint fel kell készülnünk a következő évszázad legnagyobb népvándorlására: a klímamenekültek millióira.

S ha már találkoztunk ezerszer a bennünk élő ördöggel, és az általunk meggyötört természet sem kíméli az emberiséget, akkor mi maradhat, mint újfent politikai és vallási céllal pusztítani?

Az elmúlt két hétben 125 ezer rohingya menekült Mianmarból Bangladesbe. A javarészt muszlim kisebbség több mint három évtizede identitásától és állampolgárságától megfosztva kénytelen élni, komolyabb nemzetközi segítséget nem is remélve. A katonai diktatúra viszonylagos lazulása közben megerősödő rasszista mozgalmak a rohingyákat

bűnbaknak kiáltották ki.

A hatalom pedig politikai okokból legitimálta ezt, hiszen bűnbakra mindig szükség van egy gazdaságilag nem prosperáló környezetben a feszültségek csökkentésére. A konfliktus fegyveres összecsapásokat eredményezett, a falvak égnek, az erőszak és a halál elől menekülnek az emberek – írja a 444.hu.

Milyen magyarázatot tud adni a pszichológia minderre? Hogyan lehetséges, hogy a csoportok közti konfliktusok ilyen szinten eszkalálódjanak és ilyen radikális események következzenek be?

A népirtás dinamikájának leírásához valamivel messzebbről kell indulnunk. Meg kell értenünk az előítéletek fogalmát és működését. Az előítéletek motivációs háttere a saját csoport felülértékelése a külső csoportokkal szemben. Allport (1954) megfogalmazása alapján nem más, mint egy személlyel szemben érzett idegenkedő, elutasító, ellenséges attitűd, amelynek alapja a személy csoporttagsága. Miután az adott csoportot negatívan értékeljük, ezért annak tagját felruházzuk a negatívan értékelt csoport minden tulajdonságával. Elmélete szerint az előítéletesség öt különböző fokozata nevezhető meg:
1. szóbeli előítélet,
2. elkerülés,
3. diszkrimináció, kirekesztés,
4. fizikai agresszió,
5. üldözés és kiirtás (Allport, 1954; idézi Erős, 2007).

Az előítéletek kutatása a második világégést követően került a szociálpszichológia homlokterébe és azóta is kiemelkedő témája a tudományágnak, kiegészülve az extrém, szadista és csoportos viselkedés illetve a parancsteljesítés kutatásával. Ki ne ismerné Stanley Milgram nevét és kutatásait, aki úgy vélte, hogy a nácik népirtó tetteihez mérhető vak parancskövetést amerikaiak nem lesznek hajlandóak végigvinni. Tévedett. Ugyanakkor eredményei laboratóriumi eredmények voltak.

Hogyan jutunk el a valóságban az előítélettől a népirtásig?

Az összes citált genocídium előjele valamilyen társadalmi krízis, kontrollvesztés volt (például a ’30-as évek gazdasági válsága). A nehéz helyzetben a szekértáborok zárják soraikat, védik értékeiket és normáikat. A vezető követése és az egyszerű, ökölszabályok mentén kitervelt megoldások preferálása lesz a jellemző (Fritsche és munkatársai, 2008). Mint olvashattuk, Mianmarban – az amúgy is gyenge gazdasági környezetben – egy lazuló katonai diktatúra áll az ország élén. Az átmeneti időszakok sosem kímélik a társadalmat, az eleve létező vallási és csoportellentétek kiéleződtek.

Az erősödő ellentétek és a bűnbakképzés miatt, a rohingyák csoportját már nem lehet pusztán elkerülni és tudomást sem venni róluk, a folyamat örvényszerűvé válik. Jellemzően a kollektív megkülönböztetés kezdeti stádiumában a kiszemelt csoportot még fenyegetőnek és erősnek címkézik (a nácik szerint a zsidók irányították a világot, a törökök szerint az örmények az oroszokkal kollaboráltak). Később, a már felhergelt tömegek számára akkor képes a vezetés a már veszélyesként aposztrofált csoportot még alantasabbá tenni,

ha egyszerűen megfosztja emberi jellegétől.

A dehumanizáció lehetővé teszi a fizikai agresszió megengedését az adott csoport ellen és növelheti az esélyét a külső vagy belső segítségnyújtás elmaradásának (Glick, 2005).

Nemcsak az elkövetés de az igazolás is lélektani alapokon nyugszik. Az elkövetők érezhetik, hogy meg kellett tenniük mindezt, hiszen „vagy ők, vagy mi”. Ismerünk eufemikus példát is: „nem tömeggyilkosság, hanem végső megoldás”. A moralitás hangján megszólaló „meg kellett tennünk”, vagy a felelősség félretolásával jövő kilégzés, a „parancsra tettük” is ismerős lehet.

A jelek baljósak tehát, a folyamat elindult, és aggodalomra ad okot, hogy vajon jut-e elég figyelem a világ eme tájékára is. Naiv feltételezés, hogy ilyen esetekben nem szólhatnak egy ország dolgába kívülről? Ha nem is népcsoportok szintjén, de [simple_tooltip content=’Kitty Genovese egy kora reggel munkájából hazafelé tartott 1964 márciusában, lakásának kapuja előtt megtámadták. Számtalan szúrt sebből vérezve, Genovesének sikerült eltámolyognia az utcasarokra, ahol segítségért kiáltott. Miközben a környező lakásokban fények gyulladtak, támadója visszatért és újra szúrt. Végül a támadás kezdete után több mint fél órával Kitty Genovese meghalt. A nyomozás kiderítette, hogy legalább 38 ember hallotta segélykiáltásait vagy látta a támadás részleteit. Miért nem segített egyikőjük sem?’]Kitty Genovese [/simple_tooltip] esetén megtanulhattuk: a felelősség nem oszlik el.

Felhasznált irodalom:

Erős, F. (2007): Irányok és tendenciák az előítéletek kutatásában. Educatio, 1, 3-9.

Fritsche, I., Jonas, E., és Fankhänel, T. (2008): The role of control motivation in mortality salience effects on ingroup support and defense. Journal of Personality and Social Psychology, 95(3), 524.

Glick, P. (2005): Choice of scapegoats. On the nature of prejudice, 50, 244-261.

.

 


Iratkozz fel hírlevelünkre!