Háborús bűnök, kollektív bűntudat

Nem könnyű megbirkóznunk azzal, ha a csoportunk, nemzetünk diszkrimináció vagy kirekesztés áldozata. Küzdhetünk a csoport pozitív képének visszaállításáért, vagy akár ki is léphetünk, ezzel elmenekülve a helyzetből. Mi a helyzet azonban, ha a saját csoportunk nem áldozat, hanem elkövető? Ez teljesen másfajta érzelmeket von maga után. Képesek vagyunk bűntudatot érezni olyasmiért, amit nem mi követtünk el?

Egyéni szinten a bűntudatról elmondható, hogy az úgynevezett öntudatos érzelmek kategóriájába tartozik (Lewis, 1993; idézi Doosje és mtsai., 1998). Ez azt jelenti, hogy a bűntudat megjelenéséhez szükség van belső szabályokra vagy elvárásokra magunkkal szemben. Eszerint a bűntudat egy egyéni kognitív folyamat eredménye, melyben a személy diszkrepanciát tapasztal az elvárható, helyes cselekedet, és saját viselkedése között. Fontos továbbá, hogy a bűntudat érzése jóvátételre motivál. Baumeister 1997-ben így fogalmaz: „A bűntudat visszafele tekintő érzelem sok esetben, mert arra fókuszál, hogy az egyén mit csinált rosszul a múltban, ugyanakkor a bűntudatnak nagyon erős anticipációs eleme is van”. Az a cselekvéses tendencia, hogy jóvá tegyük, amit valaki ellen elkövettünk, erősen köthető a bűntudat érzéséhez.

Bűntudat kollektív szinten

Ezek az elméletek csupán az egyén által átérzett bűntudatra fókuszálnak, ami egyéni diszkrepanciáinkból, és egyéni (valós vagy képzelt) bűneinkből fakadnak. Doosje és munkatársai szerint azonban nem csak saját, de csoportunk által elkövetett múltbéli bűnök miatt is lehet bűntudatunk, annak ellenére, hogy egyértelműen semmiféleképpen nem járulhattunk hozzá a szóban forgó cselekedetek elkövetéséhez. Egyéni szinten akkor élünk meg bűntudatot, hogy ha személyesen felelősséget vállalunk egy tettünkért (vagy tettünk hiányáért), aminek okán valaki más szenved. Csoportos szinten azonban

nem személyes felelősséget kell vállalnunk, hanem a csoportot kell felelősnek látnunk

egy másik csoport ellen elkövetett (vagy szükség esetén el nem követett) tettért (Mallett és mtsai., 2008). Doosje és munkatársai elméletükben Tajfel és Turner gondolataihoz nyúlnak vissza, miszerint az énképnek két komponense van: egy egyéni és egy csoportalapú. Szerintük a személyes bűntudat az egyéni szinten tapasztalható, a humánus értékek és a személy egyéni viselkedése közötti diszkrepancia folytán. A kollektív bűntudat pedig a csoportalapú identitás szintjén fordul elő, a fent említett értékek és az egyén saját csoportjának viselkedése között létrejövő feszültség miatt. Számos történelmi példa áll a rendelkezésünkre, hogy megvizsgálhassuk ezt a jelenséget, például a németek holokauszttal kapcsolatos érzései, az ausztrál-őslakos, vagy akár a zsidó-palesztin konfliktus. Doosje és munkatársai azonban laboratóriumi körülmények között bizonyították sikeresen a kollektív bűntudat létezését. Holland diákokat osztottak minimális csoportokba (vagyis a csoportbeosztás teljesen véletlenszerűen történt, a két csoportot ténylegesen semmi nem különböztette meg), majd egy feladat után visszajelzést kaptak arról, hogy a csoport tagjai általánosan, illetve ők magunk mennyire viselkedtek igazságos módon a másik csoport tagjaival szemben. Az eredmények szerint azok a vizsgálati személyek, akiknek azt jelezték vissza, hogy a csoporttársaik igazságtalanul bántak a külső csoporttal, bűntudatot éreztek emiatt, még akkor is, ha arról is informálták őket, hogy ők maguk tökéletesen igazságosan viselkedtek.

Fehér bűntudat

A fehér bűntudat fogalma egy életszerűbb példa a kollektív bűntudat létezésére. Steele (1991; idézi Swim és Miller, 1999) szerint a fekete és fehér amerikaiak is szorongással küzdenek csoporttagságukból adódóan. A feketék a kisebbrendűség érzésétől félnek, melyet számtalanszor megerősített már az amerikai történelem. A fehérek a fehér bűntudatból adódóan élnek meg szorongást, mivel tisztában vannak azzal, hogy manapság is mennyi jogtalan előnyük van a feketékkel szemben, amiért elkerülhetetlenül is hálásak. Steele szerint pusztán csak a fehér bőrűek csoportjába tartozni is elegendő a bűntudat megéléséhez,

mivel minden fehér ember akaratlanul is előnyt tud kovácsolni a feketék elleni rasszizmusból.

Swim és Miller (1999) vizsgálatukban a Fehér Bűntudat jelenségét igyekeztek igazolni. Bebizonyították, hogy a bűntudat mértéke korrelál a pozitív diszkriminációra való hajlandósággal. Ez az eredmény mutatja, hogy habár negatív érzésként címkézzük,

a bűntudatnak komoly társadalmi haszna lehet.

Iyer, Leach és Crosby (2010) szintén a Fehér Bűntudat jelenségével kapcsolatban további eredményekre jutottak. Eszerint a bűntudat mindenképpen ahhoz kötődik, hogy az egyén hisz a fehér kiváltságok, előjogok létezésében, illetve úgy látja, hogy az európai amerikaiak elkövetők a faji megkülönböztetés bűnében. Eredményeik szerint a kollektív bűntudat bejóslója a pozitív diszkrimináció támogatásának, ami az afroamerikaiak kompenzációjára törekszik. A fehér bűntudat azonban nem volt bejóslója az egyenlőségre vonatkozó törekvéseknek, melyek igazságosabb esélyeket biztosítanának az afroamerikai lakosság számára. Ezt inkább a másik csoport iránt érzett szimpátiával hozták összefüggésbe az eredmények.

A bűntudat határozottan averzív érzelem, melyet szeretnénk elkerülni mind csoportos, mind személyes szinten. Ha már egyszer mégis „bűnösnek” találjuk magunkat, a bűntudat átélése a jóvátétel megalapozásának szempontjából mindenképpen hasznos. A fenti kutatások azonban felhívják rá a figyelmet, hogy habár a kollektív bűntudatnak van társadalmi haszna, megvannak a maga korlátai is. A hosszú távú változások létrejöttéhez semmiképpen nem elegendő motiváció.

Felhasznált irodalom:

Baumeister, R. F. (1997). Evil: Inside human cruelty and violence. New York: WH Freeman.

Doosje, B., Branscombe, N. R., Spears, R., & Manstead, A. S. (1998). Guilty by association: When one’s group has a negative history. Journal of Personality and Social Psychology75(4), 872.

Mallett, R. K., Huntsinger, J. R., Sinclair, S., & Swim, J. K. (2008). Seeing through their eyes: When majority group members take collective action on behalf of an outgroup. Group Processes & Intergroup Relations, 11(4), 451-470.

Swim, J. K., & Miller, D. L. (1999). White guilt: Its antecedents and consequences for attitudes toward affirmative action. Personality and Social Psychology Bulletin, 25(4), 500-514.

Iyer, A., Leach, C. W., & Crosby, F. J. (2003). White guilt and racial compensation: The benefits and limits of self-focus. Personality and Social Psychology Bulletin, 29(1), 117-129.


Iratkozz fel hírlevelünkre!