Viszlát gyermekkor, helló felnőttkor!

Életünk során mindannyian megtapasztalhatjuk, hogy egy korábbi életszakaszból a következőbe történő átmenet nem megy mindig zökkenőmentesen. Különösen igaz ez a gyermekből felnőtté válás időszakára, hiszen a biológiai és a lélektani folyamatok mellett jelentős társadalmi és jogi vonatkozásokkal is számolni kell. Cikkünkben adunk néhány támpontot, melyekre érdemes ebben az életszakaszban figyelni.

A társadalmi és jogi rendezettség megkívánja a gyermek- és felnőttkor közötti éles határ megállapítását, ami  hazánkban a 18. életév betöltése. Jogilag tehát 18 éves kortól mindenki felnőttnek számít, azaz – ha nem áll cselekvőképességet érintő korlátozás alatt – önállóan tehet jogi természetű nyilatkozatokat, polgárjogi és büntetőjogi szempontból egyaránt felel magatartása következményeiért. Ez a határvonal azonban a mindennapi életben nem ilyen egyértelmű, hiszen a legtöbb esetben a 18. születésnap után nem változik meg gyökeresen az életvitel. A fiatalok általában még hosszabb ideig a szüleikkel élnek, folytatják a tanulmányaikat, nem történik meg a tényleges leválás és függetlenedés.

A felnőtté válás pszichológiai szempontból kifejezetten folyamat jellegű

– gyakran éveken át tart –, ezért a nagy változások egyik napról a másikra történő elvárása jelentős konfliktus forrás lehet.

Egy életen át?

Erik Erikson pszichoszociális elmélete szerint a személyiség fejlődése egy teljes életen át tartó, több szakaszra osztható folyamat. Minden szakaszra jellemző egy fő konfliktus, krízishelyzet, amely egyszerre hordozza magában az adott időszakra jellemző sérülékenységet és a pszichés fejlődés minőségi növekedésének lehetőségét is. Erikson szerint

a serdülőkor egyik fő feladata az identitás kialakítása.

A fiatalok ebben az időszakban elsősorban arra keresik a válaszokat, hogy „Ki vagyok én?” „Merre tartok?” Különböző szerepeket, viselkedésformákat próbálnak ki, új érdeklődési irányokat, ideológiákat fedeznek fel. Az identitás keresés több síkon (szexuális, hivatásbeli, ideológiai területen) zajlik egyszerre, de nem feltétlenül azonos ütemben. Hamar megtapasztalják, hogy az énképüknek sok összetevője van, amelyek olykor nem is egyeztethetők össze teljes mértékben. Minél nagyobbnak érzik ezt az össze nem illést, annál nagyobb lehet a belső káosz.

Moratóriumnak nevezzük azt az időszakot, amikor az identitáskrízis éppen zajlik. A fiatalok ekkor még aktívan próbálgatják a lehetséges szerepeiket, politikai, vallási nézeteiket többször átértékelik. Nyitottak, ugyanakkor kifejezetten érzékenyek, gyakran szoronganak, döntésképtelennek érezhetik magukat. Ez utóbbi különösen a pályaválasztás terén lehet intenzív, hiszen a szűkebb és a tágabb környezet egyaránt itt várja el leginkább az elköteleződést. Előfordulhat azonban, hogy az elköteleződés az identitáskrízis komolyabb megélése nélkül bekövetkezik. Ez a korai zárás állapota, amely például azoknál a fiataloknál tapasztalható, akik számára egyértelmű, hogy a szüleik hivatását viszik tovább, kétkedés nélkül elfogadják a családi hagyományokat, vallási vagy politikai nézeteket.

Ideális esetben az identitásfejlődés során a serdülők szép lassan felfedezik saját értékeiket, megismerkednek a társadalmi szerepekkel, és fiatal felnőtt korukra megtalálják helyüket a világban. Folyamatosan fejlődik és egyre inkább stabilizálódik az értékrendjük, az énképük, megtanulnak felelősséget vállalni önmagukért, a cselekedeteikért, készen állnak az intimitásra, az elköteleződésre, az önálló élettér kialakítására.

Ebben az életszakaszban

látszólag már kevesebb feladat hárul a szülőkre, ugyanakkor a felelősségük még mindig jelentős.

A kontroll fokozatos csökkentése, a döntések átengedése, a gyermek életének irányításról való lemondás sok szülőnek komoly kihívást jelent. Rivalizálás, irigység, féltékenység és egyéb negatív érzelmek nehezíthetik meg a leválást. A gyermek felnőtté válásával a szülőknek is át kell értékelniük a szerepüket, újjá kell szervezniük az addig megszokott családi rendszert. Mindehhez sok kölcsönös türelemre, figyelemre és toleranciára van szükség.

Végleg felnőni?

Szerencsére a gyermekkorral soha nem kell és nem is szabad véglegesen leszámolnia sem a felnövekvő gyerekeknek, sem a szüleiknek.

Bármikor vissza lehet tekinteni, lehet belőle erőt meríteni, bátorságot gyűjteni, töltekezni.

Lehetőség van továbbá a gyermekkorban elszenvedett traumák, frusztrációk tudományosan megalapozott pszichológiai módszerekkel történő kezelésére is.

A gyermekkorra fokozottan jellemző nyitottságból, érdeklődésből, rugalmasságból, könnyedségből az ember vihet magával a „felnőttvilágba” is, ahol ezeknek nagy hasznát veheti a szürke vagy éppen a túlságosan pörgős hétköznapok során.


Iratkozz fel hírlevelünkre!