A sötétség hatalma – Alföldi Róbert új darabjáról

Reflektor, betanult szöveg, vizslató tömeg – szavak, amikről elsőre nem a pszichológia jut eszünkbe. Azonban ha jobban belegondolunk, a feltárulkozás, az átélés és az együttérzés éppen olyan elengedhetetlen kellékei egy jó színházi darabnak, mint a világító- vagy hangosító berendezések.
Néha nevetünk, néha sírunk, néha pedig – mint most, Alföldi Róbert legújabb darabját nézve – elgondolkodunk azon, miért járunk egyáltalán színházba. Véleménycikkünk. 

Az, hogy a színháztörténelem több ezer éves múltra tekint vissza, arra enged bennünket következtetni, hogy az embereknek igénye van a színházban tapasztalt élményekre, legyenek azok bármilyenek is. Már a kezdet kezdetén, az ókori Görögországban igény volt nem csak komédiák, de tragédiák színrevitelére is. A Budaörsi Latinovits színházban bemutatott – egyébként zseniális – darab megtekintését követően felvetődött bennem a kérdés: mi motivál bennünket arra, hogy valamilyen megrázó, lelkileg terhelő, esetlegesen nyomasztó darabot megnézzünk?

A darabban az agressziónak és bántalmazásnak több formája is megjelent. (A képen Brasch Bence és Bohoczki Sára.)

Szerintem a válasz ezúttal is a kérdésben rejlik. Egy jó színdarab ugyanis attól lesz jó, hogy nemcsak testünkkel, de lelkünkkel is jelen vagyunk. Lehet, hogy egy habkönnyű szerelmes komédián kacagunk és lehet, hogy éppen az emberi természet végletes bűnösségével találkozunk, a lényeg, hogy bevonódjunk. Ha a színészek el tudják érni, hogy a néző velük együtt érezze a fájdalmat, amit a karakter átél, velük együtt szenvedjen a döntések súlya alatt, vagy éppen maga is utálja az egész világot, akkor szívesen fog színházba járni.

Ebből is látszik, hogy az emberek lelkük mélyén nem feltétlenül felhőtlenségre és instant boldogságporra vágynak, hanem érzelmeket szeretnének, frisseket, ropogósat. Természetesen mind szeretnénk boldogak lenni. Emellett azonban –

évezredek darabjai bizonyítják – igényünk van a negatív érzések megélésére is.

A színházban pedig minden néző lehetőséget kap, hogy néhány óra leforgása alatt komplett sorsokat megéljen; elejétől a végéig. Én például lehetőséget kaptam rá, hogy gyűlöljem a férjemet, gyászoljam a gyermekemet, vagy megutáljam a férfit, akibe korábban szerelmes voltam. A színészi alakításoknak hála olyan mélyen átérezhettem a karakterek érzéseit, hogy néha a hideg futkosott a hátamon, ökölbe szorult a kezem, vagy éppen felfordult a gyomrom. És ez az, ami miatt megéri színházba járni.

Az előadásokon ugyanis évezredek óta érzelmeket adnak át, koncentrált formában. Vegyük például a párkapcsolatok esetét: amit az életben hetek, hónapok, évek alatt átélünk – szerelembe esés, kapcsolatban töltött idő, majd a szakítás fájdalma –, azt a színházban néhány óra alatt megélhetjük. Vagyis ha bevonódunk egy darabba, akkor a színésszel együtt érzelmi munkát végzünk mi magunk, a nézők is.

A darab női főszereplője, Balsai Móni.

Mindezen fáradozásokat pedig azért is vállaljuk, mert olyan élményben lehet részünk, amit sehol máshol nem tapasztalunk. Sokszor – amellett, hogy ezek az érzelmek nagyon intenzívek – az érzések átélésére motivál minket azoknak ismeretlensége is. Nemes egyszerűséggel szólva: a valóságban sosem kerülünk olyan helyzetbe, mint amilyenben egy-egy karakter van. Vagyis egy olyan érzésvilágba nyerünk bepillantást, amibe a való életben sosem engednénk bele magunkat. Például az előadás estéjén tiszta szívből kívántam, hogy valaki pofozza már fel az egyik karaktert, de úgy tisztességesen – akkor is, ha a mindennapi életben egy szelíd, jól működő felettes énnel rendelkező leányzó vagyok.

Az érzések átélésére pedig számtalan módon próbálnak rábírni minket a rendezők, színházi munkatársak. Vegyük csak példának azt, ahogyan néhány száz éve belátták: ha a darabokban nők játsszák a női szerepeket, nagyobb eséllyel élik át a színpadon történteket a színészek és a nézők egyaránt. Természetesen a megújulás, a kreativitás, a közönség újabb és újabb módon való megszólítása örök feladat a rendezők számára. Erről az előadásról a „Thinking out of the box” fogalma jutott eszembe, a készítők ugyanis vették a fáradtságot és a megszokottól eltérő eszközökkel is operáltak. Erre példa a tér használata: a színészek ezúttal nem a színpadon játszottak, így a közönség és a művészek közötti távolság csökkent – aminek köszönhetően mindannyian egy szokásostól eltérő színházélménnyel gazdagodhattunk.

Eljárunk színházba, mert történeteket, sorsokat, életeket ismerhetünk meg. És eljárunk színházba, mert történeteket, sorsokat, életeket élhetünk át – aztán hazamehetünk, és lehetünk újra önmagunk.

Fotó: Borovi Dániel