„Fájdalmak és együttélés” – tudósítás dr. Kovács Mónika előadásáról

A holokauszt és a róla való megemlékezés érzékeny téma hazánkban. Több mint hetven évvel a szörnyűséges események után, sokan még mindig feldolgozatlan traumaként tekintenek a tömeges népírtásra. A téma megosztja az embereket, többféle holokauszt-emlékezet él a magyar népen belül. Miért nem tudunk felejteni? Mikor és hogyan érthető el a megbékélés az áldozatok és a társadalom között? Ezeket a kérdéseket járta körül dr. Kovács Mónika egyetemi docens a Harmadik Kor Egyeteme névre keresztelt rendezvénysorozat októberi alkalmán. 

A holokauszt kétségkívül a huszadik század legmeghatározóbb eseményei közé tartozik. Az embermilliók életét követelő szörnyű mészárlás számos ország több generációjának életét befolyásolta, és befolyásolja még a mai napig is. Nem történt még meg ugyanis az a váltás, amely feloldaná a szembenállást a szenvedő fél és a társadalom között.

Egy új kezdet vagy egy új vég?

A második világháború után a haláltáborokból hazatérő túlélők közül sokan azt hitték, hogy életük hátralevő részét békében élhetik tovább. Mégis, amikor újra visszatértek korábbi lakhelyükre, valami egészen furcsa jelenséggel találkoztak. A szomszédok, az utcában lakók, az ország lakosai nem fogadták őket kitörő örömmel. „Vajon miért lehet ez? Ilyen gonoszak lennénk mi, magyarok?” – teszi fel a kérdést Kovács Mónika. Természetesen nem erről van szó. A jelenség az úgynevezett kollektív emlékezetnek tulajdonítható.

Ez egy olyan leegyszerűsített formája az emlékezetnek, amely egy adott csoportot forraszt eggyé. Az emlékezet ilyen formájában az emberek csak a jó, hősies cselekedetekre emlékeznek, olyan dolgokra, amelyeknek pozitív következménye volt.

A lakosok szembesültek a bűnükkel azáltal, hogy visszatértek a korábban üldözöttek.

Már pusztán azzal, hogy nem avatkoztak be az eseményekbe, egy csoportba kerültek az elkövetőkkel, hisz kisebb-nagyobb mértékben részesültek az elhurcolt emberek javaikból.

Kettős emlékezet

A holokausztról való gondolkodás, emlékezés ma Magyarországon két csoportra osztja a lakosságot. Az egyik a sokszor nyugati mintához hasonlított emlékezet, amely Nyugat-Európából indult és valóban itt is terjedt el a világégést követően. Ez az elképzelés az iskolai megemlékezésekkel, állami emléknapokkal és kiállításokkal próbálja meg elérni azt, hogy soha ne következhessen be újra egy olyan szörnyűséges dolog, mint a fasizmus. A másik elképzelés az úgynevezett lokális emlékezet. „Ilyenkor minden felelősséget áthárítunk a németekre, mentegetjük magunkat, mintha mi is csak áldozatok lettünk volna. Ekkor megjelenik a versengő áldozatiság is” – meséli Kovács Mónika.

A versengő áldozatiság azért fontos, mert a nyilvánvaló negatív következmények ellenére az ebbe a szerepbe való menekülés számos lehetőséget biztosít a pozitív identitás fenntartására. Ez részben azzal érthető el, hogy az adott csoport a saját traumáját előrébb helyezi a szenvedő fél traumájánál. Fontos, hogy más az áldozatok és a be nem avatkozó lakosság emlékezete: „Míg az áldozatok számára a deportálás és a gettó hagyott mély nyomot, addig a lakosság csak a gettót vette észre az egész holokausztból. Esetükben a bevonuló és erőszakoskodó orosz katonák jelentették a traumát” – mondja a szociálpszichológus.

A mai oktatásban egyfajta egyensúlyeltolódás uralkodik a holokauszt tanítása kapcsán. Amellett, hogy még a mai napig mutatnak a tanulóknak sokkoló képeket, még mindig kevés szó esik az embermentőkről.

Az előadó hangsúlyozza, hogy mindkét típusú emlékezetre láthatunk példákat itthon, teljesen hétköznapi jelenségek kapcsán is. A legjobb példa erre a Budapesten található Szabadság tér. Az itt található német megszállási emlékmű és a közösségi kezdeményezés által emelt Eleven Emlékmű hűen mutatja a mai magyar helyzetet. Míg az előbbi a német megszállás magyar áldozataira emlékszik, addig az utóbbi a magyar holokauszt áldozatainak állít emléket. Kovács Mónika úgy véli: „A társadalom csoportjai beálltak egy-egy csoportba, és nem látszik átjárás a kettő között”.

Tudunk-e továbblépni?

Fontos lenne a jelenlegi helyzetből való elmozdulás. A rendszerváltás óta egyre növekvő tendenciát mutat a holokauszttagadás, sőt a szélsőjobboldali szervezetek szimbóluma is ez lett. Áldozatok milliói szenvedtek el traumát azáltal, hogy nem kontrollálhatták sorsukat, s egyik percből a másikra váltak számkivetetté.

Magyarországon a közigazgatásban dolgozók közül körülbelül 200.000-en vettek részt a holokausztban.

Azzal, hogy az áldozatok traumája a mai napig nem került elismerésre a társadalom által, egyfajta másodlagos trauma alakult ki az új generációkban. Ők úgy érzik, ennyivel tartoznak az elődjeiknek. Maga az áldozat fogalom az utóbbi évtizedekben jelentősen megváltozott. A megnevezés sokszor nem is a valódi áldozatokra utal, hanem a nevükben beszélőkre, akik így szolidálnak velük. Azáltal, hogy a be nem avatkozó társadalom megpróbál minden eszközzel felejteni, a konfliktus egyre csak nő közöttük.

Megbocsátás

„Az a baj, hogy Magyarországon jelenleg konfliktuskreálás folyik” – mutat rá Kovács Mónika. Pedig a két csoport közötti megbékélés fontos lenne, hisz mindenki nyerne vele. Az áldozatok a kontroll érzését, míg az elkövetők a morális státuszukat nyernék vissza, ha meglenne a kölcsönös bizalom egymás felé. Ehhez kétségkívül az utóbbiaknak, a társadalomnak kellene lépni, elismerni az áldozatok szenvedéseit és ezzel együtt magyar nép szerepét ebben. Enélkül sajnos országunk identitás helyreállítása lehetetlen, ami viszont elengedhetetlen lenne ahhoz, hogy létrejöhessen egy egészséges magyar nemzettudat.