Kisokos puccsistáknak

Mordisztán vezető beosztású katonatisztjeként puccsot akarok szervezni szeretett országom vénséges, huszonötször újraválasztott, indokolatlanul fehér műfogsorával parádézó, nemkülönben kegyetlen diktátora ellen. Milyen pszichológiai ismeretekre lesz szükségem, hogy belekezdjek a puccsba – vagy egyáltalán bele se kezdjek? Gondolatkísérlet.

Szerencsés véletlen, hogy katonatiszt vagyok, hiszen a puccsok szinte mindig a katonaság legalább egy részének támogatásával történnek. Még mielőtt konspirálni kezdenék hozzám hasonlókkal, jól értesült puccsistaként fel kell mérnem a lehetséges veszélyeket. Először is nem árt tudnom, hogy a puccsok legalább fele kudarccal végződik, ez pedig súlyos következményekkel jár. Nem csak engem kínozhatnak meg és feszíthetnek (szó szerint) keresztre, mint ahogy annak idején Dél-Amerikában csinálták a lázadókkal, de szeretett Mordisztánom a kísérlet után terrornak és potenciális tisztogatásnak nézhet elébe. Még ha sikerrel is járok, és ideig-óráig győzelemre vezetem a katonaságot, könnyen lehet, hogy

az autoriter rendszert – akaratom ellenére – egy másik autoriter rendszerrel helyettesítem.

Annak az ötven százaléknyi puccsnak, mely az összes próbálkozásból valamilyen sikert ér el, legalább a fele hasonló rendszert alakít ki, mint aminek eredetileg az elpusztítására tört – a forradalom felfalja gyermekeit. Ha ezt el is kerülöm, ott van még az az el nem hanyagolható hatás, amit a puccs Mordisztán gazdaságára gyakorol. Termelékenységi visszaesés, a GDP bezuhanása, a valuta elértéktelenedés, és azoknak a vevőknek az eltűnése, akik az öreg diktátor kezében lévő gyémántbányákból vásároltak. Ha mindez még nem lenne elég, számolnom kell vele, hogy a gazdasági válságot mindenestül az én nyakamba fogják varrni.

Az első szint: a puccsista személye

Nem mindegy, hogy én mint puccsista milyen célokkal kezdek szervezkedni. A nép büszke fia vagyok, aki el akarja törölni a zsarnokságot, esetleg a vén, krokodilzakós diktátor helyére pályázó trónkövetelő, vagy leginkább a Nemzeti Kincstár aranytartalékait akarom megdézsmálni, míg az utcákon a felhergelt tömeg a diktátor égő szalmabábuját gyalázza? Függetlenül céljaimtól, a fentebb felsorolt valószínűségek ellenére miért kockáztatnék? Kahneman és Tversky híres kilátáselmélete szerint vezetőként preferálni fogom a nagy nyereséggel kecsegtető, de kis eséllyel bekövetkező kimenetelt egy olyan helyzetben, ahol a kivárás veszteségként van keretezve (a diktatúrában való változatlan továbbélés is ilyen helyzetnek minősül). A puccs melletti döntésben hasznomra lesz például az optimista torzítás, mely a negatív esemény bekövetkeztének valószínűségét kicsinyli le a tervezés során, vagy a gyakran elkövetett hamis-konszenzus hatás is. Eszerint a szélesebb társadalom feltétlenül osztja az én személyes véleményem – például arról, hogy az öreg diktátornak nem kellene a gazdasági érdekeltségeket saját családtagjainak átjátszania, miközben az országban éheznek. Ha képes voltam félelmeim elaltatásával és esélyeim túlbecslésével meggyőzni magam, el is kezdhetek szövetségeseket toborozni.

Második szint: az összeesküvők

Alaptétel, hogy nincs vezető követő nélkül – jelen esetben nem árt, ha én vezetőként híres és elismert vagyok, komoly presztízzsel rendelkezem, és úgy tartják, a múltban nagy szolgálatot tettem a hazámért. Ez azért is fontos, mert a hatalom megdöntésére törekvők nagy része azonosulni akar majd vezetőjével, és emellett ki fog alakítani a diktátoréhoz hasonló mitikus önképet is. Ennek nyomán a puccsisták általában patriótaként látják magukat, míg a hatalmi oldal a nép ellenségeinek, idegenszívűeknek és árulóknak titulálja őket. Azért is nehéz egyértelmű konklúziót levonni ezen vádakból, mert

a sikeres puccsok gyakran kapnak külföldi hatalmaktól támogatást.

Elég, ha arra a féltucat dél-amerikai országra gondolunk, ahol a CIA segítette a vezércserét.

A tulajdonképpeni konspiráció színterei – a rejtett integrációs terek – az összeesküvők technikai fejlettségét követve alakultak a történelem során. Az abszolutizmus elleni szabadságpárti carbonarók még egymástól elszeparált, venditának nevezett előadóterekben bujkáltak Metternich kémei elől, és három szimbolikus fejszecsapással nyitották titkos üléseiket. Az orosz dekabristák irodalmi szalonokban olvasták fel egymásnak a cárellenes költeményeket és szervezték be koruk legnagyobbjait – köztük az ifjú Puskint. A nagynevű közéleti személyek megnyerése amúgy magában a puccsban nem, de a hatalom konszolidálásában már nagy segítség tud lenni, mivel divatossá teszi az új rezsimet. Korunk puccsistái nem pincékben, irodalmi kávéházakban vagy tábori kantinákban konspirálnak a megrebbenő gyertyafénynél, hanem leülnek az íróasztal elé, majd felmennek a netre. Sok tanulmány készült róla, hogyan segítette elő az arab tavasz eseményeit az internet, és nincs okunk feltételezni, hogy ez puccsok szervezésénél másként lenne. Ezen csatornák hibája a török puccs esetén látszódott, mikor a FaceTime applikáción keresztül Erdogan elnök értesíteni tudta a hozzá lojális erőket. Észben kell tartanom tehát, hogy ezeket az eszközöket az ellenfeleim is használhatják – ez a problémakör azonban már át is vezet a következő szintre.

Harmadik szint: a puccs szervezésének aranyszabályai

Egy puccs nagyban hasonlít egy sakkjátszmához: fontos mezőket kell kontrollálni. Ezek a mezők jelen esetben

az információáramlás és a vezető foglyul ejtése.

Ha a kettő közül valamelyik meghiúsul, akkor vagy rögtönítélő bíróság előtt vagy a csőcselék cipőtalpa alatt végzem. A két feladat közül általában a vezető foglyul ejtése a könnyebb, főként, ha valaki van olyan okos, mint Donald Trump, aki egy félsziget végében található golfpályára szeret visszavonulni. Az információ feletti kontroll az ország méreteivel nehezedő feladat. A puccs nagy ország esetén több nagyváros elfoglalásával is járhat, míg egy kisebb országban elegendő csak a fővárost megszállni, hiszen általában ott található a pénzügyi/gazdasági és a politikai központ is (Middup, 2017). Mordisztáni puccsomhoz a főváros és a katonai kommunikációs központ zárlat alá helyezése szükséges, amihez el kell nyernem az ott dolgozók támogatását. Ezután következhet a kormánypárti médiumok elnémítása. Ha megvan a csapat és megvan az akcióterv, már csak időpontot kell választanom.

Puccs Iránban, 1953.

Megfigyelések szerint a választások környéke elég jó időszak: az eredmény leránthatja a leplet a diktátor pozíciójának gyengeségéről (Wig és Rod, 2014). Szintén könnyű botrányt kirobbantani azzal, hogy rámutatunk a választási visszaélésekre, és utána meglovagoljuk a közfelháborodást, miközben a hadsereg a népakarat megnyilvánulásának állítja be magát – Afrikában ez kedvelt módszer. Talán emiatt lehet, hogy az úgynevezett hibrid rendszerek, ahol egyszerre vannak jelen autoriter és demokratikus elemek, mint Mordisztánban is (vannak választások, de elcsalják) jóval veszélyeztetettebbek puccsok szempontjából, mint a tisztán autoriter berendezkedések (Hiroi és Omori, 2013). Opcionális alkalom még a nemzeti ünnep: a rendszer takaréklángon működik és sebezhetőbb, ráadásul a vezető könnyen meghatározható helyen tartózkodik.

Negyedik szint: a konszolidáció

Mint katonatisztnek, el kell gondolkodnom, hogy vajon felhalmozódott-e annyi feszültség, ami indokolttá tenné a tömegeknek a hatalomátvételt. Jó indikátor a szegénység és az éhezés: aki ennek megváltoztatásának ígéretét hordozza, fel tud sorakoztatni bárkit maga mögé.

Az egyik leginkább vizsgált témája a puccsoknak azok ragadóssága: ha puccsal jutok hatalomra, mennyi a valószínűsége, hogy engem is azzal döntenek meg? Egyes tanulmányok szerint jó eséllyel számíthatok rá,

a hatalom megragadása azonban szervezetpszichológiai kérdés is.

Közvetlenül a puccs után beálló hatalmi vákuumban gyakran nem a puccs eredeti kiagyalói ragadják magukhoz a hatalmat, hanem az, aki a legszervezettebben tud fellépni – az arab tavasz nem egy forradalma tanulta ezt meg saját kárán (Popovic, 2015). Nekem emiatt nem kell aggódnom, hiszen a hadseregek rendszerint jól szervezettek. A kérdés az, képesek vagyunk-e gazdasági növekedést elérni, ami hosszútávon legitimálná a rendszert az emberek szemében.

A katonaság azonban nem ért a gazdasághoz.

El tudnak foglalni épületeket és ki tudnak végezni diktátorokat, a hatalom megtartásához azonban elengedhetetlen az emberek jólétének biztosítása, és ez már másfajta szakértelmet igényel. A rendszer konszolidációját demokratizálással kell megoldani; ez viszont feltételezi rólam, hogy hajlandó vagyok a frissen megszerzett hatalmamról lemondani, szabad választásokat kiírni, fékeket és ellensúlyokat építeni a rendszerbe. Tervezőasztalom felett megdörgölöm szemeim a főváros térképe és a tiszti listák felett. Lehet mégsem kéne ezt erőltetni?

•••

A Mindset Pszichológia szerkesztősége sokszínű. Közösségünkben számos vélemény, értékrend és látásmód fér meg egymás mellett. Jelen cikk kizárólag az író álláspontját tükrözi.

Felhasznált irodalom:

Hiroi, T., Omori, S. (2013): Causes and Triggers of Coup d’Etat: An Event History Analysis. Politics and Policy Journal, Volume 41, Issue 1, 39-64

Middup, L. F. (2017): Thinking the Unthinkable: Could there be a Military Coup in the U.S? The Conversation.com

Popovic, S. (2015): Útmutató a forradalomhoz. Budapest: Göncöl Kiadó.

Wig, T., Rod, E.G. (2014): Cues to Coup Plotters. Elections as Coup Triggers in Dictatorships. Journal of Conflict Resolution, Volume 60 issue 5, 787-812.