Színfalak mögött – a zaklatásról

A nemrégen kirobbant #metoo kampány és a zaklatásos botrányok kapcsán sokan értetlenül állnak az áldozatok viselkedése előtt. Hogy nem veszik észre a gyanús jeleket? Mi az oka annak, hogy nem tesznek lépéseket a hatalmi visszaélések ellen? Miért nem kérnek segítséget időben az egyetemisták, a színházi emberek? Milyen tényezők nehezítik a lehetséges áldozatok helyzetét? Székács Zsófia tanácsadó pszichológus írása.

A zaklatásos helyzetek külsős szempontból sokak számára egyszerűnek és egyértelműnek tűnnek. Számtalan olyan hozzászólás, vélemény olvasható, ahol megkérdőjelezik az áldozatok viselkedését, őszinteségét, szándékait. Azonban fontos látnunk, hogy minél zártabb és belterjesebb a közeg, ahol a zaklatás történik, annál kevésbé tiszta és magától értetődő a helyzet. A szoros munkacsoportok, különösen a zárt művészvilágban a kés élén egyensúlyoznak. Némely szabályok éppen úgy működnek, mint más munkahelyi közösségekben, de bizonyos működési elvek

Teljesen szembemennek a hétköznapi életünkben megszokottal.

Mindenki számára ismerős lehet, hogy mikor bekerülünk egy összeszokott csapatba, először törvényszerűen a háttérbe húzódunk. Megfigyeljük a csoporttagok egymás és a vezető felé mutatott viselkedését. Igyekszünk tanulmányozni a hierarchiát, próbáljuk megállapítani, hogy hol állunk az adott pillanatban a ranglétrán, és milyen pozíció lenne számunkra az ideális. Ez így nagyon számítónak tűnhet, de tulajdonképpen mindenhol, az iskolai közösségekben és a hivatali osztályokon is ugyanez történik.

Hamar felmérjük, hogy mik az elfogadott metakommunikációs és verbális jelzések, hogyan illik reagálni a vezető és a kollégák magatartására. Szerencsés esetben ezek a normák nem különböznek attól, amit saját magunk is vallunk, de akár teljesen el is térhetnek az általunk korábban megszokottól. Gondoljunk egy pillanatra a Jóbarátok sorozat Chandler Bingjére, akinek a főnöke az egyik részben következetesen azzal fejezte ki elismerését, hogy a beosztottak hátsó felére ütött. A sorozat a humoros oldaláról mutatja be a fent említett helyzetet, és a kollégák irigykedő hozzáállását, amiért ők nem részesülnek a főnök elismerésében. Ez azonban nem változtat a szituáció kellemetlen és határsértő jellegén, amit a főhős végül az említett epizódban annak ellenére is elfogad, hogy kezdetben nagyon idegenkedik tőle.

A beilleszkedés tehát nagyon fontos lépés: aki nem tudja beépíteni és alkalmazni a csoport normáit,

azt gyakran kiközösíti a társaság.

Az olyan intézmények, ahol a munka vagy a képzés mellett kevés lehetőség marad egyéb tevékenységekre, régi ismerősökre vagy független szabadidőre, egy idő után teljesen beszippantják az embert. Minél több időt töltünk a közösségben, annál erősebb a norma ránk gyakorolt hatása. Egyre kevesebbet látjuk a családunkat, korábbi barátokat, lassan elveszítjük kapcsolatunkat a hétköznapok világával. Így egy idő után akkor is beadhatjuk a derekunkat, ha eleinte nehezen azonosultunk a csoport bizonyos szabályaival.

Vegyél észre!

Aki művészeti pályán dolgozik, tudja, hogy milyen fontos a szakmában a figyelem felkeltése és fenntartása. Más munkakörökkel ellentétben a művészetekben nem feltétlenül van olyan objektív mérce, amit meg kell ütni az előrelépéshez. Persze lehet szakmai tapasztalatunk, rendelkezhetünk végzettségünket igazoló papírokkal, de ezen túlmenően tanárunk, rendezőnk szubjektív ítélete az, ami igazolhatja vagy megcáfolhatja a pályára való alkalmasságunkat. A felvételiken, a színházi válogatókon szinte mindig az az elsődleges instrukció, hogy

legyél érdekes és határozott,

hogy vond magadra a felvételiztető tanár, a rendező, a koreográfus figyelmét. Nem lehetünk érdektelenek, szürkék, mert akkor nem tudunk kiemelkedni a tömegből.

Ha nem vagy érdekes, ha nem mutatsz újat, egy idő után már nem dolgoznak veled.

Ezért hát első lépés a siker felé, ha a figyelmet magunkra tudjuk irányítani, és örülünk neki, ha a felénk irányuló érdeklődést fenn is tudjuk tartani. Jó jel, ha vezetőnk figyelemmel kíséri munkálkodásunkat, ha hozzánk szól, ha kedvesen megerősít bennünket. A törődés különösen jó érzés azok számára, akik korábbi közegükben nem kapták meg ezt a kitüntetett figyelmet.

Kiváltképp érintettek lehetnek azok, akiknek bizonytalan a kötődésük családtagjaikkal, esetleg érzelmi elhanyagolást éltek meg gyermekként és fiatal felnőttként. Esetükben különösen erős lehet az igény arra, hogy törődjenek velük, támogassák őket. Így járhatnak azok a fiatalok is, akik kamaszkori lázadásuk alatt túlságosan elszakadtak a biztonságot nyújtó otthontól, de még inkább jellemző olyan családokra, ahol válás vagy haláleset okán valamelyik szülő hiányzik, és nincs megfelelő apa- vagy anyafigura, aki betölthetné a megüresedett helyet.

Az ilyen családok gyermekei a régóta vágyott gondoskodást vélik megtalálni a főnök kitüntetett figyelmében, elismerő magatartásában, és egy figyelmes vezető észreveszi a hálás reakciókat.

Szükséged van rám!

Ugyanis gyakran olyan emberek kerülnek vezetői pozícióba, akik megérzik beosztottjaik belső hiányait, igényeit. Ennek természetesen számtalan pozitív velejárója lehet, de a tapasztalat azt mutatja, hogy a vezetők többnyire visszaélnek beosztottjaik érzelmi szükségleteivel. Érzékenyen rátapintanak, hogy miképp tudnak leginkább hatással lenni a másikra, és gyakran kedvük szerint manipulálják a helyzetet. Ha pedig megerősödik a kapcsolat, és a vezető „belép” a hiányolt támogató szerepbe, olyan érzelmi kötődés alakulhat ki a beosztott részéről, ahonnan már kevésbé átlátható és letisztult a helyzet.

Gyakran nem egyértelmű, hogy segítség és motivációs szándék, vagy manipuláció és zaklatás áll a cselekvések hátterében.

A kés hegyén

Tovább nehezíti a helyzetet, hogy az intő jelek egyáltalán nem olyan egyértelműek. A művészetben teljesen más szabályok, más normák érvényesek, mint a „civil” életben. Az érzékenység, intimitás, a közelség gyakran az alkotói munka szerves része. Egy művész nem maradhat kívül azon, amivel épp foglalkozik. Ha ugyanis nem megy bele érzelmileg, ha a munkafolyamat során nem tud a felszíni réteg alá merülni és onnan előhozni valami mélyebbet, úgy a végeredmény lelketlen, hamis maradhat. Ezért az alkotói folyamatok során gyakran hangozhatnak el olyan instrukciók, melyek ezt az elmélyülést segítik, de egy külső résztvevő fülének már

sértő, határátlépő viselkedést jeleznek.

Természetesen ugyanez igaz a testi érintésre is. Egy előadóművész megszokja, hogy munkája során olyan közel kerül kollégáihoz, ami más környezetben már szokatlan, netán zavaró lenne, éppen ezért kevésbé terhelik meg azok a helyzetek, amikor a próbafolyamaton kívül is ilyesmit él át.

Láthatjuk tehát, hogy egyáltalán nem olyan egyszerű észlelni a zaklatás első intő jeleit. Az alkotás folyamatában könnyen elsikkadhat a figyelmünk afölött, hogy átléptünk egy olyan határt, ahonnan már nem könnyű a visszalépés. A művészvilág normái alól nem nagyon tudunk kibújni, mivel a rendszer többszörösen visszacsatolja és fenntartja magát. Ha nincs meg a lehetőségünk arra, hogy ezt a világot legalább kis időre magunk mögött hagyjuk, ha nincsenek az életünkben olyan emberek, akik kívülről megerősíthetnek bennünket, akkor könnyen áteshetünk a másik oldalra.

•••

A Mindset Pszichológia szerkesztősége sokszínű. Közösségünkben számos vélemény, értékrend és látásmód fér meg egymás mellett. Jelen cikk kizárólag az író álláspontját tükrözi.