„Mi az én rendeltetésem, Mama?” – A Forrest Gump lélektani üzenetei

Egy film, melyet talán mindenki ismer. A Forrest Gump az a filmtörténeti alkotás, amelyet akárhányszor látunk, mindig tartogat új mondanivalót számunkra az életről és az emberi lélekről. Vajon milyen mélyebb pszichológiai tartalmak húzódnak meg az elragadó történet, a jellegzetes karakterek és a felejthetetlen jelenetek mögött? Erre keressük cikkünkben a választ. Varga Zoltán pszichológus írása. 

Ahogyan a szépirodalomban jelen van a lélektani regény műfaja, úgy a filmművészetnek is megvannak azok a korszakalkotó alkotásai, amelyek az emberi psziché működéséről festenek nekünk nagyon pontos képet. Rengeteg minden szól amellett, hogy a Forrest Gump egyike ezeknek a filmeknek. Elöljáróban azt az érdekes párhuzamot szeretnénk ezzel kapcsolatban kiemelni, ami a már említett lélektani regény műfajának egyik kiemelkedő darabja, a Félkegyelmű című kötet és a Forrest Gump között feszül. Dosztojevszkij ugyanis regényében

egy nem túl okos, ugyanakkor gyermekien tiszta, „jó ember” idealizált típusát jeleníti meg.

A párhuzam abban rejlik, hogy a szóban forgó film vezérfonalát gyakorlatilag ugyanez a téma adja. Ám ahogy a szépirodalmi mű, úgy a Forrest Gump lélektani vonatkozásai is messze túlmutatnak ezen. A film olyan mindannyiunkat foglalkoztató témákat feszeget, mint az Istenhez, a halálunkhoz és a sorsunkhoz való viszony, és mindezt nagyon jellegzetes karakterek személyiségábrázolásán keresztül teszi meg. A következőkben a főbb karakterek filmben betöltött szerepét vizsgáljuk meg pszichológiai szemüvegen keresztül, felhasználva néhányat a legemlékezetesebb jelenetek közül.

Mrs. Gump (Mama)

Forrest édesanyja a kezdetektől fogva jelen van a filmben. Főképp az elején, Forrest gyermekkorában központi figura, akit aztán fokozatosan vonultat háttérbe a forgatókönyv, míg végül egy felejthetetlen búcsújelenet keretében köszön el a fiától. A Mamán keresztül két markáns lélektani szálat emelünk ki: az anyai szerep és a halállal kapcsolatos tartalmak ábrázolását.

Forrest Gump karakterének egyik alapvető paradoxona, hogy az enyhén értelmi sérült ember az életben egyébként rendkívüli sikereket ér el. A film nem árul zsákbamacskát, nagyon pontosan mondja el nekünk, hogy miben rejlenek Forrest sikereinek gyökerei. A főszereplő boldogulását az életben

az a szeretetteljes, feltétel nélküli elfogadással jellemezhető viszony alapozza meg,

melyet az édesanyjával való kapcsolatában élhetett át. Habár gyermeke intelligenciahányadosa csak 75, és a lábára is járógépet kellett rakni, Mrs. Gump rajongásig szereti a kis Forrestet, és azt erősíti a gyermekben is, hogy senkinél se érezze kevesebbnek magát. A „Mama azt mondja, mindig az a hülye, aki mondja” – a híressé vált mondat szépen illusztrálja az olyan gyerekek gúnyolódásokkal szembeni lelki pajzsát, akiket otthon értékeltek és elfogadtak olyannak, amilyenek. Sőt, Mrs. Gump a fejlődési problémákat még át is keretezi, amikor a járógépről azt mondja Forrestnek, hogy ez az ő „varázscipője”, amivel tulajdonképpen azt üzeni a gyereknek, hogy különleges. Kötődéselméleti fogalmakkal élve azt mondhatnánk, hogy a kisfiúban egy nagyon stabil biztonságos kötődés jött létre az anya–gyermek kapcsolatban, melynek eredményeként önmagáról és az őt körülvevő emberekről is pozitív belső képet alakított ki. Vagyis önmagát és a többi embert is értékesnek és szeretetre méltónak látja, ezért érdemesnek érzi nyitni az irányukba. Ez kövezi ki az utat Forrest jövőbeli gyümölcsöző interperszonális kapcsolataihoz, melyek a történetben a főhős életben elért sikereinek kulcsát jelentik. Hiszen a film visszatérő motívuma, ahogyan Forrest új emberekkel ismerkedik meg (például Bébével és Dan hadnaggyal), akik aztán központi szerepet játszanak sorsának alakulásában.

Mrs. Gump búcsújelenetének taglalása előtt szeretnénk utalni egy Polcz Alaine-nel készült interjúra, ahol Baló Györggyel beszélgetett a halálról. Ez azért fontos, mert a tanatológus itt elhangzott meglátásai nagyban hozzásegíthetnek ahhoz, hogy megértsük, miért vált ez a jelenet a film egyik legemlékezetesebb pillanatává. Polcz Alain ebben az interjúban – sok minden más mellett – arról beszélt, hogy napjainkban az agresszív és erőszakos halál ömlik ránk nap mint nap a médiából. Valóban, elég bekapcsolnunk a híradót, és elárasztanak minket a kíméletlen gyilkosságok és balesetek hírei. A tanatológus szerint ugyanakkor a halál szépségével, filozófiai vonatkozásaival és rítusaival elfelejtünk foglalkozni.

A Mama elbúcsúzása azért marad örök emlék mindannyiunk számára, mert bár rendkívül szomorú,

a halál szépségét jeleníti meg előttünk,

és ezt állítja szembe a filmben is gyakran felbukkanó agresszív halállal (például a vietnámi háborúval vagy az elnökgyilkosságok hírével). Egy olyan elköszönés az övé, amilyenre talán sokan vágyunk saját életünk végén is. Mrs. Gump otthonában (nem pedig egy kórházban!), szerettei körében töltheti az utolsó napjait. Életét teljesnek érzi, és úgy tekint magára, mint aki rátalált a rendeltetésére – „kihozta a legjobbat abból, amit Istentől kapott”. Ezzel a belső békével tudja elfogadni a közelgő halált mint az élet elkerülhetetlen részét. Egy mély egzisztenciális igazságot közvetít felénk a film, melyet I. D. Yalom pszichoterapeuta oly sokszor megfogalmaz könyveiben: aki úgy érzi, hogy nem szalasztotta el megélni az életét, az könnyebben tud megbékélni az elmúlás gondolatával is.

Dan hadnagy

A hadnagy karaktere a vietnámi háború kapcsán lép be a filmbe. Ő Forrest szakaszának a parancsnoka, amikor váratlan támadás éri őket egy felderítés közben. A meglepetésszerű rajtaütésben szinte a teljes szakasz megsemmisül, az amerikai hadseregből többen meghalnak. Dan hadnagy viszont – bár súlyos sebet szerez a lábán – életben marad, miután Forrest kimenti őt a csatatérről. A lábát azonban amputálni kell.

Ezek után a hadnagy heves indulatok közepette kéri számon a Forrestet, amiért kihozta őt a csatatérről, és egy lábak nélküli életbe taszította, ellopva ezáltal a végzetét. Habár a felszínen úgy tűnhet, hogy Dan hadnagy a katonáját okolja a történtekért, a film később többször utal rá, hogy

valójában nem Forrestre, hanem Istenre haragszik.

Dühös, amiért – ellentétben férfi felmenőivel, akik hősi halált haltak katonaként – neki azt a sorsot szánta a Teremtő, hogy rokkantként, egy tolókocsiban élje le az élete hátralévő részét. A hadnagy Isten iránt érzett haragja abban a jelenetben csúcsosodik ki, amikor már rákhalászként egy hurrikánba keverednek Forresttel.

A jelenet több szempontból kulcs a hadnagy lelki megbékéléséhez vezető úton. Egyrészt a rokkant sorsot ezideáig tehetetlenül tűrni kényszerülő, ezúttal extatikus állapotba kerülő férfi végre úgy érezheti, képes felvenni a harcot azzal, aki minden szenvedésének okozója. A „Sose süllyeszted el ezt a hajót, soha!” felkiáltás mélyebb jelentése úgy is értelmezhető, mintha azt mondaná Istennek: „A lábamat elvehetted, de elpusztítani úgysem tudsz!” Ezzel a hadnagy felülemelkedhet a megalázottság érzésen, melyben addig élt, és kisülhet belőle a feszültség. A másik fontos lélektani mozzanat ennek kapcsán, hogy Dan hadnagy ezt követően

értelmet tud adni mindannak a rossznak, ami vele történt

– feltárul előtte, hogy az Isten által neki szánt rendeltetésbe hogyan illeszthető be a lába elvesztése. Hiszen az ő hajójukon kívül a part teljes rákhalász flottája áldozatául esett a hurrikán tombolásának, így versenytárs nélkül maradva Forrest és a társa szinte azonnal rendkívüli sikereket érnek el, Dan hadnagy pedig a közös cégük vezetője lesz. Ezt felismerve tudja „megkötni a békéjét Istennel”, és megköszönni Forrestnek, hogy megmentette az életét.

Jenny

Jennyt a film másik főszereplőjének is nevezhetnénk, hiszen történetét gyermekkorától kezdve egészen haláláig meséli el nekünk a forgatókönyv. Gyerekként, az iskolabuszon ismerkednek meg Forresttel, találkozásuk pedig egy életre szól. Habár a gyermekkort követően ő és Forrest nagyon más utakat járnak be, végül visszatalálnak egymáshoz, s hogy ennek miben rejlik a kulcsa, azt érthetjük meg Jenny karakterének pszichológiai elemzésével.

A lány története azt mutatja be nekünk, ahogyan a szexuálisan bántalmazott gyermekben megrendül az ősbizalom érzése, és később felnőttként is a bántalmazó és elhanyagoló férfikapcsolatok, illetve destruktív életvitel rabjává válik. Bár rendkívül szenved ezekben a kapcsolatokban, sokáig mégsem tudja közel engedni magához azt a feltétel nélkül elfogadó, őszinte és kitartó szeretetet, amit Forrest szeretne nyújtani neki. Egy alkalommal meg is kérdezi tőle: „Miért vagy ilyen jó hozzám?” – idegen számára az érzés, hogy valaki feltétel nélkül szereti, mert az a nagyon korai tapasztalata saját magáról, hogy ő egy értéktelen ember, akit csak bántani lehet. Jenny élete lélektani értelemben arról a belső útról szól, amin keresztülmenve

 a sérült lány fokozatosan képessé válik elfogadni Forrest szeretetét.

Ennek az útnak több mérföldköve van. Az egyik legmeghatározóbb például, amikor Jenny felnőttként megdobálja az apja házát kővel, és egy érzelmi katarzist átélve fellázad az egykori bántalmazó ellen. Ez azért kulcspont, mert itt az ellen az érzés ellen is fellázad, ami arról szól, hogy őt nem lehet szeretni.

Ami nélkül azonban biztosan nem találhatott volna vissza egymáshoz Forrest és Jenny, az a főszereplő minden megpróbáltatást kiálló rajongása a lányért. Jenny gyakorlatilag nem tud olyat tenni, amivel Forrestet eltaszítaná magától érzelmileg, pedig erre több ízben kísérletet tesz – mindhiába, mert a másik ember tökéletesnek látja őt. Forrest azzal a kizárólagos, feltétel nélkül elfogadó szeretettel közelít Jennyhez, amit gyermekkorában ő a saját anyjával való kapcsolatában tapasztalhatott meg. Ezzel valami olyasmit ad a traumatizált és bántalmazott nőnek, ami hiányzott annak életéből, és gyógyírként szolgál sérüléseire. Végül a közös gyermek megszületése, és a biztonságot nyújtó családi közeg élménye az, amivel teljessé válik Jenny sebeinek begyógyulása; ezt követően válik képessé elfogadni a férfit társaként. A jelenetben, ahol Forrest és a kisfia először beszélgetnek egymással, a háttérben figyelő Jenny sóhajtásban ott van mindaz a fájdalom, amit átélt, s amitől végre megszabadulhat. A nő sorsának drámája, hogy

amikor lelkileg meggyógyul, testileg betegszik meg,

így bár nem sok időt tölthet egy olyan életben, amire mindig is vágyott, életétől mégis boldogan búcsúzhat.

Forrest

Forrest karaktere látensen ott volt mindegyik szereplő tárgyalásánál, így vele kapcsolatban csak néhány dolgot szeretnénk kiemelni. Mindenekelőtt a személyiségében rejlő paradoxont érdemes újra megemlíteni. Ez a nem túl okos ember ugyanis nem csak, hogy rendkívül sikeres, de

mély, intuitív megértésre képes az embertársaival kapcsolatban.

Pontosan látja és érti például Dan hadnagy lelki harcait, vagy fogalmazza meg Jenny tehetetlenség érzését, amikor a nő az apja házát megdobálja kővel.

Bugyutasága ellenére egy nagy bölcsesség lakozik Forrestben, ami az emberek érzelmi megértésén túl azt is magában foglalja, hogy úgy képes rábízni magát a sorsára (vagy Istenre vagy a véletlenre, hívjuk bárhogy), ahogyan talán kevesen tudjuk. Forrest Gump karakterével azt az embert jeleníti meg előttünk a film (szemben az élete miatt folyamatos elégedetlenséget érző emberrel), aki

abban hisz, hogy ami történik, az úgy van jól.

Ezt az életfilozófiát fejezi ki Forrest egyik legismertebb mondása is: „Az élet olyan, mint egy doboz bonbon: az ember nem tudhatja, mit vesz belőle.” Nyitott arra, amit az élet tartogat számára, bármi is legyen az, és ahogyan a befogadásra, ugyanúgy a neheztelés nélküli elengedésre is képes, például amikor a szeretteitől kell végleg elbúcsúznia. Az enyhe fokban értelmi sérült ember ezáltal egy ősi Zen bölcsesség szerint éli az életét, mely a következőképpen hangzik:

„Ami jön, fogadjátok, ami megy, engedjétek! Ennyi az egész.”

Rengeteg mindenről lehetne még beszélni a valaha készült egyik legsikeresebb film kapcsán. Például mi elől futott Forrest, amikor egy nap csak úgy kedve szottyant futni? Vajon Forrest és Jenny szerelmi történetében Forrest választotta Jennyt vagy fordítva, esetleg egymást választotta a két ember? Ilyen és ehhez hasonló kérdések tömkelege merül fel bennünk, mert szinte nincs olyan történeti szála a filmnek, amely ne rejtene magában valamilyen mély, lélektani történését. Talán ezért is érint meg mindannyiunkat. Továbbá – hasonlóan más korszakalkotó filmekhez – ez az alkotás is olyan páratlan filmzenét kapott Alan Silvestri jóvoltából, amit bármikor meghallunk, a film nélkül is felidéződik bennünk mindaz, amit a Forrest Gump adott nekünk.

 


Iratkozz fel hírlevelünkre!