Rejtélyek, vágyak, receptek Frida füveskönyvéből – könyvajánlónk

Merj élni, meghalni bárki tud!” – vallotta Mexikó legismertebb és a világ egyik legnépszerűbb női festőművésze, Frida Kahlo. Élete traumákkal telített volt, mégis, élni akarásának és művészi kreativitásának keveréke tartalmas éveket hozott számára. Ahogy a leírásban is olvasható: „Frida füveskönyve egy mágikus elemekkel tarkított, hiteles dokumentumokból építkező, magával ragadó regény…” Könyvismertetőnk.

A kissé összenőtt szemöldökű, emblematikus festőnő életét Francisco Haghenbeck mexikói író dolgozta fel, azon kis fekete füzet alapján, amit Frida „Füveskönyvnek” nevezett és recepteket gyűjtött benne – halottak napjára ebből készült az áldozati ajándék. A regényben ezekkel a receptekkel találkozhatunk, melyek végigkísérik a művész élettörténetét.

Hat éves volt, amikor gyermekparalízist állapítottak meg nála, ami nemcsak kilenc hónap ágyhoz láncolást jelentett, de egész életén is nyomott hagyott: jobb lába vékonyabb lett, mint a másik, s ettől kezdve az iskolában „botlábúnak” csúfolták. Alig tíz évvel később újabb trauma érte: az iskolából tartott hazafelé barátjával, mikor buszbalesetet szenvedett. Szörnyű baleset volt, medencéjét átfúrta a kapaszkodókorlát – „ekkor halt meg Frida Kahlo először…”.

„Merj élni, meghalni bárki tud!” – vallotta Mexikó legismertebb és a világ egyik legnépszerűbb női festőművésze, Frida Kahlo.

De nem csak ezért volt különleges ez az esemény: földöntúli élménye meghatározó volt, ekkor kötött egyezséget a halállal. A „Keresztanya” megkegyelmezett neki, ugyan egy feltétellel és egy ígérettel: „…minden évben szép áldozatot kell készítened a számomra. Örömmel veszem, ha étellel, virággal, ajándékokkal kínálsz. De figyelmeztetlek: mindig azt fogod kívánni, bárcsak ezen a napon meghaltál volna!”

Egy hónapnyi kórházi kezelés után további hónapok teltek el otthon lábadozva, gipszfűzőbe zárva. Fájdalmainak enyhítését a festésben találta meg, amint ecsetet vett a kezébe, rögtön jobban érezte magát. „Amikor ecsetjével a vászonra vitte a színek orgiáját, szeméből kiszáradt a könny,

lelkében vigasztaló nyugalom támadt.

[…] Szabadnak érezte magát.” Egy mennyezetre szerelt tükör segítségével például megfestette önarcképét, amit aztán Keresztanyjának „ajándékozott”.

Húszéves volt, amikor újra megtanult járni, ami ismét lehetővé tette, hogy igazán éljen. Ebben az időben ismerkedett meg Tinával, „lelki ikertestvérével”, akivel közösen a Mexikói Kommunista párt aktivistái voltak, s ő vezette be Fridát az éjszakai világba, és egy művészekből, értelmiségiekből álló társaságba, ahol találkozott Diego Riverával, későbbi férjével.

Egy évvel később hozzáment a nála tizennyolc évvel idősebb neves festőhöz, akivel igencsak szeszélyes volt a kapcsolatuk. „Frida annyira beleszeretett Diegóba, ahogyan csak a nők tudják odaadni magukat azoknak a férfiaknak, akik kizárólag fájdalmat okoznak nekik.” Már a lakodalmuk sem zajlott problémák nélkül, előbb Rivera volt felesége, majd maga Diego okozott balhét, amit akár rossz előjelként is fel lehetett volna fogni – akárcsak az azon az éjszakán, az álmában suttogó női hang szavait: „És ez még csak a kezdet, de hát te akartad magadnak a bajt.” Majd ezt követte két vetélés, egy különköltözés és válás, majd újraházasodás Riverával, melyeket végigkísért számos viszony és megcsalás mindkét fél részéről.

Naplójának utolsó bejegyzése ez volt: „Remélem örömteli az elmúlás, és soha nem térek vissza…”

Mindeközben továbbra is festett, sőt, 1938-ban megnyílt első önálló kiállítása. Emellett egy művészeti iskolában tanított, sokat utazott, s újból csatlakozott a kommunista párthoz. Egészségi állapota viszont egyre rosszabb volt, gerincét többször műtötték, ami hosszú kórházi hónapokat jelentett, végül már onnan is „otthoni kórtermébe” tudott csak menni, nem volt más társasága, mint a fájdalom. Végül 47 évesen újra találkozott a „Keresztanyjával”, akivel felbontotta a szerződést, és csatlakozott hozzá. Ugyan hivatalosan tüdőembólia okozta halálát, számos szóbeszéd indult arról, hogy valamilyen módon öngyilkosságot követett el. Naplójának utolsó bejegyzése ez volt: „Remélem örömteli az elmúlás, és soha nem térek vissza…

Amellett, hogy betekintést nyerünk Frida szenvedéssel teli életébe, a regény megmutatja erőforrásait, örömeit, melyek mindezek ellenére életben tartják a festőnőt, s megismerhetjük stílusát és korának jellegzetességeit is.


Iratkozz fel hírlevelünkre!