„Megtalálni benned, amit elveszítettem” – gyermekkori kötődésünk hatása felnőtt párkapcsolatainkra

Sokszor hallhatjuk, hogy gyermekkori tapasztalataink milyen elemi erővel hatják át későbbi életünket. Talán nem is gondolnánk, hogy még mielőtt kiejtettük volna az első szavunkat, már nagyon fontos behatások értek minket a későbbi párkapcsolatunkkal, házasságunkkal kapcsolatban. Hogyan határozzák meg csecsemőkori tapasztalataink felnőttkorunk intimitását? Borbély Lilla iskolapszichológus írása.

A tárgykapcsolat-elmélet szerint személyiségünk alakulásában az édesanyánkkal megélt tapasztalatok jelentik a legformálóbb erőt. Csecsemőkori kötődési igényünk alapozza meg későbbi identitásérzésünket magában hordozó lelki szerveződésünket, a szelfünket. Csecsemőként elsődleges szükségletünk, hogy kapcsolódhassunk, kötődhessünk egy gondoskodó személyhez. Bowlby szerint a személyiség fejlődésében, illetve az esetleges patológia kialakulásában is az a döntő, hogy a kötődés és a veszteség folyamatait hogyan oldjuk meg ebben az érzékeny időszakban.

Bár az elmélet az anyára mint elsődleges gondozóra helyezi a hangsúlyt, napjaink pszichológiai kutatásai egyre inkább rávilágítanak arra, hogy az apa, illetve a tágabb környezet is nagy jelentőséggel bír a kötődés kialakulásának szempontjából.

Mennyi frusztráló és mennyi tápláló, kielégítő találkozásunk volt gondozónkkal? Mennyire elégítették ki igényeinket, mennyire volt gondozónk elérhető? Fairbairn szerint ezekből a különböző találkozásokból gyermekként fantáziavilágot alakítunk ki, mivel a helyzetből nem tudunk kilépni. A gondoskodó anya idealizált képpé válik, mely a „szeretve lenni” érzéssel párosul. Az elérhetetlen, frusztráló anya elutasító képe pedig haragot, az „engem nem szeretnek” érzését és a szeretet visszanyerésének vágyát váltja ki belőlünk.

Legtöbben kétéves korunkra képesek vagyunk integrálni ezt a két képet, mely később alapja lesz kapcsolataink kialakításának. Ám amennyiben a konfliktus nem oldódik meg simán, ez a hasított állapot később labilis érzésekhez vezethet.

Egyazon személyt egyes alkalmakkor imádattal idealizálhatunk, máskor pedig haraggal utasíthatunk el.

Ezeket a szülőkről és más fontos személyekről alkotott képzeteket később is magunkban hordozzuk, személyiségünk részeivé lesznek: jó képeink kellemes érzetet hagynak, míg a rosszak szorongást válthatnak ki belőlünk. Aktuális élményeink belső világunk jó és rossz képzetein szűrődve jutnak el hozzánk, melyek tudattalanul befolyásolják, hogyan éljük meg a kapcsolataink történéseit. Így könnyen előfordulhat, hogy torzult kapcsolati elvárásokkal növünk fel, és tudattalanul előhívjuk partnerünkből a mintáinknak megfelelő viselkedést. A korai hasítás valószínűsíti, hogy sóvárogjunk a párunkkal való összeolvadás iránt, már-már a részévé váljunk.

Elveszített énünk hajszolása

A hosszú távú párkapcsolatokat elkerülhetetlenül meghatározzák a pár tagjainak gyermekkori élményei. Párválasztásunkat a tudatos kritériumok mellett nagyban befolyásolják tudattalan motívumok is: kedvesünk személyisége meg kell feleljen a saját, tudattalanul lehasított személyiségrészeinknek. Reménykedünk, hogy magunkba fogadhatjuk elvesztett részeinket azzal, hogy másban megtaláljuk. Olyasvalakihez vonzódunk, aki egyszerre teremti meg a feltétel nélküli szeretet gyermekkori illúzióját, és megfelelően hasonlít a rossz képzeteinkre, hogy céltáblája lehessen haragunknak.

Dicks szerint párkapcsolati problémáink eredője, hogy tudattalan szükségleteink határozzák meg a másikhoz való viszonyunkat, bizonyos mértékig mindketten a saját énrészünknek tekintjük a másikat, és párként egyesült személyiségként működünk. Egymáson keresztül próbálunk újra kapcsolódni hiányzó vagy megtagadott részeinkkel. Ezt a projektív identifikáció elhárítómechanizmusára támaszkodva érjük el: tudattalanul a lehasított vagy nem kívánt részeinket a párunkra vetítjük, ezzel pedig éppen arra vesszük rá, hogy a projekciónknak megfelelő viselkedést produkálja. így közeledhetünk, hadakozhatunk hiányzó énrészeinkkel, de mindenképpen kapcsolatba kerülünk vele.

A saját hiányzó részeink pótlásaként észlelhetjük a másikat, és a múltból hozott és ható képzetek átjárhatják párkapcsolati működésünket.

Korai kapcsolatainkban létrejövő érzelemteli belső képzeteink tehát torzíthatják a későbbi élményeink értékelését: félreérthetjük, túlreagálhatjuk a párunk állításait, cselekedeteit. Mindketten egyedi és önálló pszichológiai örökséget viszünk a közös életünkbe, mely egyértelműen hordoz a szülő-gyermek kapcsolatéhoz hasonló jegyeket. Megoldatlan elakadásaink nemcsak a saját kapcsolatunk felvirágoztatását gátolják: továbbadhatjuk gyermekeinknek is.

Letenni a láncokat

A származási családból hozott megoldatlan problémáink újra megjelennek, megismétlődnek az aktuális családunk viszonyrendszerében. A későbbi változás legnagyobb akadálya a szülői képzeteinkhez való kötődés lehet. Minél több szenvedéssel jártak korai élményeink, annál nagyobb energiát fektetünk a képzetek belső kontrolljára, és tudattalanul annál hajlamosabbak leszünk meghitt kapcsolatainkban előhívni a lehasított részeknek megfelelő szerepviselkedést.

Kapcsolatunk sikerét nagyban az határozza meg, hogy mennyire tudjuk kívül helyezni a múltbeli negatív béklyókat, függetleníteni magunkat ezektől a kötelékektől. A felnőtt, egészséges párkapcsolat kialakításához elengedhetetlen felismerni és módosítani ezeket a megterheléseket.

Érdemes átgondolnunk, milyen a viszonyunk a származási családunkhoz? Jelenlegi kapcsolatainkban átélt sérelmeink hasonlítanak-e a gyermekkorban átélt rossz érzéseinkhez? A terhek tudatosítása a segítségünkre lehet, hogy legközelebb rálássunk, ha nem a másik valódi szándékára, hanem egy kivetített béklyóra reagálunk. Sokszor felszabadítóan hathat egy szülőkkel vagy testvérekkel átélt korrektív élmény kötődésünk újrarendezéséhez.

A szerző Borbély Lilla iskolapszichológus, a Lisznyai Pszicho-Műhely tagja.