Miben rejlik a karácsony titkos összetevője? – Interjú Limpár Imrével

A karácsony a meghittség és a szeretet ünnepe, minden évben izgatottan várjuk. Időnként azonban az izgatottság feszültségbe fordul át, és a több hetes csatatéri hangulat után, végül szenteste kimerülten zuhanunk a fa alá. Limpár Imre tanácsadó szakpszichológussal beszélgettünk az ünnepek kapcsán felmerülő elvárásokról, konfliktusokról és arról, mit tehetünk azért, hogy a karácsony valóban békességben teljen. Interjúnk. 

Az elmúlt tizenöt-húsz évben számos területen jelentős fordulatot vett életünk. Mit gondol ezek a változások hogyan hatottak a karácsonyra? 

Talán a legfontosabb, hogy a fókusz teljesen átkerült a matériára. Egy Lao Ce idézet tökéletesen példázza azt a helyzetet, amiben benne vagyunk:

„Az anyag a dolgok hasznosságát, az anyagtalan a lényegét határozza meg”.

Hogyan kell mindezt értenünk? A boldogságot attól várjuk, ami körülvesz minket. A marketingesek is erre építenek: ha megveszem ezt az ajándékot, akkor leszek elégedett. Évtizedek óta egyre erősebben sulykolják, így oda jutunk, hogy elhisszük. Ha a generációs különbségeket nézzük, akkor biztos vagyok benne, hogy az Y, a Z, és aztán az Alfa generációknál ez különösen kulminálódik. Az ünnepekre lefordítva mindezt: a fa alatt ülve, az ajándékoktól várjuk a boldogságot, ami persze nem jön, de helyette jön egy üresség érzés. Ám az érdekesség az, hogy sztereotip módon mindenki el tudja mondani, hogy nem az ajándékozásról szól az advent. És annak ellenére, hogy elmondom mindezt, öt perc múlva már én is benne vagyok a mókuskerékben és megyek vásárolni. Mert kell, mert elvárások vannak. Na, valahogy ezt a folyamatot kellene megtörni!

Annak ellenére, hogy felgyorsult életet élünk, és az értékrend is gyökeresen megváltozott az utóbbi időben, bizonyos dolgokhoz mégis ragaszkodunk. Az adventi készülődés része a mai napig a bejglik megsütése, és az ünnepi asztalról sem hiányozhat a rántott hal. Valóban sikerült megőrizni a karácsonyi hagyományokat?

Az a baj, ha lehet ezt bajnak nevezni, hogy a hagyomány átment rutinba. Valahogy a mélység már nincs ott. A mai harmincasok nem úgy sütik a bejglit, mint nagyanyáink. Ugyanaz a bejgli mást jelent már. Amikor a nagymama süteményéről beszélek, akkor abban van egy kicsi misztika. Úgy is mondhatnám, hogy a mai szokásokból hiányzik a titkos összetevő. Ancsel Évának van egy mondata, ami idevág: „Ahol elvesznek a tradíciók, ott kilyukad az idő, és elpereg a múlt”.

Ahhoz, hogy a hagyományok ugyanazt jelentsék ma is, vissza kellene menni egy kicsit a gyökerekhez.

A gyerekek még hisznek a csodában, de felnőttként már racionálisak vagyunk. Ha felnövünk, csodák már nincsenek, de mégis arra az érzésre vágyunk, amit anno a tradíció teremtett meg, amikor gyerekek voltunk. A kör bezárul és nem lesz csoda, de egyébként mindannyian azt várnánk a karácsonytól, nem a rántott pontyot meg a tokaji aszút.

„Az a halálom, amikor még a hatszázadik menüt is el kell készíteni és a nyolcvanharmadik sütinek is ott kell lenni az asztalon.” Fotó: Bánszegi Rebeka

Milyen feszültségforrásokkal kell számolnunk az advent időszakában?

Vegyük például azt a tényt, hogy a feszültség a kis térben sokkal gyorsabban tud nőni. A kis tér itt szimbolikusan értendő. Az ünnepek alatt, a családi összejöveteleken, egy pontba sokan sűrűsödünk össze. Ugyanakkor egész évben mint család alig találkoztunk, eltávolodtunk egymástól. És ilyenkor, amikor együtt vagyunk, fogalmunk sincs, mit kezdjünk egymással. A forgatókönyv szerint jól belakunk, és utána majd történnek a dolgok. De valójában nem, mert már réges-régen nem találjuk a kapcsolatot egymással. Természetesen nem szeretném általánosítani az imént említetteket, ám sajnos sok családban ez a helyzet.

Egy másik dolog, amit több kliensnél is tapasztaltam, hogy az adventi időszakban jön a pánik. Hogyan fognak telni az ünnepek? Cincálják őket az elvárások belülről, kívülről, mindenhonnan. És kiderül, hogy a karácsonyt nem is igazán várják. Dehogy! A december huszonhetedikét, huszonnyolcadikát várják. Hiszen ilyenkor végre megpihenhetnek, végre ott lehetnek, ahol lenni szeretnének és letudták… Ám, ha ez az érzés megjelenik a karácsonnyal kapcsolatban, az baj. Ami még abszolút látszik, hogy

az X generáció vagy az idősebbek, hihetetlenül presszionálják az Y korosztályt, hogy hol a helyük szenteste.

Ez hatalmas konfliktusokat szokott szülni. Egyedül lenni szenteste, ha a családi értékrend ezt nem engedi, akkor lehetetlen. Bátorság kérdése is egyébként, hogy meg merik-e azt lépni, hogy a karácsony ne csak a közösségről szóljon, hanem arról is, hogy a hétköznapi forgatag után meg tudjanak állni, meg tudjanak pihenni és ránézzenek a saját dolgaikra.

Azon kívül, hogy a család részéről érezhető a presszió, milyen elvárásokkal kell még szembe néznünk ilyenkor?

Globálisan nézve az eseményeket, úgy hat, mintha lenne egy nagy kódex valahol, amiben le vagyon írva: „ezt így, vagy úgy kell csinálni”. Tehát elfogadjuk, hogy így kell csinálni, és mivel mindenki így csinálja, ezért kutya kötelességünk beállni a sorba. De miért nem mondjuk azt, hogy leszünk, lehetünk most kivételek ebben, és ezt a szentestét máshogy töltjük? Van egy kérdés egyébként, amit a klienseknek fel szoktam tenni, ha foglalkoztatja őket ez a téma. „Tegyük fel, hogy tudná, hogy ez élete utolsó karácsonya! Akkor hogyan csinálná?” Ez egy tipikus tükör feladat. Ilyenkor rengeteg minden megerősödik a rázúduló elvárásokból, ugyanakkor a tükör megmutatja azt is, amit el kellene engedni, amire nemet lehetne mondani. Például, ha ez életem legutolsó karácsonya, akkor lehet, hogy nem kellene minden dísznek tökéletesen állnia a fán és a sütési példákat ugyanúgy ide lehetne hozni. A sok jelentéktelen dolog elválna az igazán lényeges tartalmaktól.

A ránk zúduló elvárások miatt nem tudjuk élvezni az ünnepeket. Fotó: Bánszegi Rebeka

Mit tehetünk, hogy az ünnepek valóban nyugalomban teljenek?

A lényeg, hogy ne akarjunk minden elvárásnak megfelelni! Miről szól ez az egész? Zúdulnak ránk az elvárások, talán még össze is írjuk ezeket egy táblázatba, és elkezdjük kipipálni. És a belső naiv fantáziánk, ha egyszer a végére érünk, akkor végre jut idő olyan dolgokra is, amit igazán szeretnénk. Na akkor lesz igazán boldog a karácsony! Az a szomorú hírem, hogy ha kipipáltunk száz elvárást, akkor másik száz kerül a helyére. Megálljt kell parancsolni! Ezek beleférnek, azok már nem!

Fontos egyébként tisztáznunk, hogy mit jelent számunkra a nyugalom az ünnepek alatt! De mondok egy példát, amiből kiderül, hogy valójában mit érdemes tenni. Sokaknál az a helyzet áll fenn, hogy ugyan meglépik, hogy már az új családjukkal töltik a szentestét és nem a származási családdal, „na de huszonötödikén hajnalban kelünk, mert oda kell érni…”. Így az egész előző esti meghittséget hazavágja a másnap korán reggel kelés gondolata. A hajnali indulás helyett milyen klassz lenne nyugodtan felkelni, bekapcsolni a karácsonyfán az égőket, elmerengeni picit, amit máskor talán nem teszünk, meginni egy kávét és így tovább. Megérkeznénk a családhoz, amikor megérkezünk. Én általában azt vallom, hogy az életben érdemes tudatosabbnak lenni.

Azonban tudni kell a tudatosságot egy picit elengedni, hogy csak úgy történhessenek a dolgok.

Hogy a kérdésre egy konkrét választ is adjak, érdemes bevetni az ősi technikákat: beszéd, kérdezés, igénykifejezés. Tipikus jelenség, hogy szidjuk az anyánkat, apánkat, anyósunkat, apósunkat, hogy „nem igaz, miért kell minden évben ezt végigcsinálni?”. Ellenben ha ugrunk három héttel korábbra, akkor nem mondjuk azt, hogy egyébként mit szeretnénk karácsonykor. Érdemes lenne kifejezni az igényünket! Legfeljebb azt mondja a másik, hogy nem! De tartsunk észben egy fontos konfliktuskezelési alapelvet: ha a másik megbántódik, nem biztos, hogy mi bántottuk meg!

Karácsonykor érdemes tehát valamilyen kompromisszumot kötni?

Nagyon sokan így fogják fel, de nem! Ha kompromisszumot kötünk, akkor mindannyian rossz szájízzel fogunk az ünnepekre visszagondolni. „Nem volt rossz, nem volt rossz, de azért lehetett volna jobb is”. Ezzel szemben megnézhetnénk azt is, mi az a programpont, amire mind azt tudjuk mondani, hogy ez tetszik!

Nekem úgy tűnik, hogy ezt egy diádban könnyebb kivitelezni, mint egy nagycsaládban.

Persze! Minden, amit mondtam, mikrocsaládra értendő! Anya, apa, gyerekek. A felnőtt gyerekekre már nem igaz! Onnantól már makrocsaládról beszélhetünk. Egy makrocsalád pedig ne viselkedjen úgy, mintha mikrocsalád lenne! Az idősebb generációnak időnként nehezére esik lemondania a saját akaratáról, és átengednie a fiataloknak a lehetőséget, hogy úgy csinálják, ahogy ők szeretnék. Miért? Mert az előző huszonöt évben is így volt!

Láthatjuk, hogy a játszmákhoz kiváló terep az ünnepek világa. Mindazonáltal érdemes észben tartani egy dolgot:

„Az önzés nem az, ha az ember úgy él, ahogy szeretne, hanem az, ha rá akar venni másokat, éljenek úgy, ahogy neki jó lenne.”

Ha ezt az Oscar Wilde tanácsot képesek vagyunk betartani, akkor nem lesz baj!

Tudna még a végére egy-két konkrét tippet is adni, amit a békés ünnepekért tehetünk?

A készülődés idejében alkalmazható technika az „utolsó nap”. Tegyük fel, hogy karácsony előtt jön egy nagy nyeremény! December huszonegyedikétől huszonharmadikáig elutazhatnánk egy olyan helyre, amire nem tudunk nemet mondani. Mindent fizetnek, csak épp annyi pénzre van szükségünk, hogy a hűtőmágnest meg tudjuk venni az itthoniaknak. Ha ez az utazás létrejönne, és itt vagyunk már a finisben, akkor hogyan szerveznénk le az utazás előtti napot? Tudjuk, hogy huszonharmadikán éjjel jövünk haza, másnap pedig már karácsony. Egyből tudnánk, hogy melyik három feladatot engedjük el, és melyik négyet intézzük el biztosan! Magyarul van egy prioritás lista, ami lehetővé teszi, hogy nyugodtabban készülődhessünk.

A másik gyakorlat pedig már az ünnepekre szól. Csináljunk egy csend gyakorlatot! Ez a gyakorlat nagyon egyszerű, és pont ezért lesz nehéz. Egy óráig üljünk a sötétben egyedül, kapcsoljunk ki mindent! Mit dob fel a lelkünk? Hogy hat az ránk, hogy most ebben az egy órában tényleg nem kell semmit csinálnunk? Nincs célja azon túl ennek a gyakorlatnak, hogy végre kettesben legyünk önmagunkkal. Néha érdemes megállnunk, elméláznunk és csak hagynunk, hogy történjenek a dolgok!