Tények és tévhitek Mozartról és pszichológiájáról

A művészetpszichológia izgalmas kutatási területek megismerésére ad lehetőséget. Egy művészeti csoda ereje rengeteg érzelmet ébreszt. Hat lelkünkre és elménkre, így természetesnek gondoljuk, hogy az alkotóban is hasonló, sőt, mélyebb érzések viharzottak. Vajon mire gondolt a művész? Mi zajlott benne, mikor megszületett: a mű.

Wolfgang Amadeus Mozart életrajza máig izgalmas dolgokat rejt magában, holott Mozart élete nem feltétlenül olyan volt, mint ahogy azt a róla szóló történetek, filmek, ponyvaszerű életrajzok alapján elképzeljük. Tény, hogy Mozart nagy érdeklődésnek örvend a mai napig. Említésre méltó a Mozart-hatás, majd annak megdöntése, az amerikai sorozat (Mozart in the Jungle) vagy a finom Mozartkugel. Műveiről és életéről sok legenda kering. Színes, izgalmas, lehangoló és elszomorító történetek ezek, és egyikről sincsen teljes ismeretünk. De vajon ha Mozart életrajzából csupán a tények lennének ismertek, és nem keringenének rejtélyes mítoszok sem élete, sem halála körül, akkor miről fantáziálhatnánk?

De miért akarunk fantáziálni?

Vajon miért mozgat meg bennünket a zeneszerző kalandos élettörténete? Ha kevésbé lett volna drámai az élete, nem lenne olyan népszerű? Ha kiderülne róla, hogy csak egy átlagos zseni volt, akkor már kevésbé mozgatna meg bennünket a téma? Hildesheimer szerint a megválaszolatlan kérdéseket könnyen kibélelhetjük romantikus, titokzatos történetekkel, éppen ezért szeretjük ezeket a homályos életrajzokat.

Maga a művészet is azért létezik, hogy lelkünk szépítésekor ne csak földhözragadt történetekkel foglalkozhassunk. Szeretjük a színes, kalandos, nem evilági élményeket. A zene és a művészet által pedig szárnyalhat a képzeletünk. Ezért nem kedvezne kíváncsiságunknak, ha kiderülne: Mozart, a képzelet és a fantázia mestere épp olyan egyszerű és szürke jelenség volt, mint amilyen szürkének a mi hétköznapjainkat látjuk. Az életrajz romantikus felfogása mindannyiunk számára izgalmas és titokzatos. Az életrajzírók pedig a műben keresik az alkotót, így nem meglepő, hogy egy-egy darabban úgy vélik, néha meg is találják. Természetesen Freudnak köszönhetően tudjuk: a lelki jelenségeket elaboráljuk, azaz átdolgozzuk, megmunkáljuk, ez sarkall bennünket alkotásra, tehát a mű segít kidolgoznunk magunkból a fájdalmat, segít kiengednünk a gőzt. Ebből könnyen kikövetkeztethetjük:

Mozart sem tudott érzelemmentesen, gondtalanul alkotni.

Szép számmal akadtak próbálkozások, hogy megtaláljuk Mozart lelkét. Hildesheimer szerint a kíséretben, a generálbasszusban leljük meg Mozartot. Ő színes életrajzot és magyarázatokat vonultatott fel, bízva abban, hogy megleli a mű és az alkotó közti kapcsolatot. Más kutató, mint Solomon, elkülöníti a csodagyereket a hús-vér kisfiútól. Megtisztítja az életrajzot mindenféle legendáktól és mítoszoktól, így próbál valóságos képet nyerni. Az eredmények bárki számára hozzáférhetőek, mégis az Amadeus című film, vagy a Mozart! című operett népszerűbb lett, mint az életszagú komponista (Pintér, 2007).

Lehet, hogy mégis azt kell hinnünk, Mozart darabjai ellenállnak az analizálásnak?

Lehet, hogy el kellene fogadnunk, hogy Mozart kétség kívül zseniális volt, így fölösleges a miérteket a továbbiakban kutatnunk? Persze sokkal izgalmasabb volna elfogadnunk, hogy Mozart egy csoda, akinek kalandos és egyben nehéz élete volt, minthogy Mozart egy nagy tehetséggel bíró kissrác, de semmi különösebb akció nem kísérte életét.

Hol keressük a kalandot?

Inkább fókuszálunk azokra a romantikus elemekre, ahol megélhetéséről, éhezéséről, haláláról hallhatunk. Pedig Mozart fizetése kimagasló volt. Ráadásul halálának évében keresett a legtöbbet. Így felmerül a kérdés: teste miért végezte tömegsírba? Mindig érdemes figyelembe vennünk a kor szellemét is. Ha ez alapján nézzük a történteket, valószínű, hogy Mozart nem szegénysége miatt végezte így. Az akkortájt „divatos” jozefinista vallás szerint a temetés racionális módon zajlott. Így alakult tehát, hogy egykoporsós temetése volt, ahogy akkoriban a legtöbbeknek. Ráadásul a kalandok ellen szólnak a jelenlegi kutatások is, melyek szerint a zeneszerző élete nem volt túl kalandos, és személyisége sem volt labilis. Solomon eredményei szerint Mozart kiegyensúlyozott gyerekkort élt, vígan klimpírozott csodagyerekként.

Ha ezt nem hisszük el, és továbbra is keresgélni akarunk, egyetlen emberrel tudjuk csak beérni, de vele is csak félig. Ez a személy Leopold, Amadeus apja, aki egy sikertelen, megkeseredett zenész volt, aki fiában látta az egyetlen lehetőséget, hogy megvalósítsa saját elképzeléseit. Több életrajzkutató azt feltételezte a Don Giovanni opera első felvonásában meggyilkolt Kormányzóról, hogy valójában Mozart apja, Leopold reinkarnációja. Ez a viszony a kutatások szerint azonban nem okozott semmiféle szorongást vagy félelmet Mozartban. Sőt, Braunbehrens nagyszabású életrajzi újragondolásában leszámol a gonosz apa személyével és helyette egy aggódó, művelt és tehetséges mentort alakít ki Leopoldból. Leopold jó apaként védelmezte fiát, ugyanakkor komoly fegyelemmel tanította és segítette karrierjében (Pintér, 2007).

Hangnem és hangulat

A hangnemek által kiváltott hangulat is egy meghatározó pontja a magyarázatoknak, amiben szívesen dúskálunk mint katasztrófaturisták. A zeneértők és életrajzírók meg voltak győződve róla, ha Mozart mollban komponál, annak bizony meg van az oka. Márpedig a moll egy szomorú dolog. Felvetődik a kérdés: ezek szerint minden mollban íródott mű a boldogtalan, fájdalmas érzelmek magyarhangja? Erre példa Mozart a-moll szonátája lehetne, ami 1778-ban keletkezett, amikor a zeneszerző elvesztette édesanyját. Ez az egyetlen olyan mű, ami hangulatában és időrendileg is megfelel a feltevésnek, miszerint ez a bizonyos moll valóban a szomorúság és lehangoltság mollját jelenti (Pintér,2007). Ám több műve könnyen megdönti ezt a felvetést, és könnyen találnánk még millió más ilyen hangnemben íródott művet is.

Ezek után könnyen adhatunk igazat Lawrence Stone állításának, aki szerint Amadeus műveinek analitikus értelmezése maga a katasztrófa. Szerinte nincs rálátásunk, mi folyhat az alkotó lelkében, nem tudjuk, mit miért tesz, mit érez akkor, amikor komponál (Pintér, 2007).

Rengeteg fájdalom és kín sűrűsödhet bele egy-egy műbe, és hatalmas erővel bírhat. Ám ez a bánat tarthat éppen csak annyi ideig is, amíg megszületik egy mű. Ha már kész, a fájdalom is elszáll, csak a zenében él tovább. A bánat moll formában testet ölt, csak a kotta mutatja meg a fájdalom helyét. Reméljük, hogy igazat adhatunk a kutatóknak, és Mozart valójában boldogan élt, amíg meg nem halt.

Felhasznált Irodalom:

Dr. Vizi János: Szexisebbek lettünk-e a szabatosságtól? 2002

Fodor Géza: A Mozart-opera világképe, 2007

Gondolat: Művészetpszichológia, 1983

Pintér Tibor: Túl az Amadeuson, 2007