A kis fekete ereje – a divat az aktivizmus oltárán

Január első vasárnapján rendezték meg a 75. Golden Globe-díjátadót. Az amerikai díjátadó egyik leginkább figyelemmel követett eseménye a vörös szőnyeges bevonulás, annak ellenére, hogy az esemény fénypontjának az amerikai mozi- és TV-filmekről kéne szólnia. Talán nem véletlen, hiszen a gondosan megtervezett ruhaköltemények kultúrákon átívelő csodálatot vívnak ki: az amerikai TV-sorozatokkal szemben a divatipar valóban globális. Most azonban talán először nem a ruhák, hanem viselőik véleménye került a reflektorfénybe. Szabadi Dorina véleménycikke.

A kettős mérce fogalma nem új világunkban, miért lenne hát pont a szépségmítoszokkal telecsicsázott hollywoodi filmiparban az? Az utóbbi évek feminista mozgalmai újra és újra feldobták a nagy kérdést: a legnevesebb szakmai díjátadókon miért a ruháikról kérdezik a színésznőket? Miért érdekesebb az, hogy Elizabeth Moss (A szolgálólány meséje) körme milyen színű, vagy hogy hány kézitáskával érkezett Taylor Schilling (Orange is the New Black)? Ahelyett, hogy mondjuk arról meséltetnénk őket, hogy a sorozat, amiben játszik, hogyan módosította véleményét az amerikai börtönrendszerről vagy épp milyen érzés disztópikus Jeanne d’Arcnak lenni? Csak mert a férfiakat hasonló témákban kérdezik, pedig ők is kitesznek megjelenésükért.

Komolyan nem tudunk túllépni azon, hogy az egyetlen nőies tulajdonság a szépség?

Mégis kivel szemben lenne degradáló, ha két szépségtipp között elhangozna egy-két magasröptű gondolat is az elismerésre méltó nők foglalkozásáról? Erre a nagy „kritikusok” valószínűleg azt válaszolnák, hogy minden valamirevaló nő örül annak, ha bókolnak neki. Természetesen, sőt úgy hiszem, nem találkoztam még olyan férfival sem, akit nem fakasztott volna mosolyra, ha az ő megjelenését dicsérik. De olyannal sem, aki ne beszélt volna szenvedélyesen arról, ami őt érdekli és amiért őt épp elismerik éppen – bizony a nők is.

Új év, új mozgalom

Ilyen szenvedélyes téma lehet például az, hogy ennek végre hangot adjanak. A Time’s Up (Lejárt az idő!) nevű mozgalomtulajdonképpen a #metoo folytatása – aki az ominózus este folyamán feketét viselt (legyen nő vagy férfi), tisztán kommunikálta a mainstream popkultúra felé szolidaritását és támogatását

az iparágakon átívelő nemek közti egyenlőtlenség elleni kezdeményezésben.

A felhívásról szóló levelet több mint 300, a filmiparban ünnepelt művész aláírása ékesíti: Meryl Streep és Emma Watson talán a két legismertebb aktivista a listáról. A felhívás olyan vezetésért kiált, mely észleli és reagál a mai világunk rendszerszintű egyenlőtlenségeire és igazságtalanságaira.

Nem csak a dresscode, de az is figyelemreméltó, hogy voltak színésznők, akik partnerüknek aktivistát hoztak plusz egy főként az estre. Forrás: Kevin Tachman for InStyle Magaine.

Ennek érdekében olyan együttműködés jött létre, amely egyenlőséggel és biztonsággal foglalkozó jogi szervezeteket és aktivistákat köt össze, hogy fejlesszék a nemzeti foglalkoztatási megállapodásokat és a vállalati-politikai kultúrát. Olyan jogrendszerért küzdenek, amely elérhető az összes férfi és nő számára; s amely lehetővé teszi, hogy megváltozzanak a tárgyalótermek, véget vessenek a hatalmi visszaéléseknek és felelősségre vonhassák a jog- és törvénysértőket. Az üzenet egyszerű: nincs többé elhallgattatás,

sem tolerancia azokkal szemben, akik másokat diszkriminálnak, zaklatnak és bántalmaznak.

Elitista álomkergetés a visszaélés és korrupció elleni harc? 

Az egész kezdeményezést azonban Oprah Winfrey beszéde indította be igazán. A médiamogul közel tízperces monológjába az egész világ beleremegett. Winfrey az első fekete bőrű nő, aki Cecil B. DeMille-életműdíjat kapott olyan hírességek után, mint Audrey Hepburn vagy Morgan Freeman. Szót ejtett gyermekkoráról (a szegény sorsú kislány linóleumpadlón szerzett katarzisa, amikor kisebbségiként először találkozott fekete bőrű díjazottal a [simple_tooltip content=’A kultivációs elmélet szerint a média által mesterségesen létrehozott szimbólumrendszerek átírják az elsődleges szocializációs tereket, így például a televízió torz hatásai válnak meghatározóvá. (Gerbner, 1972)’]TV-n[/simple_tooltip]), megosztott egy tragikus esetet Recy Taylorról, akit öt fegyveres fehér férfi megerőszakolt (akinek akkor, 1944-ben nem adatott meg az őt illető védelem).

Forrás: heragenda.com

Winfrey szövege azonban nem (csak) ezek miatt vált ünnepeltté: beszédének legfontosabb üzenete, hogy a hatalommal való visszaélés nem csupán a filmipar sajátja, hanem életünk minden területén jelen van. Külön kiemelte a csendben szenvedő, képviselet nélkül maradt embertársait és díját megköszönte azoknak a reményt adó

„csodálatos nőknek és fenomenális férfiaknak”,

akik közösségük olyan vezetőivé válnak, akik azon dolgoznak, hogy megakadályozzák, hogy bárkinek is azt kelljen mondania: me, too. Képmutató-e, hogy ezek a privilégiumban élő sztárok dollármilliós ruhákban és ékszerekben tiltakoznak? Mindenképpen van benne kivetnivaló. De hogy milyen ereje van a [simple_tooltip content=’A mozgalom nem csak szimbolikus fellépés, hanem működő jogsegély-szervezetekkel létrehozott edukációs és véleményformáló platformként szolgál.’]közösségi aktivizmusnak[/simple_tooltip] és a popsztárok politikában való részvételének, most már egyértelmű az egész világ számára.

Ezzel együtt megindultak bizonyos pletykák is. De hogy Oprah legyen a következő amerikai elnök? Inkább ne. Láthatjuk, milyen, amikor egy dollármilliomos ül az Ovális Irodában politikai háttértudás nélkül.

Felhasznált szakirodalom:

Gerbner, G. (1972): Technology, Society, and Symbols: the Need for Cultural Indicators.

•••

A Mindset Pszichológia szerkesztősége sokszínű. Közösségünkben számos vélemény, értékrend és látásmód fér meg egymás mellett. Jelen cikk kizárólag az író álláspontját tükrözi.