„Erősebb lettem a sérülésem által” – poszttraumás növekedés a sportban

A sportban a legnagyobb és legfájdalmasabb vereségeket nem az ellenfelektől, hanem a sérülésektől szenvedi el az ember” – ez a mondat a korábbi világelső teniszező, Novak Djokovic szájából hangzott el. A tizenkétszeres Grand Slam-győztes maga is elhúzódó sérüléssel bajlódva remekül megragadta, milyen hatalmas megpróbáltatást jelenthet, ha egy sportoló sérülés miatt kényszerül távol maradni a versenyzéstől. Szerencsére azonban még ezek a nehéz helyzetek is tartogatnak lehetőségeket a fejlődésre testi és lelki szempontból egyaránt. Cikkünkben azt vizsgáljuk meg, miként profitálhatnak a sportolók egy első látásra sokszor óriási csapásnak tűnő sérülésből, s hogyan hozhat pozitív változásokat egy jelentős stresszel járó, vagy akár traumatikus életesemény.

A poszttraumás növekedés a „pozitív” egészségpszichológia egyik központi fogalma. Magát a terminust Tedeschi és Calhoun vezette be 1996-ban, de a szenvedés pozitív, transzformatív erejéről szinte minden vallási eszmerendszer, számos filozófiai elmélet és a szépirodalom is említést tesz. Poszttraumás növekedésről akkor beszélhetünk, ha egy traumatikus, tehát testi és/vagy lelki értelemben sérülést okozó eseményt követően az egyén pozitív változásokat tapasztal, és személyiségfunkciói a trauma előtti állapothoz viszonyítva magasabb szinten működnek.

Ahogyan azt a fenti Djokovic-idézet is hűen tükrözi, egy sportoló életében az egyik legjelentősebb trauma, ha sérülést szenved, és emiatt átmenetileg nem léphet pályára. A sportolók gyakran úgy élik meg, hogy mivel nem tudnak a szokásos módon edzeni, elszigetelődnek a társaiktól, feleslegesnek, alkalmatlannak érzik magukat, így sportolói identitásuk alapjaiban rendül meg. Ráadásul a versenysportolókkal szemben létezik egy olyan hallgatólagos vagy akár kimondott elvárás is, hogy legyenek a fizikai erő, a pozitív szemlélet megtestesítői, és viseljék jól a fájdalmat. Ezek a vélekedések plusz terheket jelenthetnek a sérült sportoló számára, mivel gátolhatják abban, hogy őszintén felvállalja az elesettségéből fakadó érzelmeit, gondolatait, majd adaptívan megküzdjön azokkal.

Trauma és szívósság

Egy 2016-os kutatásban Salim, Wadey és Diss kutatók arra vállalkoztak, hogy megvizsgálják, hogyan képesek egyes sportolók a nehézségek ellenére mégis profitálni a sérülésükből. A sérülésükből időközben felépült sportolókkal készített interjúk azt mutatták, hogy azok az egyének éltek át poszttraumás növekedést, akikben volt egyfajta keménység, szívósság („hardiness”), ez tette ugyanis lehetővé, hogy a saját javukra fordítsanak egy alapvetően igen stresszteli élethelyzetet. A „szívós személyiségek” sikerének kulcsa

az érzelmi támogatásban és a pozitív átkeretezésben

rejlett: jól tudták használni a szociális hálójukat a társas támogatás biztosítása érdekében, és képesek voltak pozitív fényben látni a történteket.

A sportolók a szívósság fokától függetlenül arról számoltak be, hogy a sérülésüket követően gondolatbetöréseket tapasztaltak, azaz akaratlanul újraélték a traumatikus eseményt: spontán módon felidéződtek bennük a sérülés pillanatai, amelyhez intenzív negatív érzelmek társultak. A vélt vagy valós veszteségek sokakban egyfajta gyászreakciót váltottak ki. Egy futó például így számolt be erről: „Amikor futok, úgy érzem, hogy van egy célom, tudom, hogy ki vagyok. Enélkül elveszettnek érzem magam”.

A sportolókban gyakran felidéződnek a sérülés pillanatai, amelyhez intenzív negatív érzelmek társulnak.

A veszteségélményből fakadó negatív érzelmek, a boldogtalanság, a düh, a csalódottság sokszor szinte elárasztotta a versenyzőket. A történteken való rágódás következtében aggódni kezdtek, vajon hogyan lesznek képesek megküzdeni mindazzal, ami előttük áll a felépülés felé vezető úton (ha egyáltalán eljutnak odáig, ami felől sokaknak támadtak kétségeik): „Csak a sérülésre tudtam gondolni és egyre dühösebb lettem. Haragudtam magamra, amiért lesérültem. Nagyon aggasztott, hogy vajon mennyire súlyos a helyzet. Folyton az járt a fejemben, hogy kész, ennyi, soha többé nem fogok versenyezni, minden munkám, amit a sportba fektettem, kárba veszett” – emlékszik vissza egy sportoló.

Érzelemkifejezés és társas támogatás

Habár a szívósság magas és alacsony fokával jellemezhető egyének egyaránt érzelmi traumát éltek át, különböző módon reagáltak arra. Míg a szívós személyiségek beszéltek az érzéseikről és a gondolataikról a szeretteikkel vagy sporttársaikkal, a kevéssé szívós sportolók ezt nem tették meg. Ők ugyanis úgy érezték, hogy fenn kell tartaniuk azt a látszatot, hogy erősek, így igyekeztek másokban azt a benyomást kelteni, hogy sikeresen meg tudnak küzdeni a sérülés következtében előállt helyzettel. Semmiképp sem akarták a gyengeség jeleit mutatni. Úgy gondolták, hogy mások számára teher lenne, ha az ő problémáikat kellene hallgatniuk.

Azok a sportolók viszont, akik társas támogatást kerestek nehéz élethelyzetükben, kifejezetten

hasznosnak érezték, ha beszélhettek arról, ami velük történt.

Beszámolóik alapján elégedettek voltak a szeretteik, csapattársaik, edzőik reakcióival, akik meghallgatták, bátorították, vigasztalták őket, és ha a sérült sportoló érzelmeit kiadva magából már készen állt rá, segítettek abban is, hogy belássák, sokkal rosszabb dolgok is megesnek az életben annál, mint ami velük történt.

A kevéssé szívós sportolók ezzel szemben sajnálatos módon úgy érezték, hogy a környezetükben lévők nem tudnak megfelelően válaszolni a pszichológiai szükségleteikre. Az volt a benyomásuk, hogy elvárják tőlük, hogy kemények legyenek és magukban tartsák negatív érzelmeiket – ez viszont oda vezetett, hogy belül tovább rágódtak a sérelmeiken. Ha a sporttársaik között voltak, egyszerűbbnek találták, ha azt mondják, amit hallani akartak tőlük: hogy jól vannak, remekül halad a rehabilitáció, és alig várják a visszatérést. Az elnyomott negatív érzelmek és a megjátszott pozitív hozzáállás kettőssége azonban gyakran olyan érzelmi kitörésekhez vezetett, amelyeknek elszenvedőivé a sportolót segíteni próbáló hozzátartozók váltak.

Átkeretezés és poszttraumás növekedés

Ugyanakkor a támogató környezetben lábadozó, érzelmeiket őszintén kommunikálni tudó szívós sportolók

képesek voltak legyőzendő kihívásként tekinteni a sérülésükre,

ez pedig arra ösztönözte őket, hogy időt és energiát nem kímélve komoly erőfeszítéseket tegyenek a visszatérés érdekében. Például azon dolgoztak, hogy a nem sérült izomcsoportjaikat erősítsék, igyekeztek minél jobban megismerni a sérülésük hátterében álló folyamatokat, és tájékozódni a felépülésüket elősegítő edzésmódszerekről. Emellett a szabaddá vált idejük egy részét az olyan kapcsolataik megerősítésére, elmélyítésére használták fel, amikre egyébként az aktív sportolás mellett kevesebb kapacitásuk maradt. Akadt olyan sportoló, akit kifejezetten a fizikai kiszolgáltatottsága hozott közelebb az édesanyjához: „A sérülésem előtt borzasztó volt a kapcsolatunk. De az anyukám rengeteget segített, míg sérült voltam: fölhúzta a zoknimat, kikísért a fürdőbe… Rájöttem, milyen jó volt hozzám egy borzasztó nehéz periódusomban, és így megtanultam jobban értékelni őt” – számol be egy küzdősportoló lány.

A szívós sportolók azon dolgoztak, hogy a nem sérült izomcsoportjaikat erősítsék.

Tehát a szívós sportolók több területen is pozitív változásokat tapasztaltak a sérülésük következtében: fejlődtek fizikailag, lelkileg és a viselkedés szintjén is. Sokan arról számoltak be, hogy a felépülésük alatt a szokásostól eltérő edzéseknek köszönhetően ruganyosabbak, erősebbek lettek, új feladatokat tanultak meg, és tudatosan dolgoztak a gyengeségeiken, hogy elkerüljék a újrasérülést. Akik időt szántak az önreflexióra, megtanultak más szemmel tekinteni az életükre és a sportra, a korábbinál pontosabb képet nyertek a határaikról és a képességeikről, és az egészségmagatartásukkal kapcsolatban is új ismeretekre tettek szert. Például rájöttek, hogy a megfelelő bemelegítés és levezetés sokkal nagyobb jelentőséggel bír, mint gondolták, igyekeztek egészségesebben táplálkozni, és megtalálni az egészséges egyensúlyt a munka és a kikapcsolódás közt.

Mihez kezdjünk mindezzel a gyakorlatban?

A kutatási eredmények alapján egyértelműen látszik, hogy hatalmas jelentősége lehet a testi-lelki felépülés szempontjából annak, hogy a sportoló milyen közegben kényszerül megküzdeni a sérülése következményeivel. Ennélfogva fontos volna, hogy az egyesületek szükség esetén változtassanak a szervezeti kultúrájukon, és bátorítsák a sérült sportolók érzelemkifejezését, lehetőséget biztosítsanak arra, hogy megfelelő támogatást kérhessenek és kaphassanak, ha kell, akár sportpszichológus segítségével.

 

Felhasznált szakirodalom:

Kulcsár, Zs. (2005). Bevezető – Társas tényezők szerepe a traumafeldolgozásban. In Zs. Kulcsár (Szerk.), Teher alatt… – Pozitív traumafeldoglozás és poszttraumás személyiségfejlődés (9-33). Budapest: Trefort Kiadó.

Salim, J., Wadey, R., & Diss, C. (2016). Examining hardiness, coping and stress-related growth following sport injury. Journal of Applied Sport Psychology, 28(2), 154-169.

Wadey, R., Evans, L., Evans, K., & Mitchell, I. (2011). Perceived benefits following sport injury: A qualitative examination of their antecedents and underlying mechanisms. Journal of applied sport psychology, 23(2), 142-158.