Ártatlanul a rács mögött – miért vallunk be elkövetetlen bűnöket?

Egyre több olyan ügy lát napvilágot, melyben a sok évtizede börtönbe zárt elítéltet felmentik, mert kiderül ártatlansága. „Jogában áll hallgatni. Minden, amit mond, felhasználható ön ellen a bíróság előtt!” Akik a krimi sorozatok nagy rajongói, ezt a mondatot már számtalanszor hallhatták. Mégis van, aki nem hallgat és ez lesz a veszte, még akkor is, ha ártatlan. Ám egy kihallgatás könnyen pszichológiai manipulációk színterévé válhat, ahonnan sokan többé már nem térnek haza. Miért vállalunk magunkra olyan bűnöket, amiket nem mi követtünk el? Cikkünkből kiderül.

Utazzunk kicsit vissza az időben. 1989-ben járunk New York városában, amikor egy nőt brutálisan megerőszakolnak, és csaknem halálra vernek a Centrál Parkban. Már a nyomozás első napján a rendőrség öt 14-16 éves fiút visz be az őrsre. A harmincórás kihallgatás után mind az öten bűnösnek vallják magukat, miközben nem ők követték el a bűncselekményt. Tizenhárom évvel később Mathias Reyes elítélésekor bevallja: ő volt a támadó a nyolcvanas években történt halálesetnél, amit a DNS-vizsgálat is alátámaszt. Azonban 1989-ben annak ellenére is elítélték a fiúkat, hogy a DNS-bizonyíték senkihez sem tartozott, csupán vallomásuk számított. Negyvenegy évet töltöttek börtönben egy bűntettért, amit el sem követtek. Ez az eset nem egyedülálló. Az elmúlt harminc évben, több száz magát bűnösnek valló nőt és férfit mentettek fel később a DNS és egyéb bizonyítékok alapján.

Az ehhez hasonló ügyekből leszűrhető: a hamis vallomások sokszor felülírják a tényszerű ártatlanságot. Ezek a számok a szomorú valóságot is tükrözik:

a tényleges ártatlanság nem védi meg az embereket attól, hogy végül mégis elítéltekké váljanak.

Mire emlékszel?

Az emlékeink nélkül elvesznénk a világban, és nem lennénk azok, akik vagyunk. Azonban sokszor a legkedvesebb pillanatok, amiket eltárolunk memóriánkban, valójában nem is igazán a mieink. Amikor egy emléket elraktározunk, kétféle motivációnk van azok felépítésére a könnyebb és hatékonyabb felidézés érdekében. Egyrészről fontos számunkra az események minél pontosabb tárolása. Ez nem is igazán meglepő, hiszen ki ne szeretne minél tisztábban emlékezni élete fontos eseményeire. Másrészről azonban nagyon magas fokú motivációnk van a koherenciára. Így, ha az eltárolt pillanatok inkoherensek, hiányoznak bizonyos részek, „befoltozzuk” őket, helyettesítjük őket mással, ami sokszor lehet egy elképzelt történés, de a legtöbbször másoktól vesszük át a történet hiányzó fonalát.

Gondoljuk végig, mennyiszer győztek már meg barátaink vagy rokonaink arról, mi is történt valójában a tavalyi nyaraláson. Kutatások bizonyítják, hogy az emberek még inkább képesek elhinni azokat az eseményeket, amik valójában nem is velük történtek, ha azt egy családtag vagy nagyon közeli hozzátartozó állítja. Minél sűrűbben halljuk vissza ezeket a történeteket, annál valószínűbb, hogy az emlékek beépülnek a memóriánkba.

Több tanulmány az emlékezet alakíthatóságát is vizsgálja: az elsőnek hihetetlennek tűnő elképzelés, amiben alapvetően kételkedünk, olyan határozott meggyőződéssé képes válni, ami visszamenőlegesen alakít az önéletrajzi emlékezetünkön, és felülírja akár még az identitásunkat is!

Ez az új elképzelés kiszorítja a korábbi élményt a memóriánkból, tulajdonképpen átveszi a helyét.

Jó példa lehet erre egy ártatlanul elítélt nő nyilatkozata: „Sokáig azt hittem, nem én tettem, most is ezt akarom hinni, hiszen minden jel erre utal, de az elítélésem óta minden este érzem a kezeim közé szorított véres párnát!”

Egy speciális helyzet

A bűnügyi kihallgatásokat jogosan nevezhetjük speciális helyzeteknek, hiszen nem minden nap kerülünk hasonló szituációba, így szinte bejósolhatatlan, pontosan mit is vált ki belőlünk az élmény. Saul Kassin pszichológus professzor a hamis vallomások kutatója. Szerinte az emberek azért vallanak be olyan bűnöket, amiket el sem követtek, mert hatalmas nyomást jelent az egyén számára egy kihallgatási procedúra, amit ő maga a társadalmi befolyásolás egy igen agresszív formájának nevez. A kihallgatás folyamán az emberek olyan stresszes állapotba kerülnek, aminek hatására könnyedén reménytelennek kezdik megélni a jelenlegi helyzetüket, és elkezdik racionálisan is elhinni, hogy a vallomás a legjobb esélyük a helyzetből való kilábalásra. A legtöbb hamis vallomás pszichológiai nyomás alatt születik, fizikai kínzás és fenyegetések nélkül.

A legtöbb hamis vallomás pszichológiai nyomás alatt születik.

Sokszor összezavarja őket a kihallgatás során a rendőrség hamis vádja és a bizonyítékok nem valós prezentálása (amivel valójában céljuk megtörni az egyént). Főleg a gyerekek, a fiatalok, az intellektuálisan korlátozott személyek, akik alkohol vagy drog befolyása alatt álltak a bűn elkövetésének pillanatában, illetve kiemelten azok, akik hajlamosak az események általi traumatizációra, annyira összezavarodnak, hogy ténylegesen elkezdik elhinni, ők követték el a bűncselekmény.

Egy 2015-ös kutatás eredményei szerint mikor rendkívül szuggesztív interjúkat vettek fel a résztvevőkkel, amiket később sokszor megismételtek, az emberek hetven százaléka elkezdte elhinni, hogy bűntényt követett el. Elkezdtek – ahogy a kutatók hívták – „gazdag, hamis emlékeket” gyártani a bűncselekményről, amik nemcsak részletesek, de multiszenzorosak is voltak.

Mégis miért hisszük el a hamis vallomásokat?

Nehéz megérteni, hogy valaki miért vall be olyan bűntényt, amit el sem követett. Ez főleg két hiedelem miatt van. Az egyik ilyen hiedelem az az „Én soha nem vallanék be egy bűncselekményt, amit el sem követtem” hiedelme. Ez a tévhit azokban a személyekben képes fennmaradni, akik még sosem kerültek kihallgatási helyzetbe, így ők nem érthetik, mekkora nyomás nehezedik ekkor az emberre. Emellett az ártatlanoknak van egy naiv fenomenológiája, miszerint az ártatlanságuk biztos kulcs a szabad élethez. A második hiedelem a „Biztosan tudnám, hogy ez hamis vallomás, ha hallanék egyet”. Azonban ez tévútra vezethet minket, főleg ha ez a vallomás hamis meggyőződés alapján születik, így nincsenek különösebb megkülönböztető jegyei egy valós és igaz vallomással összevetve.

Akik érdeklődnek a téma iránt, azoknak bátran ajánljuk a Netflixen futó The confession tapes című sorozatot. Ez a sorozat hat olyan valós esetet mutat be, ahol a kicsikart vallomások örök életre megváltoztatják emberek életét.

Felhasznál szakirodalom:

Kassin, S. M. (2005). On the Psychology of Confessions: Does Innocence Put Innocents at Risk? American Psychologist, 60(3), 215-228. doi:10.1037/0003-066x.60.3.215

Shaw, J., & Porter, S. (n.d.). Constructing Rich False Memories of Committing Crime. PsycEXTRA Dataset. doi:10.1037/e571212013-048

További források: itt és itt


Iratkozz fel hírlevelünkre!