Miért nem tudunk változtatni? – Viszonyunk a status quóhoz

Mi motivál bennünket a meglévő rend, azaz a status quo fenntartására? Feltétlenül azért ragaszkodunk a dolgok jelenlegi állásához, mert így minden tökéletes, vagy akár a számunkra kedvezőtlen helyzet változatlanságát is preferáljuk bizonyos esetekben? A szociál- és politikai pszichológia számos elmélettel állt már elő a kérdést illetően, melyek áttekintése segíthet megértenünk, miért nem tudunk gyakran a rosszul működő rendszereken sem változtatni.

Jost, Banaji és Nostek (2004) szociálpszichológusok tíz év kutatási anyagának áttekintése után amellett érveltek, hogy létezik egy általános ideológiai motiváció arra, hogy fenntartsuk a meglévő társadalmi rendet, sőt mi több, ez a motiváció felelős részben azért is, hogy az elnyomott csoportok gyakran internalizálják a kisebbségérzetet. Hangsúlyozzák, hogy az úgynevezett rendszerigazolási motiváció általános, de persze nem leküzdhetetlen jelenség. A status quo fenntartásának igénye nem csak a domináns csoportok sajátja. Hasonlóan működik, mint a saját és csoportérdekek előtérbe helyezésére való igény. Azok a személyek, akik pozitív attitűdöket társítanak önmagukhoz és ezáltal az adott szociális csoportjukhoz, hasonlóan éreznek a meglévő társadalmi és politikai rendszer iránt, amiben ez létezik.

Ego, csoport és rendszerigazolás

Jost és Banaji (1994, idézi Jost, Banaji és Nostek, 2004) három különböző igazolási tendenciát különböztetett meg, melyek egymással konfliktusba kerülhetnek elsősorban az alárendelt csoportok tagjainak körében. Az elsőt egoigazolásnak nevezik, mely azt a szükségletet írja le, hogy szeretnénk önmagunkról pozitív képet fenntartani. A második a csoportigazolási elmélet, mely a társadalmi csoportjainkra vonatkozik. Erős motivációt érzünk arra, hogy pozitív képet alakítsunk ki és tartsunk fent a csoportról, ahova tartozunk, és a csoporttagokról, akikkel osztozunk ezen a csoporton. A harmadik típus pedig a rendszerigazolás jelensége, miszerint pszichológiai szükségletünk, hogy a rendszert, amiben élünk, igazságosnak, természetesnek és megkerülhetetlennek tartsuk. Ez egyfajta énvédő mechanizmusként is működik, hiszen

egy igazságos rendszerben rossz dolgok csak a rosszakkal történnek,

a bűnös elnyeri méltó büntetését, így biztonságban érezhetjük magunkat. Ennek a gondolkodásmódnak komoly hátránya lehet az áldozathibáztatás, illetve a status quo racionalizációjával az emberek magyarázatot szolgáltatnak maguknak a társadalmi különbségekre, mely a sztereotípiákat támogatja és növeli (Haines és Jost 2002, idézi Jost, Banaji és Nostek, 2004).

Amellett, hogy számos kutatás és a józan paraszti ész is rámutat arra, hogy a saját csoportunkat szívesen részesítjük előnyben, bizonyos eredmények szerint ennek ellenkezője is létező jelenség. A külső csoport favorizálása egy olyan preferenciára utal, mellyel pozitívan különböztetjük meg egy olyan csoport tagjait vagy azt a csoportot, amelyhez nem tartozunk (Jost és mtsai., 2002, idézi Jost, Banaji és Nostek, 2004). Természetesen ez nem magyarázható azzal, hogy az embereknek bármiféle racionális motivációjuk lenne arra, hogy jobban kedveljenek egy külső csoportot, mint a sajátjukat. Inkább arról van szó, hogy gyakran internalizálunk, ezáltal fenntartunk egy igazságtalan rendszert. A külső csoport favorizálása ennek a tendenciának a megtestesülése.

Politikai ideológiák mint moderátorok

A rendszerigazolás elmélete alapján a saját csoporttal való elfogultság mértékét befolyásolja az, hogy a status quót mennyire látjuk legitimnek. Jost és Hunyadi (2002, idézi Jost, Banaji és Nostek, 2004) szerint ahogy a rendszer észlelt legitimitása növekszik, a magasabb státuszú csoportok a saját csoporttal lesznek elfogultak, az alacsonyabb státuszú csoportok pedig a külső csoportot fogják inkább favorizálni. Emellett Jost arra a következtetésre is jutott, hogy

a jobboldali konzervativizmus mint politikai ideológia, maga is egy formája a rendszerigazolásnak.

Morálisan és intellektuálisan is támogatja a status quót, ellenáll a változásnak, és az egyenlőtlenségek racionalizálására törekszik. Ha ez a feltételezés helyes, az azt jelenti, hogy ahogyan a konzervatív eszmék terjednek, mind a magasabb, mind az alacsonyabb státuszú csoportok a magasabb státuszú csoportok jogait tartják legitimnek, ezzel fenntartva a status quót. Ezt a gondolatot támasztja alá Levin 1998-as kutatási eredménye (idézi Jost, Banaji és Nostek, 2004). Vizsgálatai szerint a konzervativizmus elterjedésével a fehér európai csoportok felértékelték önmagukat, még a latin és afrikai-amerikai csoportok szintén az európaiakat részesítették előnyben.

A kutatók konklúziói szerint bizonyos, hogy létezik egy ideológiai alapú motiváció a jelenleg működő rendszer fenntartására és igazolására. Ez a motiváció felelős azért, hogy az elnyomott csoportok tudattalanul és önkéntelenül, de gyakran igazságosnak tartják az elnyomást, és paradox módon ez leginkább azokra jellemző, akik a társadalmi hierarchia legalján vannak. A rendszerigazolási vágy gyakran olyan erős, hogy felülírja bizonyos helyzetek racionálisabb értelmezését, ugyanakkor képes megvédeni egyéni és kollektív önbecsülésünket is.

Felhasznált szakirodalom:

Jost, J. T., Banaji, M. R., és Nosek, B. A. (2004): A decade of system justification theory: Accumulated evidence of conscious and unconscious bolstering of the status quo. Political psychology25(6), 881-919.