Chef Trump: az első évad

Valaki már előre hányt az amerikai étlap szaftos, új egytálételétől, valaki megkóstolta és decensen fintorog, valaki megette, de megfekszi a gyomrát, egyesek pedig új gasztroforradalmat hirdetnek. Szegőfi Ákos véleménycikke.

Az első év mérföldkövéhez érve az elemzők egy emberként rohanták meg a billentyűzeteket. A Trump-elnökséget mérlegelő cikkek receptjei hasonlóan kezdődnek, mint a klasszikus főzőreceptek: a hozzávalók – jelen esetben az ígéretek – felsorolásával. A vezető demokrata-liberális lapoknak külön ígéretbetartó-számlálója van, amin nyomon lehet követni a főzés folyamatát. A republikánusok is striguláznak, igaz eltérő szempontok szerint. A hozzávalók felsorolása után következik a főzés, majd a kóstolás. Ekkor levonják a konklúziókat arról, hogy mi került és mi nem került a levesbe, majd mindenki véleményt nyilvánít.

Ez az elemzés abból a premisszából indul ki, hogy sok esetben kevesebb, visszafogottabb és valóra válthatóbb ígéretekkel operáló elnökök sem tudták tető alá hozni ígéreteiket, ráadásul a Commander-in-ch(i)ef a beiktatása pillanatában a legalacsonyabb támogatottsággal (vagy legnagyobb elutasítással – kinek félig üres, kinek félig teli) hivatalba lépő elnök volt. A Trump-elnökség sikerét azon mérni, hogy az alapból

beválthatatlannak tűnő, ígéretekből mennyit fog beváltani mégis, értelmetlen megközelítésnek tűnik.

A közhangulatot meglovagoló populizmus mércéje ennél egydimenziósabb: a hatalomban maradás képességét méri. Ebben a tekintetben vallomással tartozom. Őszintén úgy gondoltam, hogy ha nem is személyesen Trump, de a körülötte ügyködő stratégák rájöttek arra, hogy azok a megosztó figurák, akik olyan jól működtek a kampány alatt és tökéletesek voltak a hatalom megszerzésére, a hatalom konszolidációjára már nem jók. Flynn, Priebus, Bannon, Gorka; a kirúgásuk, háttérbe szorításuk furcsán tervszerűnek, logikusnak tűnt. Vágd le a vadhajtásokat, ezzel közelebb kerülhetsz a száját húzogató és orrával fintorgó republikánus elithez, melynek tagjai cserébe beállnak majd mögéd. Valószínűleg tévedtem. Nincs semmilyen terv a mainstreamhez közeledésre. Egyszerűen az történik, ami stratégiai tervezés hiányában történni szokott a hirtelensült vezetőkkel: fölfalják egymást.

Showműsorból valóság

Nem csupán Michael Wolff nemrég megjelent botránykönyve, a Fire and Fury miatt – aminek igazságtartalmáról majd határoz a szakma –, hanem egyéb jelekből is arra lehet következtetni, hogy mindenki inkább a saját pecsenyéjét igyekszik sütögetni Trump asztalánál, nem együtt főzőcskéznek. Elgondolkodtató Wolff azon állítása, hogy Trumpék – javarészt a közvélemény-kutatásokra alapozva – arra számítottak, amire mindenki más: hogy veszítenek. Ebben az esetben is rengeteg új lehetőség nyílt volna meg Trump és a környezete számára. Kushner eladhatta volna magát óriási kampánystratégaként, Ivanka úgy készülhetett volna az elnökségre, mint valami amerikai Marine LePen, Bannon meg tovább kormányozhatta volna az alt-right trollokkal megpakolt PC-jégtörőjét. Trumpot ezalatt hős mártírként ünneplik. Arcvesztés nélkül, addig elképzelhetetlen új pozíciók nyíltak volna meg mindegyikőjük számára. Nem így történt. Nyertek, és onnan már csak arcot lehetett veszíteni. Főleg, ha valakinek akkora volt, mint Trumpnak a kampány alatt.

Az elnökké válás folyamata némileg hasonlít az Everest megmászására.

Nem elég felmenni a csúcsra és ott zihálva összerogyni a zászlóval. Felmenni opcionális, visszajönni kötelező. A dolog nem addig tart, hogy felérek a csúcsra, megtörténik az inauguráció, elmondok egy nyájas köszönőbeszédet azoknak, akik az elmúlt másfél évben az Isten szép pénzét is belém fektették, aztán hazamegyek Mar-a-Lagoba golfozni. Az igazán megterhelő rész ezután kezdődik.

Sokan szidhatják az elitet, és sokan szavaztak Trumpra annak (abszurd) elitellenessége miatt. Az elittől azonban nem lehet eltagadni egy dolgot: a szervezettséget. Hatalomtechnikai axióma, hogy bár forradalmat vagy rendszerváltást robbanthatnak ki mérges tömegek,

a hatalmat megszerezni és megtartani a legjobban szervezett csoport fogja

– ennek tagjai pedig gyakran nem azok, akik a forradalmat eredetileg megkezdték. Egy jól szervezett elit a választáson túlra is tervez. Már a kampány kezdetén informális vagy formális keresztmegegyezésekkel, suba alatti tárgyalásokkal biztosítja a támogatók – és sokszor az ellenoldali támogatók – jövőjét. A legtipikusabb húzás az Államokban a pénzügyi donorokat diplomata pozícióval jutalmazni. Ez a létra legalacsonyabb foka. A gazdag támogató és adománygyűjtő, akinek előtte semmi köze nem volt a politikához, úgynevezett politikai jelöltként pár évre elmehet valami kisebb országba nagykövetnek üzleti kapcsolatokat építgetni – és szórakoztató perceket szerezni a vendéglátó országnak azzal, hogy esetenként még mondott ország fővárosát sem tudja megnevezni. Ez a jellegű átgondoltság, ami esetenként még a következő elnök személyére vonatkozó egyezségekre is kiterjed, hiányozhatott a Fehér Ház kapuit bedöntő Trump-kampánytankból. Amint betörtek, lejátszott pozíciók, oda-vissza biztosító egyezségek hiányában fúrni kezdték egymást. Ezalatt Trump – Comey beszámolója alapján – egyetlen dologra figyelt: ki az, aki lojális hozzá. Aki nem tűnt annak, vagy nem volt hajlandó teljesíteni az utasításait, annak mennie kellett. Megfigyelhető volt az gyakran emlegetett párhuzam, hogy Trump

úgy próbálja kezelni az ország kormányzását, mintha egyik ingatlancégének ügyeit intézné.

Nem véletlen, hogy az adóügyi reform volt az egyik a kevés tervezetből, amit sikerült keresztülvinnie. Külpolitikai fronton is igyekezett ahhoz a kevéshez fordulni, amit ismert: a politikai kampányokhoz. Hozzáállásából úgy tűnik, számára nincs különbség a belföldi kampány és a külpolitika között. Mindkét helyen szájalni kell. Nagyokat mondani azokról, akikkel jóban vagyunk, még nagyobbakat arról, akikkel nem, és otthon majd a támogatók ujjonganak.

Trump és Erdogan

A félreértésem nem vezet addig, hogy Trumpéknak záros határidőn belül távozniuk kellene a Fehér Házból – ilyen jóslatot botorság lenne megfogalmazni. A külpolitika állása szerint Amerikának különösen erősnek kell mutatnia magát. Kínának, Oroszországnak és Észak-Koreának azt kell látnia, hogy az amerikai vezető szilárdan ül a gomb mellett. És bár Trump nem közeledett érdemben a republikánus elithez, nem kell őket félteni: az elnök körüli szervezetlenség lehetőség, hogy befolyással legyenek a dolgok menetére – egy idő után ugyanis elfogynak a Trump körüli ex-kampánytanácsadók és bizalmi emberek.

Az elmúlt négy hónapban szinte napról-napra követtem a vezető konzervatív amerikai lapokat. Ezért a mazochizmusért a jutalom egy egyszerű megfigyelés volt: a cikkeket nem meglepő módon teljesen tematizálja a Trump-jelenség. Az állandó toposzok a következők. Trump zseni. Trump hülye. Mi lesz a konzervativizmussal? A liberalizmus halott. A liberalizmus meghalt, de nem tudja, úgyhogy még nyavalyog.

Az biztos, hogy a konzervatív gondolkodók el vannak foglalva azzal a kis kérdéssel, hogy

akkor Trump a konzervativizmus mainstreamjét képezi, vagy csak egy vadhajtása?

Túlélheti-e e konzervativizmus Trumpot? Többek közt Rod Dreher fogalmazta meg azt a nézetet egy cikkében, miszerint konzervativizmus nem létezik emberek nélkül. Konzervatívnak lenni a konzervatívok számára azt jelenti, amit a konzervatívnak mondott emberek csinálnak. Van egy pár millió Trump-szavazó, akinek a konzervativizmus jelenleg Trumpot jelenti, és az ideológia nem fog majd tőlük függetlenül, változatlanul eléldegélni a háttérben, hanem elkerülhetetlenül megváltozik. Sokan szeretnék a republikánus eliten belül, hogy a trumpizmus a konzervativizmus rövid, „cromwelli időszaka” legyen, ami után minden ismét a régi fényében tündökölhet majd.

A narratívákkal persze nemcsak a konzervatív táboron belül, de az ellenoldalon is foglalkoznak. Van Jones, akire mindig érdemes figyelni, hívta fel rá a figyelmet, hogy a konzervativizmus narratívája

egyre inkább átalakul valamivé, amit leginkább antiliberalizmusként lehetne definiálni.

A konzervatívok szerinte óriási lehetőségeket szalasztanak el szimpatizánsok gyűjtésére attól való félelmükben, hogy az LMBTQ-közösség vagy az afro-amerikaiak felé nyitás miatt liberálisnak bélyegzik őket. A demokratáknak maradt nagyjából két évük gondolkodni. Jones arra inti őket, hogy ideje lenne levetkőzniük azt a nagyképű, kolonizáló mentalitást, amivel a Midwest és a South republikánus szavazóihoz hozzáállnak. Úgy tűnik, jelenleg inkább a post-truth-tal és az alternatívakereséssel vannak elfoglalva – ostobaság is lenne megpróbálni még egy elit expolitikussal kiszúrni a választóik szemét. Szóval… Oprah-t sminkelik az öltözőszobában?

 

•••

A Mindset Pszichológia szerkesztősége sokszínű. Közösségünkben számos vélemény, értékrend és látásmód fér meg egymás mellett. Jelen cikk kizárólag az író álláspontját tükrözi.